Sürgős orvoslásra szoruló gondjainkról

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége Országos Választmánya tisztségviselőjeként restelkedve tapasztaltam, hogy az idei Kazinczy Napok résztvevői között ismét kevés a pedagógus és az oktatásügyi szakember. Szomorú vagyok, mert a magyar tanítási nyelvű iskolák vezetői és pedagógusai számára a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája szlovákiai alkalmazásának megvitatása rendkívül hasznos lehetne, hiszen eleven, sürgősen orvoslandó gondokra irányítja rá a figyelmet.

1999-től a Dunaszerdahelyi Járási Hivatal Oktatásügyi Főosztályának vezetője vagyok. A mintegy 300 szlovákiai magyar tanítási nyelvű alapiskola közül 52 a mi régiónkban működik. 1992-től, a hírhedt igazgatóleváltások időpontjáig, 1995-ig, ugyanebben a régióban a tanügyi hivatal vezetője voltam, abban az időben az egyetlen magyar tanügyi igazgató Szlovákiában. Régiónkban a magyar lakosság magas arányszámának köszönhetően úgymond „sok a magyar iskola”. A valóságos helyzet a következő: a járás lakosságának 83%-a magyar, a működő alapiskoláknak csak 75%-a magyar tanítási nyelvű, a középiskolák és a szaktanintézetek esetében a magyar tanítási nyelvű intézmények számának aránya sokkal alacsonyabb. Számomra

ELRIASZTÓ ÉS ELGONDOLKODTATÓ

az országos statisztikai összesítés arról, hogy a magyar családok milyen tanítási nyelvű iskolába járatják gyermekeiket. A kimutatások szerint a magyar családok óvodáskorú gyermekeinek 20%-a jár szlovák óvodába, az alapiskolás korú magyar gyermekeknek pedig 17%-a jár szlovák iskolába.

Az ismeretszerzés minden gyermek számára anyanyelven a legegyszerűbb. Ugyanakkor nem vitatható, hogy a szülő joga iskolatípust és tanítási nyelvet választani gyermeke számára. A kisebbségi létben vajon mi készteti a szülőt arra, hogy anyanyelven oktató iskola helyett államnyelven oktató iskolába küldje gyermekét? Talán általánosan rosszabbak a magyar nyelvű iskolák és óvodák, mert gyengébben felszereltek, mert pedagógusaik képzése és továbbképzése elhanyagolt? Vagy talán nem elég sűrű a magyar iskolák hálózata, és a szülő nem vállalja a kisgyermek utaztatását? Vagy talán rejtett előnyökkel kecsegtet az államnyelv felvállalása és az anyanyelven való írás-olvasás megtanulásának feladása? Az említett feltételezhető okok közül mind a három terhelő lenne a kisebbségiekhez deklaráltan egyenrangú polgárként viszonyuló, a kisebbségek nyelvének ápolását a karta szellemében felvállaló államra nézve.

A magyar nyelv oktatási nyelvként való alkalmazása során kézenfekvő lenne az anyaországban felhalmozott oktatásügyi tapasztalatokra építeni, az itthoni kisebbségi oktatásügyi háttérintézmények hiánya miatt az ottani oktatásügyi intézményekben kifejlesztett, magyar nyelvű tanításra vonatkozó módszertani segédanyagokat átvenni. A kormányközi és a tárcaközi megegyezések e területen késnek. Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a kisebbségek nyelvének hatékony védelme, ápolása elképzelhetetlen radikális oktatásügyi lépések nélkül. A kartát elfogadó államokban a kisebbségi nyelvek tanítási nyelvként való alkalmazása kapcsán mindenütt nagyon pozitív oktatásügyi törődést kell foganatosítani, amely tulajdonképpen az adott államban a kisebbségek számára pozitív diszkriminációhoz vezet. Az államok részéről nagyobb súllyal kell törődni a kisebbségek nyelvén oktató pedagógusokkal, képzésüket és továbbképzésüket meg kell oldani, és ez pénzigényes. A kisebbségek nyelvén kiadott tankönyvekkel és egyéb segédeszközökkel, a kisebbségek nyelvén oktató iskolák felé szolgáltatásokat nyújtó oktatásügyi háttérintézmények létrehozásával, fejlesztésével is fokozottabban kell ezekben az államkban törődni, erre az államok költségvetésében a kellő ráfordítást meg kell adni.

A konferencián többször is elhangzott az a megállapítás, hogy Szlovákiában a kisebbségek nyelvének védelme zömmel a deklarációk szintjén maradt. Sajnos, ez a megállapítás az oktatásügy területén is érvényes. Az oktatási tárcára az aktív kezdeményezés helyett egyfajta kényszeredett engedménypolitika jellemző. A nagyarányú oktatásügyi reform során nincs szó egyelőre a kisebbségi iskolákat szolgáló, mindmáig hiányzó oktatásügyi háttérintézmények kialakításáról, pl. önálló módszertani központról.

