Száz év magány

Az első háborút megelőző „boldog békeidőknek” tekintett világhoz képest a „forradalmi szédület” átmeneti évei a történelem iránt érdeklődő közvélemény számára – számos elemében – máig zavarosnak és érthetetlennek számítanak és komoly indulatokat szítanak. A történelem fordulópontjai iránt leegyszerűsítő, egytényezős magyarázatokat kedvelők körében különösen éles a kritika a népköztársaság miniszterelnöke, majd köztársasági elnöke, Károlyi Mihály személyével kapcsolatban, akit sokan a történelmi magyar állam felbomlásának egyik első számú felelőseként tartanak számon.

Hatos Pál, a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának dékánja, a Kommentár folyóirat munkatársa a Jaffa Kiadónál most megjelent kötetében, Az elátkozott köztársaságban arra tett kísérletet, hogy az őszirózsás forradalom nyomán létrejött első magyar köztársaság működését a maga ellentmondásosságával, adottságaival és lehetőségeivel együtt mutassa be. Úgy, hogy ezt a válságban fogant és összetett időszakot és a benne szereplők sokirányú mozgását szétszálazza, egyúttal árnyalja is a belénk ivódott közhelyeket.

Az összeomlás – „Minden egész eltörött.”

1918-ra a Monarchia vezetői számára nyilvánvalóvá vált, hogy a világháború megnyerésére többé nincs mód. A tartós eredményt hozó frontgyőzelmek elmaradása – és a várható háborús vereség – miatt a háború kitörésekor még országszerte tapasztalható lelkesedés már 1916-ra elpárolgott, 1917 őszétől/1918 tavaszától pedig apátiába és csüggedésbe váltott. Az 1918 őszi háborús összeomlás fényében az évekig tartó öldöklés, a konok háborús erőfeszítések és a hátország tartós nélkülözése egyszerre fölöslegesnek és teljességgel érthetetlennek tűnt. Sokan sejtették, a világháborús trauma egyszersmind éles cezúrát jelent a háború előtti világhoz képest. Hatos könyvéből jól kitapintható, hogy az arisztokráciát leszámítva a háborút – ha nem is egyforma mértékben – sokan megsínylették „urak” és „kendek” közül is. A városi középosztály és tisztviselőréteg lecsúszott: háború előtti életnívójuk a cselédtartással és a háromfogásos vasárnapi ebédekkel együtt tűnt el a süllyesztőben. A háborús években a hadbavonultakat helyettesítve nők tömegei álltak munkába és váltak családjuk első számú pénzkeresőjévé. Persze akadtak olyanok is, akik sikerrel másztak fel a „háború aranyhegyeire”: a hadigazdálkodás rendszerében nyerészkedő kereskedők, a háborús konjunktúrában az alaptőkéjüket jelentősen megnövelő hazai pénzintézetek és ipari részvénytársaságok, hadiszállítók és a hadi megrendelések jövedelmeiből új kastélyt építő földbirtokosok, de akár módosabb parasztok is.

A vereség idejére ugyanakkor a lakosság széles tömegeit érintő megoldatlan ügyek tömkelege halmozódott fel, a háború alatti feszültségek pedig kiéleződtek. A hadsereg gerincét adó parasztság a sorozásokon túl a rekvirálások első számú kárvallottja volt, a háború végére a szenvedésekért kárpótlásul ezért érthetően földet akart. Az ipari munkásság a szociáldemokrácia, majd a kommunista, radikális baloldali eszmék irányába tájékozódott, és választójogot és parlamenti képviseletet követelt.

„A halottak gyorsan vágtatnak”

A történelmet – ahogy azt Lenin nyilatkozta – ugyanakkor „a lövészárkokban csinálják”. Ez, a tömeges halállal járó és nagyrészt gépesített öldöklés pedig örökre megváltoztatta a társadalmat. A mészárszékről a legitim gyilkolás mindennapos tapasztalatával milliós hadsereg tért haza. És akkor még „ott volt” a Monarchia magyar felének több mint félmilliónyi halottja, akikkel valakinek el kellett számolni. A háború utáni – és részben alatti – brutalizációs hullám és radikalizálódás mögött éppen ezek a feszültségek és okok húzódtak. A veszteségek számbavételét ráadásul a miértekre adott válaszadás és a felelőskeresés igénye egészítette ki.

