Spanyolország visszavárja, egyelőre mégsem megy

Apa lett. Négy hónapos kisfia mellett nem váltott kisebb tempóra, csak jobban figyel a fontos-kevésbé fontos arányára. S miközben újabb és újabb felkéréseknek tesz eleget, tudja: Spanyolország viszszavárja.

Hogyan mondaná Barcelonában, hogy „Ennyi volt.”?

Este todo.

Budapesten, spanyolul, hogy „Maradok.”?

Estoy aqui.

Még valami: „Nem megyek vissza Barcelonába.”

No quiero ir a Barcelona.

És valóban nem megy?

Dehogyisnem! Szerintem nincs ez még lezárva. Nem is hiszek az olyan megállapításokban, hogy „ennyi volt”.

Miért? Mennyi?

Időben hat hónap. Persze ez most úgy hangzik, mint egy lezárt szakasz. Egy periódus. Közben nem az. És itthon sem égettem fel magam mögött semmit. Nem is akartam felégetni. Nem szeretem elvágni a dolgokat. Nem is találnám értelmét. Szerintem mindenből következhet valami, ami fontos lehet. És mert így mentem ki, haza is így jártam, ilyen érzésekkel. Jöttem is minden hónapban. Egyrészt a családom miatt, másrészt a színház miatt. Szerencsém volt, hogy ezt így meg lehetett oldani. Hogy akkor játszhattam Vári Évával a Harold és Maude-ot, amikor itthon voltam. Ez kiváltságos helyzetnek számított, és örültem is neki nagyon. Három hét kint, egy itthon, és akkor volt pár előadásom.

Barcelonában meg bejutott pár reklámfilmbe.

Nyilván azzal a legkönnyebb kezdeni. Egyébként pedig nem kell ezt a műfajt lebecsülni. Ráadásul pénz van benne. Jól is éltem kint. Lakást béreltem, nyelviskolába jártam, szóval ment minden, ahogy mennie kellett. Mázlim volt, hogy jó helyeken forogtam. Még a nyelviskolában is éppen abba a csoportba jártam, a középhaladókhoz, amelyben volt egy német srác is. Ott ült mellettem, így a szünetben mindig együtt cigiztünk, és sokat dumáltunk. Mondta, hogy azért van Barcelonában, hogy az első filmjét megrendezze. Pár héttel később letette elém a forgatókönyvet, hogy olvassam el, mert szeretné, ha játszanék a filmben. Amikor megtudta, hogy jövök haza, azt mondta, megvár, ez a film nem indul el nélkülem. Nagyon érdekes a történet, egy baromi nagy útkeresésről szól. Örülnék, ha létrejöhetne. Aztán hívtak egy olasz produkcióba is, kolumbiai forgatással. Négy nap Bogotában. Azt viszont azonnal vissza kellett utasítanom. Nem tehettem meg az itthoni színházzal, hogy lemondom a már meghirdetett előadásokat.

ĺgy viszont le kellett mondania egy soha vissza nem térő ajánlatról.

Én ezt sem így fogom fel. Ha az ember lemond valamiről, más dolgokkal lép előre. Tavaly jöttem vissza, épp egy éve. Már megvolt a szerelem, és nehéz lett volna egyedül. Neki is, nekem is. Úgyhogy maradtam. Vagyis hazajöttem. Más megoldás nem volt. Apa lettem. Harmincévesen nekem most erre kellett lépnem. Ez kapott nagyobb súlyt az életemben. Ma már tudom, hogy megérte. A szüleimet is boldoggá tettem, nemcsak magamat, magunkat. Nekem mindig nagyon fontos volt a család. Az első helyen áll. Ha megvan a biztos háttér, az ember máshogy mozog a világban. Persze rágódom én így is eleget. Mit csináljak, hogy csináljam? Ezek a kérdések örökké ott vannak az agyamban. Ez nem múlik el a gyerekkel sem. Amúgy pedig semmi sem változott az életemben. Pasiként én könnyű helyzetben vagyok. A nagyobb terhet mindig a nő viszi. Én is sokat vagyok otthon, és rohangálok is rendesen, de erre is azt mondom, hogy megéri. Látom a kiskölyökben, hogy partner. Egyébként pedig olyan ember vagyok, aki mással szereti megélni az örömeit. A rossz érzést, a fájdalmat is megosztom, de ha látom, hogy valaki más is boldog, ha én az vagyok, az legalább olyan fontos számomra. A felelősségérzet természetesen megnőtt bennem. De nem gondolhatok egyfolytában erre, mert akkor összeroskadnék.

