Száz év kitartás

Az elmúlt száz esztendőben – Pozsonytól a keleti végeken Szelmencig – szilárdabb gyökereket vagy biztosabb szárnyakat adott diákjainak az itteni magyar iskola?

Gondolom, nehéz volna az arányokat megbecsülni. Már az 1918-as idők hagyományait is tekintve, a gyökerek mélyek és erősek voltak. Viszont a szárnyakat a mindenkori államhatalom a múló évtizedek során gyakran megnyirbálta, hiszen ez a hosszú időszak kisebbségi szempontból sohasem volt igazán nyugodt. És hát a száz év különböző ideológiái sem adtak tág teret a szabad szárnyalásnak. Emellett közrejátszott a nemzetiségi oktatásügy társadalmi körülményeinek alakulásában, hogy Csehszlovákia megalakulásától az idecsatolt területek magyar lakossága mind vallási, etnikai és gazdasági szempontokból, mind az identitáshoz fűződő kötődés szempontjából meglehetősen heterogén közösség. Mindez a kisebbségi oktatásügyben a fellendülések és a megtorpanások, sőt a visszarendeződések örvényléseit eredményezte.

Az első világháború befejeztével, illetve Csehszlovákia létrejöttével hogyan alakult át a korábbi iskolahálózat?

Mondhatni drámaian. A cseh karhatalmi segédlettel bevonuló úgynevezett szakolcai szlovák kormány 1918. november 6-án a város Királyi Katolikus Főgimnáziumát – ahol 1913-ban még Juhász Gyula tanított – csehszlovák tanintézménnyé nyilvánította. De ez csak az első lépés volt azon az úton, amelyen először a szlovákok által lakott területeken „csehszlovákosították” az iskolákat, majd a magyar nyelvterületen is. Vavro Šrobárt, Szlovákia teljhatalmú miniszterét és Anton Štefánek tanügyi referenst semmi nem akadályozta abban, hogy még a hivatalos békekötések lezárása előtt lerombolják a magyar iskolahálózatot. Így rögtön az 1918/19-es tanévben például 2355 tanítót mozdítottak el állásából. Többségük megtagadta az új kormányzat által követelt hűségeskü letételét, és javarészt Magyarországra távozott. Pótlásukra 1400 cseh és morva tanítót helyeztek át a szlovák országrészbe.

Az újonnan alakult republikában új népiskolai törvény is született.

Az kimondta ugyan, hogy negyven diákkal anyanyelvű népiskola nyílhat, négyszáz diák számára pedig anyanyelvi polgári iskola, de ezt a jogszabályt a szlovák országrészben soha nem léptették érvénybe. Voltak tanintézmények, ahol az addigi osztályokban magyar nyelven folytatódhatott a tanítás, de újabb magyar tannyelvű évfolyamok már nem nyílhattak. Érdekes adalék, hogy a kassai leány-középiskola öt éven át magánlakásokban zugiskolaként működött, növendékei érettségi bizonyítványát Miskolcon állították ki.

Az iskolák megszüntetése parancsszóra és ezért szinte olajozottan zajlott?

Nem, és különösen a magyarok lakta területeken ütközött sorozatos akadályokba, több helyen kemény ellenállásba. Az iskolaigazgatók, a szülők szervezeteinek vezetői, az akkori magyar pártok képviselői és sok helyütt a zajosan tüntető diákok maguk is szót emeltek a jogtalanságok ellen. Az iskolavédő tiltakozások a mai Dél-Szlovákia valamennyi régióját és társadalmi rétegét aktivizálták, amihez a korabeli szlovákiai magyar sajtó is támogatólag hozzájárult.

Az akkoriban történtekről nyilván fennmaradtak a hiteles és számszerű adatok!