A szlovákiai oktatásügyi törvényekben és a miniszteri rendeletekben sok az államnyelv kiemelt szerepét hangsúlyozó bekezdés, a kisebbségek nyelvének oktatásügyben való használatával kapcsolatban viszont csak megengedő megfogalmazásokat találunk, vagy még azt sem, tehát a kisebbségek nyelvének aktív védelme az oktatásügyi törvényekben és a végrehajtó rendelkezésekben nem jelenik meg.

Vizsgáljuk meg részletesebben az oktatásügyi törvényeket! Az előző választási ciklus végére ígérték a már többször módosított 29/1984-es sz. oktatásügyi törvény új, átfogó módosítását, ez a módosítás elmaradt. Az oktatásügy állami igazgatására és az oktatásügyi önkormányzati szervek működésére vonatkozó 542/1990-es sz. törvényt 2002-ben úgy módosították, hogy ennek alapján a járási és a kerületi hivatalok hatásköréből az intézmény-fenntartói jogkörök átkerültek a helyi és a regionális önkormányzatokhoz, az alapiskolák és az óvodák esetében a községekhez, a középiskolák esetében a megyékhez.

A kisebbségi nyelven oktató iskolák gondjait a fenntartói jogkörök átruházása csak részben orvosolja. Igaz, a kisebbség által sűrű lakott területeken, ott, ahol a helyi önkormányzatban is szerephez jutottak a kisebbség képviselői, könnyebb új kisebbségi nyelven oktató iskolát létrehozni, ezek működését gazdaságilag segíteni, ám a tartalmi törődés specifikumai irányukban továbbra is megoldatlanok. A középiskolák esetében a magyar lakosságnak más ténnyel kell szembesülnie: a középiskolák fenntartói a másodfokú, azaz regionális önkormányzatok – megyék – olyan rendszerben, olyan területi beosztással gyakorolják oktatásügyi hatáskörüket, amelyben a magyarság az oktatásüggyel kapcsolatos közös érdekeit csak nehezen vagy egyáltalán nem tudja érvényesíteni, ugyanis a magyarok számaránya az egyes megyékben külön-külön alacsony. A megyék úgy lettek kialakítva, hogy a magyarok számaránya mindegyikben alacsonyabb 20 %-nál.

A jelenleg érvényes 29/1984-es sz. oktatásügyi törvény a 3. § 1/ pontjában megengedi a cseh, a magyar, a német, a lengyel és az ukrán kisebbség számára – a ruszin kisebbség számára zárójelben – az államnyelvtől eltérő, más tanítási nyelvű iskolák működését. Ez a törvény a kisebbségek nyelvén oktató iskolákat a többi paragrafusban külön nem is emlegeti, benne utalást ezekre az iskolákra csak az új 51a/ paragrafusban találunk, mely szerint a tanfelügyelő – munkakörének megfelelően – ismeri az adott nemzeti kisebbség nyelvét. Ez a szöveg 2002. július 1-jén a 334/2002 sz. törvénymódosítással került be az oktatási törvénybe.

A másik oktatásügyre vonatkozó törvény (a módosított 542/1990-es törvény) megállapítja, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató alap- és középiskolák kétnyelvű bizonyítványt adnak ki, az erre vonatkozó részleteket a 217/1999-es miniszteri rendelet szabályozza. Ez a rendelet a kisebbség nyelvén oktató iskolák számára a pedagógiai dokumentáció vezetését kétnyelvűen írja elő, és olyan területeken is kötelezővé teszi a kétnyelvűséget, amely területeken a kisebbség nyelvén oktató iskolákban elegendő és logikus lenne csak a tanítási nyelvet használni.

A kisebbség anyanyelvének

INTÉZMÉNYES VÉDELME

az oktatásra vonatkozó két fent említett törvényben nem jelenik meg, ezek a törvények a kisebbségi iskolákat érintő fejlesztésekről, szolgáltatásokról külön részleteket nem tartalmaznak. kétnyelvű pedagógiai dokumentációról szóló rendelet az iskolában kötelezővé teszi a kétnyelvűséget az egyes órákon letanított tananyagról szóló napi bejegyzések vezetésénél az osztálykönyvben, az iskola órarendjét és az iskola nevelési tervét is mindkét nyelven el kell készíteni. Ezek az iratok nem szolgálnak az iskola által kiadott okiratok alapjául, elég lenne ezeket csak az iskola tanítási nyelvén vezetni, elkerülendő a felesleges bürokráciát. Egy tananyagról szóló napi bejegyzésnek mi a célja és a funkciója? A pedagógus az átvett tananyagot beírja az osztálykönyvbe. Ebben őt az iskola igazgatója és helyettese ellenőrzi, akik szintén az iskola tanítási nyelvét használják. Kapcsolatba kerülhet ezekkel a bejegyzésekkel a tanfelügyelő is, aki az oktatásügyi törvény értelmében ugyancsak kell, hogy ismerje az általa felügyelt iskola tanítási nyelvét, hiszen a 29/1984 Tt. számú törvény a 334/2002 Tt. számú törvény által módosítva kimondja: A tanfelügyelő a hivatalos érintkezés során az államnyelvet használja; munkaköri megbízatásának megfelelően ismernie kell az illető nemzeti kisebbség nyelvét is. A kisebbségi nyelvhasználat oktatásügyi korlátozásának minősül