Hogyan búcsúzott Barcelonától? Milyen volt az utolsó napja?

Nem volt utolsó nap. Nem akartam, hogy legyen. Mivel borzasztó sok cuccom volt, a pakolás már egy hónappal korábban lezajlott. Haza is hoztam szinte mindent, úgy mentem vissza, hogy a kiállításom anyaga lesz az utolsó kör. A fotóimból ugyanis kiállítás nyílt Barcelona művésznegyedében, és meg kellett várnom, hogy leszedhessem a képeket. Aztán nyáron ismét kimentem. Ezért mondom, hogy nem zárult le semmi. Egyébként van egy szép és hosszú közmondásuk a spanyoloknak, azt még a legelején megtanultam. Magyarul a következőképpen hangzik: ha azért sírsz, mert lement a nap, a könnyeid nem fogják hagyni, hogy lásd a csillagokat. Vagyis annyi fájdalom tolul eléd, hogy elveszik előtted a lényeg.

Lát magán valamiféle változást? Előfordul, hogy úgy érzi, ez már Spanyolország hatása?

Nem. Hozzáteszem: én nem vagyok pesszimista alkat. De már az El Camino, a híres zarándokút után tudtam, és ebben nincs semmi ezotéria, hogy az energiát, amit kaptam, működtetnem kell. Miután elvégeztem a színművészeti főiskolát, és bekerültem egy rendszerbe, az nagyon sokat elvett abból a természetes örömből, ami megvan bennem. Erre nem volt nehéz rájönni. Márpedig ha ezek az energiák megmaradnak, akkor ezer dolgot csinálhat az ember. Az életben mindig ott a lehetőség. Teljesen mindegy, hogy mihez kezdesz, ha abba energiát fektetsz és jól csinálod, annak előbb-utóbb megmutatkozik az eredménye. És ez boldoggá tesz. Spanyolország is erre figyelmeztetett. Hogy vegyem észre: sokkal nyitottabb az élet és sokkal több lehetőség van benne, mint amennyi előtérbe kerülhet. Itthon valamitől „elzárul” az ember, kint, idegen környezetben, az új impulzusok hatására pedig megnyílik. Saját környezetünkben valahogy nem látjuk tisztán a dolgokat. Hogy nem ez a fontos, hanem valami egészen más. Bekerülünk egy darálóba, és valahogy nem döbbenünk rá, hogy jé, ennél sokkal nagyobb, sokkal színesebb, sokkal izgalmasabb a világ. És most valahogy efelé sikerült eljutnom, ami nagyon kellemes érzés. Ura lehetek az életemnek, még ha a kompromisszumokból maradt is rendesen.

A „darálóba” is visszalépett?

Nem.

Megvált a Vígszínház társulatától?

Elvileg két éve fizetés nélküli szabadságon vagyok. Ami azt jelenti, hogy én ott pillanatnyilag nem játszom semmit.

Játszhatna, ha akarna?

Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy most megint beszélni fogok Marton Lászlóval, a Vígszínház igazgatójával, és majd kiderül, hogyan tovább. De a beszélgetést sem sürgetem, mert ez az egy szerep a Budapesti Kamaraszínházban Vári Évával, amelyet háromszor-négyszer játszunk havonta, nagyon jó. Annál nagyobb örömöt, mint hogy bemegyek egy olyan előadásra, amelyet nagyon várok, és olyan színésznő partnere lehetek, akit nagyon szeretek, s magánemberként is ugyanolyan jól érzem magam vele, mint a színpadon, ez tényleg paradicsomi állapot. Nyilván emellett egyáltalán nem hiányzik az a huszonnyolc este, amikor pusztán feladatot teljesítek. A Harold és Maude mellett pedig több más, érdekes lehetőséget is elfogadhattam.

Először is jött két film: a Till Attila rendezte Pánik és a Márai Sándor regénye nyomán készült Eszter hagyatéka, amelyet Sipos József vitt mozivászonra.

Ezek a felkérések maguktól jöttek. Nekem ez azért fontos, mert arra, hogy bárminek is utána menjek, én teljes mértékben alkalmatlan vagyok. Biztos anyagi hátteret például az jelent, hogy én lettem a Music Television magyar csatornahangja. Én mondom az összes szpotot, és még szabad is vagyok. A Liget Kiadó felkérésére pedig Ács József költővel közös albumot készítünk. Én fotózok az ő írásaihoz, ő pedig ír az én képeimhez. Stílusában nagyon hasonló, amit az albumba fotózok és az, amit eddig a magam örömére készítettem. Ezek is, azok is zsánerképek. Amit szeretek. És ez a felkérés is jókor jött, mert mostanában nem lenne meg az a két-három órám, amikor fogom a fényképezőgépet, biciklire ülök és elmegyek otthonról témát keresni. Ahhoz olyan lelkiállapot kell, és most más dolgok vannak előtérben. De egy ilyen feladat hajtja, töprengésre készteti az embert, és megy, mert érzi, hogy mennie kell. Az anyagnak össze kell állnia.