A kormányzat az 1922/23-as tanévről már összesített felmérést készített. Abból egyebek mellett kiderül, hogy a népiskolákban a magyar nemzetiségű diákok száma a teljes diáklétszám 22,4 százaléka volt. Ugyanebben az iskolaévben a magyar pedagógusok száma 1930 fő, a tanítóság összlétszámának 20,1 százaléka. Persze, hogy valóban átfogó képet kapjunk az országhatárváltás és a magyar iskolavesztés első időközének összefüggéseiről, ahhoz – például Popély Gyula Erős várunk az iskola című kötetében megjelent megállapításokra épülően – újabb vizsgálódásokra, további kutatói kedvre lenne szükség.

Napjainkban a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, illetve a Katedra Társaság tömöríti soraiba a hazai magyar tanítóságot. Miként volt ez a múlt század húszas éveiben?

Patinás emlékű szakmai-társadalmi szervezet volt a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítói Egyesület. A szerveződését hirdető felhívás 1921 januárjában jelent meg, és öt hónappal később Komáromban mintegy 750 magyar pedagógus részvételével, méltóságteljes keretek között meg is alakult. Szakfolyóirata a Magyar Tanító volt. Az egyesület tevékenységének bővebb feldolgozása még várat magára, ahogy a lap is a levéltárakban kutatható.

Az 1938-as müncheni szerződés, majd a bécsi döntés egészen a második világháború végéig milyen helyzetbe hozta a korabeli szlovákiai magyar iskolahálózatot?

Azok a zaklatott esztendők több és alaposabb elemzést érdemlő módon teltek el, hiszen a Magyarországhoz visszacsatolt területeken a korabeli iskolákat egészen más társadalmi körülmények érintették, mint az itteni közigazgatás alatt maradt oktatásügyet. Itt a gyarapodás esélyei jelentősen beszűkültek, a meglevő iskoláknak azonban – a vezető szlovákiai magyar politikusok többségével egyetértésben – nem kellett sem a fasizmussal kollaborálniuk, sem a müncheni egyezményt dicsőíteniük.

Az „új” Csehszlovákiában, az ország nemzeti kisebbségeit 1945 áprilisában kirekesztő kassai kormányprogram értelmében, a jogfosztottság és a közösségi megbélyegzés pár évében nem működhetett magyar iskola. Ön, a nyugdíjasként is minden gondolatában talpig pedagógus, hogyan tekint ezért a pozsonyi Oktatásügyi Megbízotti Hivatal 1950. június 22-én és éppen az Új Szóban megjelent felhívására, amely az 1948-as fordulatot követően meghirdette a szeptemberben megnyíló szlovákiai magyar tannyelvű iskolákba való beiratkozás lehetőségét?

Ha a kommunista éra kezdeteinek ideológiai hordalékát különválasztjuk az iskolanyitások komoly tényétől, akkor a most százéves kisebbségi oktatásügyünk legjelentősebb mérföldkövéről, csodálatos másodvirágzásának kezdetéről beszélhetünk. Hiszen a világháború borzalmai, majd az 1948-ig tartó kitelepítések, a reszlovakizáció és a lakosságcsere időszakának megaláztatásai, a hagyományos helyi közösségek kierőszakolt felbomlása után, de az észrevehető világnézeti megosztottság ellenére is az itteni magyarság elemi energiával tudott lépni. A statisztikai adatok tanúsága szerint 1950. szeptember elsején 142 magyar óvodában 4985 gyermekkel, illetőleg 522 magyar tanítási nyelvű elemi és a 11–15 éves korosztály úgynevezett középiskolájában 45 497 diákkal kezdődött az új tanév! Emellett ugyanaznap még Pozsonyban magyar pedagógiai gimnázium, Komáromban magyar gimnázium, a kassai Ipariban pedig magyar tagozat nyílt. Voltak, akik pártvonalon, mások, mai szóhasználattal, civil összefogással segítették ezt az impozáns újraindulást. Ha kellett, az ügyért a távolabbi vidékekről is fölutaztak Pozsonyba vagy akár Prágába intézkedni. Mindez a közösségi vitalitás a szlovákiai magyar közoktatás kerek évszázadának kimagasló teljesítménye. Ha megtizedelve is, de a helyi magyar közösségek éltek a kínálkozó alkalommal, mert megvolt hozzá az összefogás és az akarat. Bár egyben cifra nyomorúság is volt ez az öröm, hiszen szegénységgel, a szövetkezetesítések agressziójával, a kényszerű padlássöprésekkel párosult. Ez az akkori lendület mégis megteremtette a rákövetkező két évtized hazai magyar kultúrájának és közművelődésének alapjait.

