Szállóige és repülő vasfog a „tippversenyben”

Nincs az a vicc, amelyen olyan jól lehet derülni, mint az összekevert szólásokon. Kb. fél évszázada, hogy először hallottam valamelyik tanáromtól, a képzavar iskolapéldájaként: Közbelépett a sors keze, de ha rágondolok, mindig újból hangosan felnevetek.

Ilyen frenetikus baromság az is, hogy Elrepült fölötte az idő vasfoga. Ezt sem tudom pontosan, mikor hallottam először, de biztos, hogy nem Gömbös Gyulával, s nem is Shakespeare-rel kapcsolatban. Pedig mindkettőhöz van bizonyos köze, s mindkét kapcsolódásról Békés István Napjaink szállóigéi (Kossuth Kiadó, 1968) című kitűnő könyvéből szereztem tudomást, amelynek a 160. oldalán az áll, hogy „az idő vasfoga” metaforát Shakespeare „Szeget szeggel című színműve hozta hozzánk legközelebb”. S ott találjuk azt az anekdotaszerű történetet is, amely szerint Gömbös Gyula, az újdonsült hadügyminiszter valamikor a húszas és harmincas évek határán így beszélt az első világháború túlélő frontharcosaihoz: „Katonák, elrepült felettetek az idő vasfoga!” Ez a szóláskoktél legalább anynyira robbanó, mint a bevezetőben idézett.

Mikor az Új Szó 2007. október 13-i számában megjelent Irodalmi tippversenynek a kérdésein dolgoztam, azon gondolkodtam: vasfog-ügyben ki legyen a „kérdés”: Gömbös vagy Shakespeare? Azt kérdezzem meg az olvasótól, hogy ki a zseniálisan dilettáns szólásmixelő, vagy azt, hogy ki a szállóige atyja? Shakespeare mellett döntöttem: Gömböst nem kötelező ismerni, Shakespeare-t illik. Pedig tudtam, hogy az eredeti Shakespeare-szövegben csak ez áll: „az idő foga” („the tooth of time”), a ma még hozzáférhető Greguss Ágost- és a kézen forgó Mészöly Dezső-fordításban pedig se idő, se vasfog. „Érdemed... erős székhelyre méltó, az idő foga s törlő feledség ellen”, mondja kicsit nyakatekerten, de pontosan fordítva az első, „Erényed... századok fogával dacol”, magyarítja az álszent Angelo „erényeit” dicsérő Herceg szövegét a második.

A szállóigét az különbözteti meg a közmondásoktól és egyéb népi szólásoktól, hogy az előbbi tulajdonképpen idézet, s használója általában ismeri is a szerzőt, de ez egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy a helyzet szerint ne alakítson az idézeten. Csak néhány példa, szintén Shakespeare-ből.

Hecuba neki az egész! – szoktuk mondani, holott tudjuk, hogy az ősszöveg így hangzik: „Mit néki Hecuba, s ő Hecubának?” A Meg kell a szívnek szakadni!-féle csöppet sem emelkedett változatot azok is használják, akiknek sejtelmük sincs róla, hogy a Lear király haldoklásánál jajongó hű Kent szavait idézik: „Szakadj meg, szív!” „Something is rotten in the state of Denmark”, mondja Marcellus Horatiónak a Hamletben. S Arany János pontosan fordítja a Shakespeare-szöveget, de „Dániát” elhagyja: „Rohadt az államgépben valami”. A mondatot mégis így szoktuk idézni: Valami bűzlik Dániában.

Azaz: Az idő vasfoga szállóige akkor is Shakespeare-re vezethető vissza, ha ő a Szeget szeggelben nem pontosan így fogalmaz. Érdemes volna persze kikutatni, hogyan került a szállóige közkeletű magyar változatába a „vasfog” (talán a színmű legkorábbi, 19. századi fordításából, amelyet sajnos, nem ismerek, talán a népmesékből, talán egyszerűen a napi szóhasználatból!), de a dolgon a szó eredetének az ismerete sem változtatna.

S írom/üzenem mindezt az Irodalmi tippverseny azon kedves tippelőinek, akik úgy vélték/vélik (s véleményüket közölték is a szerkesztővel), hogy a legutóbbi tippkérdések egyikében (a nyolcadikban) valami bűzlik.

Ami pedig a hatodikat illeti (a „rongyos vitézekről” szólót), ott a helyes válasz „X”. Bár a „rongyos vitéz” hajaz egy kicsit Ady „cifra szolgájára” („Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga”), de a Rongyos vitézek szerzője természetesen Petőfi Sándor.