Sose szerettem a beskatulyázást

Párkányi szerzőnek ritkán adódik lehetősége arra, hogy a magyar irodalmi élet központjában találkozzon az olvasókkal. Más-e a fogadtatás, van-e ennek egyfajta egzotikus mellékíze?

Nem, tapasztalatom szerint az olvasók semmiben sem különböznek az itthoni közönségtől, s noha nem először vettem részt szerzőként pesti könyvbemutatón, egyszer sem éreztem egzotikusnak sem önmagamat, sem pedig a helyzetet, még felvidéki vonatkozásban sem, s ez így van jól, így természetes.

Legfrissebb könyve a Hajnali álom című novelláskötet, ám a pesti bemutató Elrabolt iskoláim név alatt zajlott, s az ön sokfelé ágazó érdeklődését, tevékenységét ismerve, ez inkább gyűjtőfogalomként értelmezhető. Mert hiszen oktatási-nevelési szakcikkeket éppúgy ír, mint gyermekirodalmat, novellákat és pedagógusportrékat éppúgy, mint történelmi kézikönyvet, továbbá tudománynépszerűsítő munka is szerepel a palettán...

Látja, épp ez az... Sose szerettem a beskatulyázást, azzal pedig egyáltalán nem foglalkozom, hogy valójában szépírónak, pedagógusnak vagy közírónak könyvelnek-e el. A lényeg az, hogy ha már az ember tehetséget kapott, akkor azzal jól sáfárkodjon, de sose legyen rá büszke, hiszen minden egyes könyv, cikk és tanulmány újabb kihívás és megmérettetés, nem lehet gépiesen, pusztán rutinból, elbizakodottan dolgozni.

Mégis, ez a sokoldalú termékenység nem hordja magában a felhígulás, az avatatlanság veszélyét?

Nem, ha az ember alázattal, szorgalommal fog hozzá az adott témához. Benedek Eleket szoktam példaként felhozni, az öreg ugye köztudottan az egyik legnagyobb magyar mesemondó, meseíró és gyűjtő volt, de azt már kevesen tudják róla, hogy történelmi és pedagógiai cikkei is figyelemre méltóak. A sokoldalúság már önmagában sem enged meg pongyolaságot, hiszen mindig új és más az érdeklődés tárgya, s ha az az érdeklődés a szerző részéről komoly és mély, akkor csak alapos munkával, kutatással tudja birtokba venni, majd pedig mások számára is érthetővé, olvasmányossá, élvezhetővé tenni. Ugyanakkor a mű értéke, minősége a szerzőt is minősíti. De hol van az megírva, hogy például történelmi kézikönyvet csak történelem szakos tanár írhat? Egy-egy témában való jártasságnak semmi köze a végzettséghez. Varga Domokos például szakmáját tekintve erdőmérnök volt, mégsem emiatt tartjuk kiváló koponyának.

Királyok, fejedelmek, kormányzók című kézikönyve immár harmadik kiadásban jelent meg, gyerekek, felnőttek egyaránt haszonnal forgatják. A Hajnali álom című novelláskötetben viszont több olyan novella is szerepel, ami az 1987-es X-ék a hetediken c. könyvbe nem kerülhetett be...

Nos igen, sajnos akkoriban a szerzőket és a lektorokat ideológiai bilincsek is nyűgözték, például a debütáló novelláskötetem eredeti címe Húsvéti körmenet lett volna, persze, ez így nem jöhetett ki, vagy például a Hajnali álom című elbeszélés is szerepelt volna az első novelláskötetben, de persze szó se lehetett róla, a Madách akkori igazgatója ezt azzal indokolta: „elég volt a kitelepítésekből...” Most viszont azért adtam pont ezt a kötetcímet, mert szerintem ez fejezi ki legjobban a novellák atmoszféráját. Azt viszont nem hallgatom el: rendkívül megtisztelő volt, hogy a nyolcvanhetes novelláskötetet Grendel Lajos ajánlotta az olvasó figyelmébe.

Önnek az iskolaügyről, a pedagógiáról, a nevelésről is markáns véleménye van, s ez még az Embernevelők című riportkötetéből is világosan kiolvasható, már az interjúalanyok kiválasztásában is. Mit tart az oktatás legnagyobb hiányosságának?

A túlságos tekintélyközpontúságot. Mert lehet valaki példa, tekintély, de ez semmiképp sem erőszakolható ki. Nem lehet parancsuralmi módszerekkel, személyeskedő kinyilatkoztatásokkal tanítani. Az is egy téveszme, hogy a mostani fiatalok már kevésbé értelmesek, fogékonyak, netán lustábbak, mint az előző generációk. Épp ellenkezőleg. Ezek a gyerekek sokkal tájékozottabbak és kreatívabbak, mint az előző nemzedékek, ez a tapasztalatom. A gond csak az, hogy az iskolák a hozzáállásban rekedtek meg ötven, száz évvel ezelőtti szinten. Porosz minta, de valójában angol, francia gyökerű módszer. Számomra a magyarországi Lénárt Ferenc oktatási módszere a legszimpatikusabb, eszerint próbáltam tanítani egész életemben. Itt van egy aktuális példa, amin konkrétan bemutatnám, hogy mi a lényeg: Csehországban például most ölte meg tanárát egy diák. Óriási felháborodás, cirkusz és persze gyűlölet a tettes felé, de csak úgy halkan kérdezem, ki kérdezte meg azt a szerencsétlen gyereket, hogy mi vezette őt erre, miféle lelki s egyéb mozgatórugók, okok, előzmények, s milyen hatások játszottak közre mindabban, már esetleg évek óta, hogy ez megtörténhetett? A pedagógia az „ahogyan” művészete. És a türelemé. Ha a gyereket rendszeresen megalázzuk és a tudásunkat csak a hatalmi pozíció erősítésére használjuk, akkor ne csodálkozzunk a következményeken. A gyermek minden esetben partner. Kevesebbet tudhat, mint a tanár, de a tanárnak kell őt felemelnie, segítenie abban hogy testben-lélekben, szellemben is éretté váljon.