Kijelenthető, hogy a (cseh)szlovákiai magyar oktatásügy volt mindig is az itteni magyarság sorsának meghatározó pillére, egyúttal neuralgikus pontja is?

A kérdésben felvetett kettősség tükrében igen. Pillérként annyiban, hogy a kisebbségi lét ellenére szívós kitartással és a múló idő pozitív mérföldköveinek újabb meg újabb lendületével rendre a jövő felé orientálódott: az 50-es évek elején, 1968 mozgalmas hónapjaiban, a 89-es rendszerváltást követő első időszakban.

És a jogfosztottság időközén kívül az egyéb neuralgikus pontok?

1918 tetten érhető negatívumai eleve adottak. Később, egészen napjainkig, a nacionalista hullámok vagy a pánszláv eszme feléledése okozta/okozza a negatív cezúrákat: a kisebbségi iskolák előnytelen körzetesítésének, a teljes kétnyelvűség rosszakaratú bevezetésének, az alternatív oktatás szándékának fel-felvetődő tervei, vagy már a 90-es évek derekán, tehát a mečiari időkben a kisebbségi oktatásügy sorozatos háborgatása.

Mit kellene nekünk – a modern időkhöz igazodva és a 100 év tapasztalatait kamatoztatva – a jelenlegi teljesítményeinknél jobban, körültekintőbben megtenni?

Tulajdonképpen három alapvető dolgot. Elsősorban komolyabban venni az anyanyelvi oktatás fontosságát, és élni is annak lehetőségeivel. Másodsorban egyfajta ellenállást, védelmet, bizonyos esetekben ellenszegülést tanúsítani, ha iskoláinkkal szemben ártó hatósági rosszhiszeműséget tapasztalunk. A (közel)múltban ezt több alkalommal megtettük, és ezen a téren voltak igazán bátrak, noha sokan voltak a sunyik is. Harmadsorban pedig a saját köreinkben jóval nagyobb figyelmet érdemelne a közösségi építkezés. Véleményem szerint ez nem megy nekünk. Jelesül: közösségünknek nincs meg a dél-szlovákiai régió gazdaságának kulcsszereplőivel együttműködni, együtt gondolkodni képes polgári középrétege. Ezért azokat az innen eredő forrásokat sem látom, amelyek például a kisebbségi oktatásba vagy kultúrába forgatott jelentősebb támogatói pénzekről szólnának. Régies stílusban szólva: ez a bőkezű támogató vagy az a mecénás kinek, mikor, milyen céllal segít?!

Száz esztendő múltán tudjuk már, hogy a szlovák iskolákba íratott magyar gyerekek révén miért olyan fájóan gyors a nyelvcsere?

Ha nem is győzelmi jelentés, de biztató hír, hogy a szocialista korszak idevágó és akkoriban 25 százalékot jelző statisztikáihoz viszonyítva jelenleg a hazai közoktatásban a magyar gyerekeknek már „csak” 13 százaléka nem az anyanyelvén tanul. Úgy tűnik, a Pozsony felől észlelt nagyfokú kirajzás láttán a Csallóközben, de az ország többi déli régiójában is egyre több magyar család kezdi érteni: mit jelent vegyes lakosságú területen élni, hogy a nyelvcsere révén bizony nekik is van vesztenivalójuk. És hogy műveltség, rátermettség, rafináltság dolgában, megőrizve önazonosságunkat, felvesszük-e a versenyt másokkal?!