1918 októberében a fővárosban is napok óta tüntetések zajlanak; Hatos könyvéből tulajdonképpen elkerülhetetlenül hömpölyögnek az események a forradalom és a felfordulás felé, amit a tömegek számára a háborús szenvedések első számú szimbólumává vált Tisza István, még ekkor is csak „forradalmi paródiának” vélt – Gesztre írt levelében. A történelmi Magyarország recsegett-ropogott, október végén a délnyugati front összeomlott és a végső dezintegráció irányába hatott a bécsi Német–Ausztria Állam megalapítása, az Ideiglenes Nemzetgyűlése, valamint a prágai, zágrábi és ljubljanai forradalmak. Budapesten kitört az őszirózsás forradalom, aminek fővárosi eseményeit Hatos komplexen és remek arányérzékkel mutatja be. E fejezetben nemcsak a forradalom „vértől és sártól boldogságos” pesti utcájáról van szó, de a spanyolnátháról, az utcákon száguldozó katonákról, a tapintható lincshangulatról és az általános felfordulás közepette a Teleki téri bódék, a pályaudvari vagonok vagy a közvágóhíd félig feldolgozott sertésesit széthordó külvárosi nyomorgókról. 

A részben fegyvertelenül, részben fegyvereiket megtartva a frontokról viszontagságos úton tömegesen hazatért katonák a felbomlott rend állapotával találták magukat szembe és sokan a feldühödött parasztsággal együtt elégtételt akartak venni saját maguk és családtagjaik szenvedéseiért. Felgyújtott kúriák, kifosztott és megvert zsidó szatócsbolt-tulajdonosok, az állami adminisztrációt helyben képviselő jegyzők és elüldözött papok szegélyezték útjukat. A kötet külön erénye, hogy az olvasók erről az általában keveset emlegetett vidéki parasztforradalomról is jó képet kaphatnak. Ennek a vezető nélküli, spontán paraszti forradalomnak a szerző által felhasznált – töredékesen fennmaradt – ügyészi jelentések szerint is legalább százezernyi résztvevője volt, és országszerte több mint félezer települést érintett. Abban, hogy a Károlyi-kormányzat kétségbeesetten igyekezett lefegyverezni a hadsereget, nemcsak az 1919 januárjától Párizsban ülésező békekonferencia döntnökei jóindulatát feltételező – utóbb teljesen naivnak bizonyult – elképzelése és háború alatti pacifizmusa játszott szerepet, hanem ennek, a vidéket lángba borító forradalmi hullámnak a mielőbbi és hathatós megfékezése is.

A társadalmi feszültségek kezelése és a leszerelés ugyanakkor csak lassan ment és sokáig csak korlátozott sikerekkel járt. Az erőszakmonopólium – olvashatjuk – egy időre kikerült az állami ellenőrzés alól. A káoszon a kormányzat részben leszerelő bizottságok felállításával, részben a katonák demobilizálásáról készített – részlegesen kidolgozott – tervek (egészségügyi felvilágosítások, ingyenes orvosi kezelés, három hónapnyi ingyenes étkezés, hadisegélyek) végrehajtásával próbált úrrá lenni. Az állomásokon veszteglő szerelvényeket megrohamozó fegyelmezetlen katonákat sokszor csak „klasszikus tűzharc” árán, az időközben felállított nemzetőrségek és a reguláris hadsereg bevetésével sikerült leszerelni. A nagyenyedi csendőr-szárnyparancsnokság 1918. november 1-jei jelentése szerint egy kontingens Erdélybe így tért haza: „Arad felől délelőtt fél 5 órakor egy 1000 főnyi katonaszállítmány érkezett tövisre, melynek legénysége a kocsiból kiszállva az állomáson lévő két dohány tartalmú kocsit feltörte, továbbá még egy kocsit, amelyben lőszer volt, szintén feltörte és a lőszert magához vette. Az állomáson ügyeleti szolgálatot teljesítő járőrt bántalmazás nélkül lefegyverezte és szabadon bocsátotta. A rendfokozati jelvényeket, valamint a sapkarózsát, úgy a legénységieket, mint a tisztieket leszakította, ugyanígy járt el a vasúti személyzettel. A lövöldözés fegyverekből állandóan folyamatban van. A pályaudvart teljesen hatalmukba kerítették és az ottani pályaudvarőrség valamint az őrs teljesen tehetetlen velük szemben.”

Az elátkozott köztársaság

A vidéki lincselések akár ezret is elérő áldozatai mellett a forradalom legismertebb halottja a volt miniszterelnök, Tisza István volt, akit fegyveres katonák gyilkoltak meg Hermina úti villájában, 1918. október 31-én. Hatos szerint ebből még nem következett szükségszerűen köztársaság. Az, hogy erre mégis sor került, azt a szerző nem régóta ácsolt programoknak és hosszasan készülődő szereplőknek, hanem „a forradalom szédülete” által diktált forgatókönyvnek tartotta – olvashatjuk.