minősül az a tény, hogy az oktatásügyi intézmények hivatalos megnevezésében az intézmények nevét, tehát a község, város nevét nem tüntetjük fel az iskola tanítási nyelvén is. Ezt a szabályt a középiskolák esetében egy 1996-ban kiadott miniszteri rendelet (vyhláška o strednej škole), az alapiskolák esetében pedig egy 1985-ben kiadott miniszteri irányelv (smernice o základnej škole) rögzíti. A nemzeti kisebbség nyelvén oktató iskola hivatalos megnevezésében az intézmény típusát és tanítási nyelvét fel szabad tüntetni a tanítás nyelvén is, de a község vagy város földrajzi nevét csak államnyelven szabad. A községek határában lévő közlekedési rendtáblákon tehát kiírható a kisebbség nyelvén is a község neve, amennyiben az adott községben a kisebbség számaránya meghaladja a 20%-ot, bent, a kisebbség nyelvén oktató iskolában, az iskola által kiadott iratokon viszont nem.

A karta III. fejezetében a 8. cikk f/ pontjában ez áll: ... „a felnőttoktatásnak és továbbképzésnek legyenek olyan tanfolyamai, amelyek elsősorban vagy teljesen a regionális vagy kisebbségi nyelveken valósulnak meg.” Ugyanezen fejezet 8. cikkének h/ pontja is arról szól, hogy a kartát elfogadó államok biztosítják az oktatók részére a szükséges alap- és továbbképzést, az i/ pont szerint pedig létrehoznak felügyelő szerveket a regionális vagy kisebbségi nyelvek oktatásának megteremtésében és fejlesztésében tett intézkedések, és az elért előrehaladás figyelemmel kísérése céljából. Ezzel szemben sajnálattal kell konstatálnunk, hogy mindmáig nem testesült meg az a szisztematikus állami törődés, amely a magyar tanítási nyelvű iskolák pedagógusainak továbbképzésére irányulna. Mindmáig nem létezik egy olyan, államilag finanszírozott módszertani központ, amely a magyar tanítási nyelvű iskolák pedagógusainak szolgáltatást nyújthatna ezen a téren. A meglevő négy államilag finanszírozott módszertani központ a kisebbségi nyelveken oktató pedagógusok számára nem kínál széles körű továbbképzési lehetőséget.

A tankönyvkiadás is olyan terület, amely a kisebbségi nyelven oktató iskolák részére a gondosabb törődés és az anyagi ráfordítás szempontjából egyaránt pozitív diszkriminációt igényel. A magyar tanítási nyelvű iskolák tanulói számára az anyaországból nem importálunk tankönyveket. Pedig ez is kézenfekvő és olcsóbb megoldás lenne. Ezzel szemben a Szlovákiában kiadott tankönyvek a magyar tanítási nyelvű iskolák számára több tantárgyban elavultak, más tantárgyakhoz késve jelennek meg.

A sokszínű Európában az EU stratégiája szerint a tagállamok megtarthatják oktatási rendszereik sajátosságait, a szigorú oktatásügyi jogharmonizáció nem kötelező, de hangsúlyozottan követendő az az alapelv, mely szerint a fiatalok oktatásügyi és munkavállalási mozgásterét bővíteni kell, az államoknak lehetővé kell tenni a fiatalok számára a tudásszerzésben a széles körű mobilitást. Az államoknak lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a fiatalok a tanulmányaikat külföldön is folytathassák, diplomájuk egyenértékűsítéséről az egyes országok részéről tárgyalni kell, és kölcsönös megegyezéseket, megállapodásokat kell foganatosítani. Ennek ellenére a Magyarországon megszerzett 1-4-es tanítói diploma birtokosa Szlovákiában a magyar tanítási nyelvű alapiskolák alsó tagozatán nem minősül képesített tanerőnek. Az előző kormányzati ciklus végén kilátásba helyezték a pedagógus szakvégzettségekről szóló oktatásügyi miniszteri rendelet olyan módosítását, amely a Magyarországon megszerzett 1–4-es tanítói diplomáról kimondhatta volna, hogy birtokosa egy megfelelő szlovák nyelvvizsgával alkalmassá válik a szlovákiai magyar nyelvű alapiskolák alsó tagozatán a tanítói munka szakszerű végzésére. A rendeletet ugyan másban módosították, a diplomaelismeréssel kapcsolatos változtatás azonban elmaradt.

