SZÁVAI ATTILA

Nemrég tévénézési versenyt hirdettek a városban, hogy ki bírja tovább, irány a rekordok könyve. A költő is indult a versenyen, csak előtte kikötötte, hogy legyen elég csipsz meg kóla, azt hallotta ugyanis, ezek kellenek nézés közben bele a szájba. Most itt ül előttem, asztalán csipsz meg kóla. Két nap múlva kezdődik a verseny. Láthatóan szabadedzést tart, holnap időmérőzik talán, hogy menynyi kóla meddig tart, meg teszteli, hogy a gépi-e vagy inkább az üveges. A gépit fogja választani. A következményeket még nem sejti, döntése inkább lelkes, mint szakszerű. Most egy származását tekintve kisebbségi asszonyt figyel. Az asszony felütötte a csendet, beszél, cigarettázik, nagy habbal kéri a korsó söröket, a gyereknek is kell valami szórakozás. Látható, hogy nincs túl határozott elképzelése a szociológiai tekintetben normálisként ismert családmodellekről és általános viselkedési normákról. Illetve lehet, hogy van sejtése arról: etikus és gusztusos-e a ragadós sörhabos tenyeret szerető mozdulattal gyermeke hajába kennie. A költőt nem érdekli túlzottan, morog valamit, majd megvizsgál többféle csipszeszacskót, rázza őket, nagy odafigyeléssel olvassa az összetevőket, nyomkodja a csomagolást, hogy melyiknek jobb a tartása, feszessége.

A versenybe a saját foteljával indul, amelyben otthon olvasni szokott, már jól ki van ülve, a szivacs felvette a fenék alakját, kicsit nyekereg, mikor mozog benne az utas, de egészen megbízható metaforákat lehet benne kikölteni. A fotel érdekessége, hogy frontérzékeny szerkezet. Ha jön a hideg- vagy a melegtámadás, megváltoznak a statikai tulajdonságai. A költő szerint ilyenkor, ha napokig magára van hagyva a fotel, és odafentről az időjárás is, akkor a fotel néhány centit el szokott mozdulni. Szerinte a gravitáció is belejátszhat, mivel az állami építésű panellakás erősen lejt délnek, így segítve a fotelgyaloglást, amit már a helyi tévéstáb is megörökített, majd a kisfilmet nagy sebességgel lejátszotta az egyik híradó érdekességek rovatában.

A költő jelentős kedvvel és lelkesedéssel szokott rejtvényt fejteni. Az átlagemberekhez képest annyi különbséggel, hogy semmi esetre sem a megoldásokat írja a négyzetrácsba, hanem verseinek egy-egy szavát, ami és ahogy kifér. Ami nem fér ki, az kilóg, ha nem figyel eléggé, akkor megesik, hogy az újságon túlra ír, úgy kell odatartani a söralátétet a szavaknak, ha folynának szét. Most is teleírt már maga körül mindent, amit lehet. Ilyeket írt, hogy Isten, mielőtt befejezné és magára hagyná a világot, még feltölt a szerverre néhány módosított fájlt, például szenteste halászlével fenyőszagban, meg hogy hajnali városcsend, az őzek szép fejtartása, ilyesmik. Majd az Úr megnyomja az enter gombot, és feláll az asztaltól. És azt írta még, hogy zsírpapírba csomagolom és beadom sorsom a zaciba, kiváltom majd, ha újra lesz kedvem a világhoz. Most csak egy kis csend kell, újra hallani a csillagok zúgását. Itt belül. Aztán jöhet a sok száz óra reklám és tévévetélkedő, amikben másik sorsot lehet nyerni, ha okos és szerencsés a játékos.

Vége a nyárnak, indulok haza, hagyom a költőt, hagyom bele a szabadedzésbe. Arra gondolok, Isten rendes volt, és itt hagyta nekünk a nyár maradékait. Pihennek a strandvízbe égetett kalóriák, a mázsaszám elvesztett testékszerek iszapsüllyedései, már nem köhögnek úgy a halak a leázott sminktől, nem kaparja torkukat a sok lenyelt parfüm, amiket fiatal lányok felejtettek a vizekben. Erre gondolok most. A költő pedig azt írja: Országot készíteni legóból, összerakható és szétszedhető, mindenesetre állítható vallásokkal. És megmutatni nagyapának, hogy nézd, milyen szép a műanyag erkölcs, a tévében orális és morális szex, a közönység ágyékszagúan tapsol. És a család körülállná a művet, mielőtt a vasárnapi ebédre asztalhoz ülne.

Az utolsó mondatot már egy iszonyú hascsikarás közepette nyomja ki magából, mivel eszébe jutott, hogy nem bírja a gépi kólát, már gyerekkorában is gyakran rájött a hirtelen, ha a vasútállomás restijében gépi kólát fogadott el a fejsimogató rokonoktól.