Visszatérve a két filmre: az Eszter hagyatékában rangos csapat tagja lehetett, hiszen Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya és Cserhalmi György mellett Nagy-Kálózy Eszter, Hámori Gabriella, Eperjes Károly és Szilágyi Tibor kapott szerepet Sipos Józseftől.

Ez valóban előkelő társaság. Én Gábort, Cserhalmi György fiát játszom a történetben, aki nem szeretné, ha az apjához hasonlóan hazugságokban fulladozna. Tőle idegen az ilyenfajta „lezserség”.

A Pánik Kirillje is a maga útját járja.

Kirill nem pánikbeteg, mint a többiek. Ő csak a szabadságát félti. Nem akarja még elkötelezni magát a szerelme mellett. Neki még nem kell a házasság felé vezető komoly kapcsolat. A lány, akit Gubík Ági játszik, sokkal többre vágyik. Ezért kerül bajba. Kirill ugyanis egyszerűen lelép tőle.

Egy zenés szórakoztató műsorban a televízióban énekelni hallottam nemrég. Egy régi magyar slágert szólaltatott meg igazán remek előadásban. Meglepett, hogy ilyen kellemes hangja, finom stílusérzéke van. A Vígszínházban énekelt valaha?

Keveset. Csak a Sok hűhó semmiért végén és a Hamupipőkében.

Nem csodálkoznék, ha ezután lemezfelkérést is kapna.

Megtörtént. Épp a napokban. Frank Sinatra dalait éneklem majd magyarul. Nagyon jó a válogatás.

A válogatásról jut eszembe: Madrid helyett Barcelonát választotta. Miért? A spanyol film központja mégiscsak a fővárosban van.

De én nem azért mentem ki, hogy karriert csináljak. Nem ez volt az elsődleges célom. Meg akartam ismerni egy másik világot, egy másik kultúrát. Én úgy gondolom: engem ne a szakma vigyen, hanem az életem vigye a szakmámat.

Szép megfogalmazás. Különösen annak a szájából, aki csak akkor indul be, amikor már kezében a szerep. Addig inkább élvezi az életet.

Minek mentem volna Madridba? Hogy a nagy magányban hajszoljam a munkát? A zarándokútnak köszönhetően Barcelonában alakult ki baráti köröm, természetes volt tehát, hogy oda megyek. Barcelona a spanyol kultúra központja, ez engem sokkal jobban izgatott, mint a film. Ügynökségek egyébként ott is vannak, nemcsak a fővárosban. Be is jelentkeztem pár helyen, hogy ha lesz valami munka, számolhatnak velem. De nem mentem minden másnap érdeklődni. Tudtam, ha lesz valami, úgyis megtalálnak. Hívtak is párszor. ĺgy kerültem be néhány reklámfilmbe. Bizonyára, ha maradtam volna, hosszabb távon másfajta lehetőségeket is kapok, csak az életem mást akart. Hazaszólított.

Hogy reagáltak erre a kintiek?

Az ügynökségnél bejelentettem, hogy megváltozott a magánéletem. Hoznom kellett egy döntést, ők pedig drukkoltak, mert náluk ez a természetes. De itt a spanyol mobilom, most is van rajta egy üzenet, hogy ha úgy érzem, menjek.

És úgy érzi?

Most még nem. Castingra hívnak, az meg lesz nyár felé is, amikor itthon kevesebb munka vár. A dolgok nyilván nem egy az egyben vesznek el, hanem átalakulnak.

Főleg, ha az ember több vasat tart a tűzben.

Műsorvezetésre is felkértek az egyik kereskedelmi televízióban, csak még nem döntöttem. De van még egy titkom. Forgatókönyvet írok. Egyszer azzal is elkészülök. Rengeteg dolog foglalkoztat, ezért mondom, hogy az élet egy percig sem hagy nyugton. A boldogság így is csak pillanatokra szól, és azok sem jönnek maguktól. Mindent összeadva, kivonva, beszorozva és elosztva tehát: így jó, ahogy van.