Az is elhangzott a konferencián, hogy elsősorban az adott közösség a felelős saját anyanyelve megtartásáért. A szlovákiai magyar pedagógusok társadalma elmondhatja magáról, hogy a bizonyítványháborút, a parlamenti képviselőkkel együtt, megvívtuk. A parlament törvénybe foglalta a kétnyelvű bizonyítványokat. Sajnos, néhány magyar tannyelvű iskolában, úgy tűnik, a kollégák számára hosszú volt az az időszak, amelyben az oktatásügyi minisztérium és az állami tanfelügyelet a magyar iskolákat ellenőrizve más egyébbel nem törődött, csak a szlovák nyelv elsajátíttatásának hatékonyságával.

Ha arról kérdezzük az iskolavezetőket, hogy szerintük hogyan kellene módosítani az évfolyamonkénti egyes tantárgyakra vonatkozó heti óraszámokat a magyar tanítási nyelvű iskolában azzal a céllal, hogy a világnyelvek oktatására a magyar tannyelvű alapiskolában is legyen elegendő tér, azt vallják, hogy az évfolyamonkénti heti négy vagy öt szlovákóra-számot nem szabad csökkenteni. Mit lehetne és kellene tenni annak érdekében, hogy iskoláinkban a hangsúlyt ne a nemzetállam igényeinek mindenáron való megfelelésre tegyük, hanem a gyermekek jövőjét tekintve a magyar tanítási nyelvű iskolákban is az európai tér valóságosságából induljunk ki?

Természetesen

FONTOS LENNE ELÉRNI

hogy a nemzeti kisebbség részéről beleszólhassunk a rólunk szóló oktatásügyi döntések alakításába. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége részéről szorgalmazzuk egy olyan kisebbségi oktatásügyi tanács létrehozását, amelynek jogait és kompetenciáit az oktatásügyi törvény rögzítené. El kellene érnünk, hogy létrejöjjön és törvényes szereppel legyen felruházva egy olyan, a nemzeti kisebbségek reprezentatív szervezetei által delegált tagokból álló kisebbségi tanács, amelynek jóváhagyása és egyetértése nélkül a kisebbségek oktatására vonatkozóan az oktatásügyi minisztérium nem hozhatna döntést bizonyos területeken. Ebből a szempontból fontos területnek minősül

– a tananyag előírása és a követleményrendszer összeállítása a kisebbségek nyelvén oktató intézmények számára

– a tantervek kiadása és az órakeret meghatározása a kisebbségi iskolák számára

– a kisebbségi iskolák fejlesztési tervének elfogadása és koordinálása, különös tekintettel a továbbtanulás feltételeinek megtermtésére a kisebbségek számára

– a pedagógustovábbképzés programjainak jóváhagyása a kisebbségek nyelvén oktató pedagógusok számára

– a tankönyvkiadás koordinálása a kisebbségek nyelvén oktató iskolák számára.

Fontos lenne, hogy minden kisebbségekkel kapcsolatos intézkedés az állam részéről hordozza magában az emberi egyenlőség elvét. Látszólag apróságnak tűnik, mégis szót kell emelni annak érdekében, hogy az iskola székhelyét a hivatalos kétnyelvű iratokban feltüntethessük az iskola tanítási nyelvén is, hogy a község elnevezése a kisebbség nyelvén a vasútállomásokon és az oktatásügyi intézmények tábláján is látható legyen, ha a kisebbségi lakosok aránya ezt a törvény értelmében lehetővé teszi. Fontos, hogy a kétnyelvű feliratokon a szöveg a kisebbség nyelvén ugyanolyan nagy betűvel jelenjen meg, mint az állam nyelvén, hiszen a kisebb betű azt sugallja, a te nyelved, abban az országban, amelynek lakosa vagy, nem egyenrangú nyelv.

Nyelvünk megmaradása a kisebbségvédelem komplex problémájának fontos része. A kisebbségi iskolahálózat fejlesztése, a hiányzó háttérintézmények létrehozása és kiépítése, a nemzeti kisebbségek iskoláival kapcsolatos fejlesztések és kutatások finanszírozása az állami költségvetésből – legalább arányos pénzügyi fedezettel, bizonyos területeken a pozitív diszkriminációnak megfelelően – nálunk mind-mind olyan hiányzó láncszemek, amelyekkel a kisebbségi vagy regionális nyelvek kartáját elfogadó országok mindegyikében, így Szlovákiában is komolyan és felelősséggel foglalkozni kell.

A XXXIV. Kazinczy Napokon, Kassán elhangzott előadás rövidített változata