A Magyar Népköztársaság első számú politikája a pacifizmus volt, amit a kormány Wilson elnök meghirdetett elveire való külpolitikai kurzussal egészített ki. Károlyi terve szerint személyesen részt vehet a háborút lezáró fegyverszüneti tárgyalásokon. Ezt, az utóbb szintén naivnak bizonyult elképzelést ugyanakkor nemcsak a Monarchia tábornokai akadályozták meg, nem volt erre fogadókészség az antant legfőbb döntéshozói részéről sem. Érdekük ugyanis nem az volt, hogy olyanokkal írják alá a fegyvernyugvást, akikkel nem hozható összefüggésbe a háborús felelősség kérdése, hanem éppenhogy az, hogy az aláíró „német, osztrák és magyar köztársasági kormányokat a bukott dinasztiák örököseiként” kezelhessék.

A Károlyi-kormányzat rendkívüli külpolitikai aktivitását nagyban nehezítette, hogy 1918 végétől egyre fenyegetőbb volt az utódállamok hadseregeinek beszivárgása az egykori Magyar Királyság területeire, lényegében ellenállás nélkül. A szomszédok politikai vezetőivel való megegyezés nem járt sikerrel: a nemzetiségügyi miniszter, Jászi Oszkár aradi tárgyalásai szinte kudarcra voltak ítélve. A Ruszka Krajna Autonóm Kormányzósági Terület néven megvalósult „keleti Svájc” elkésett, tiszavirág életű kísérletnek bizonyult csupán. Ráadásul az országban 1918 őszén sorra alakulnak meg a nemzetiségi tanácsok, amelyek kinyilvánítják elszakadási törekvésüket Magyarországtól. A forradalom által hatalmi pozícióba emelt személyek, élükön Károlyival pedig – ahogy ez a kötetből plasztikusan kirajzolódik – nem tudták ezt az egyszerre külső és belső országmenedzselési feladatot sikeresen ellátni.

A korábbi csodavárás így – az egykori háborús lelkesedéshez hasonlóan – hamar elillant. Az ország peremterületeinek szinte folyamatos idegen megszállását és az elmaradt hadseregszervezést látva Károlyitól korábbi hívei és személyének addig bizalmat szavazó politikai körök is elfordultak. A forradalom vezetője 1919 tavaszára elszigetelődött.  Köztudott, hogy az 1919. március 20-án kézhez kapott Vix jegyzék, Károlyi külpolitikai elképzeléseinek teljes csődjét jelentette. A kudarccal számot vetve, szociáldemokrata politikusokból álló kormány kinevezését határozta el. Az önálló kormányalakítástól idegenkedő szociáldemokraták azonban, Károlyi tudtán kívül, megegyeztek a kommunistákkal a hatalom átvételéről.

Hatos Pál már a kötetet előszavában rögzítette, hogy a történész „fordított próféta”, ugyanakkor szövegében mindvégig törekedett arra, hogy ne a végeredmény ismeretének magabiztos pozíciójából nézzen vissza az őszirózsás forradalom és az első magyar köztársaság időszakára, és kerülje az utókor kényelmes perspektívájából kínálkozó „igazságmondás” gesztusát is. Számára a történtek megértéséhez fogódzókat a kortársak számára létező jelen idejű tapasztalatok és szituációk, ismeretek és remények jelentettek. A szélesebb olvasóközönségnek szánt történelmi munkákhoz képest is gyönyörű nyelvezettel megírt munkában az állításai alátámasztására hatalmas forrásanyagot mozgatott meg: ennek köszönhető, hogy sok irányba tartó és ható folyamatok rajzolódnak ki különös élességgel, a kötet szereplői – döntéshozók és egyszerű kortársak – pedig szinte előmásznak a kollektív felejtés homályából. „Száz évvel a forradalom után ünneplés vagy kárhoztatás helyett izgalmas feladat a megkövesedett események mögött felfedezni a vulkáni erejű egykori sodrást és sodródást, amelyben a tettek formálták a gondolkodást, s a történelmi idő szédületében természetessé vált a kiszámíthatatlan” – olvashatjuk a kötet bevezetőjében. Azt hiszem, hogy ez a történtekről született különösen szép látlelet, a sorokból kicsengő szakmai szerepfelfogás, ráadásul történészi ars poeticának sem utolsó.