Sorsvetés és sorba vetettség

A lapjárásból kiolvashatók bizonyos viszonyok, de az is nyilvánvaló, hogy a kártyajáték mindössze az időtlennek tűnő bezártság jelentéktelen látszatizgalmait jelképezi. A zeneszerző zseniális húzással a sorsvetést a sorba vetettséggel hozza közös nevezőre. A kártyaasztal melletti játék a 19. századi orosz vidéki arisztokratalét társadalmi kommunikációjának modelljévé válik. A titkos mondandó kifejezéséhez minduntalan a közhely bizonyul a legalkalmasabbnak, s a sablon ugyanazt a funkciót tölti be, mint a francia nyelv poétikus szabadsága. Lee Hoiby amerikai zeneszerző operájának tulajdonképpeni tárgya egy konvenciótisztelő kis közösség érzelmi káosza, a szerelemre vadászó retorika megjelenése, az én kiszabadítása a ráerőltetett maszk alól. Noha az opera Turgenyev nyomán keletkezett, mégis jelentős mértékben amerikanizálódott hangulatot delejez, ráadásul, ahogy azt Harold Schonberg is észrevette, Barber Vanessájának hatása erőteljesen érződik rajta (a mű 1964-es ősváltozatának a címe is egy női név volt: Natalia Petrovna). A hasonlóságot én nemcsak a varázslatos záró oktett és a Vanessa záró kvintettje közt vélem felfedezni, és nem is csak a szerelmi duett és az estély festésében, hanem az egész konstrukcióban és zeneszerzői elgondolásban: mintha Hoiby a Vanessát írná fölül, és sok ponton szárnyalná túl. Barber a hangszerelés tekintetében jobbnak tűnik, ám Hoiby zenéje dramaturgiailag és rétegezettségét tekintve szerencsésebb és elmélyültebb. Egyrészt azért, mert nem teszi abszolúttá a melankolikus, tragikus alaphangot (az irónia, a travesztia, a burleszk egyaránt helyet kap nála), másrészt mert keresetlen őszinteséggel vállalja fel a manapság ismét divatos líraiságot. Hoiby konzervatív zeneszerző, a Menotti nevével fémjelzett amerikai új verizmus és új szenzibilitás képviselője, s végső soron elgondolásai legalább az ősatya Pucciniig vezethetők vissza – noha megjegyzendő az is, hogy az olasz géniusz Hoiby e művének zenei megoldásaihoz viszonyítva utolsó műveiben szinte avantgárdnak számít. Menotti operáinak gyakran bombasztikus hollywoodiságát Hoiby viszont szerencsésen győzte le.

Amerikai tendenciának látszik, hogy visszatérőben van a klasszikus szerkezetű zenedráma, s ha a kísérletezés nagy korszaka egy időre kiszorította ugyan a Hoiby által is képviselt hangot, most ismét fénykorát éli a tonális dallaminvenció, az átlátható szerkezet zenepoétikája. Egyes posztmodern szerzők, mint pl. John Corigliano a radikális eklektikát és az ironikus felülírást választják, mások egyszerűen csak ott folytatják, ahol a 60-as években abbahagyták.

Natalia Petrovna egy vidéki házban él férjével, Arkagyijjal, házsártos és domináns anyósával, Annával, annak bugyuta társalkodónőjével és Kolja nevű fiával. A meg nem valósuló boldogság ábrándos, szomorú szépsége és a fél szavakból való következtetés kockázatos öröme: talán ez a kettősség mozgatja Natalia lényét. Ebbe a tipikus tablóba csöppen bele Rakityin, a költő, aki a művészi intellektus gesztuskincsével fejezi ki reménytelen szerelmét a kényszerházasságban élő Natalia iránt, aki viszont a nyárra felfogadott nevelőről, Belajevről ábrándozik. Ugyanezt teszi Vera is, a házban nevelkedő árva unokahúg, s ráadásul a beteljesedés esélyeit latolgatva Natalia nekik jósol nagyobb jövőt. A meglehetősen komolytalanra hangolt, Rossini figuráit idéző doktor Vera számára kiszemelt egy meglehetősen koros, ám vagyonos és feddhetetlen aggastyánt: Natalia először felháborodik, jól tudván, hogy ő is kényszerházasságban él, ám miután a féltékenység úrrá lesz rajta, hajlik erre a megoldásra. És itt veszi kezdetét Natalia magányának tragédiája, melyet az opera buffa zenei kifejezésrendszerét idéző megoldások ellenpontoznak: a doktor és a társalkodónő, Liszaveta több udvarlásjelenete, valamint a pipogya férj és a domináns anyós frenetikus zenei kontrasztja. Natalia magányosan él családjában, miközben kitörési lehetőségeket keres részint az intellektus, részint a testi vágy irányába, s ez az érzelmi káosz Vera ellen fordítja. Hoiby ellentétezős technikájának szépsége jól látszik abban a finom zenei megoldásokkal kifejezett érzelmi feszültségben is, mely Kolja, Natalia kisfiának névnapi partiján hág a csúcspontra. Natalia és környezete már nemcsak a saját lapjaiba pillantgatva játssza játszmáit, hanem konspirál, és ha kell, csal is: ez a csalás természetesen a legembertelenebb önámítás.

Meglepetésszerű az a felszínre törő szenvedélyes nyíltság, mely a második felvonást uralja, kár, hogy a zene erre viszonylag kevés gondot fordít: a közhely poétikáját felváltja a nyílt lapokkal való játék ingerlő káosza. Fordul a kocka: a fülledt női lét kifordul önmagából, és helyzetbe hozza a társadalmilag „domináns” férfiakat. Az anyja kíséretében megjelenő Arkagyij félreérti a helyzetet, s azt hiszi, Rakityin és Natalia összeszűrik a levet, s őt készülnek felszarvazni. Hoiby elegyítő technikája itt is ragyogó, ugyanakkor egyszerű és kimódoltság nélküli. Vera azt hiszi, Belajev meg fogja kérni a kezét, ám csak bocsánatáért esdekel heves, átlátszó ostromai miatt. Vera és Natalia összecsapnak Belajev végett, Vera heves indulatokra ragadtatja magát, s megvádolja Nataliát, hogy saját szerelmi önzéséből fakadólag támadja Belajevvel való kapcsolatát. Belajev átöleli Nataliát, aki szenvedélyesen megvallja kimondhatatlan érzelmeit. Másnap reggel Anna és fia arról társalognak, hogy véget kell vetni a ház züllésének, és felelősségre kell vonni a csapodár költőt, aki Natalia erényeire tört. Hoiby zenei jellemábrázolásának kimagasló bizonyítéka ez a jelenet. A pipogya Arkagyij felelősségre vonja Rakityint, aki megvallja, hogy valóban szerelmes a háziúr feleségébe. Végül Rakityin és Belajev is elutaznak, Vera és Liszaveta pedig a házasságukat kezdik szervezni, s várhatóan követik választottjukat. Nemsokára a házban csak Na?talia magánya marad, bár vele lesz a férje, fia és anyósa is. Addig még célszerű lebonyolítani a körkörös idő önmagába való visszatérést szimbolizáló újabb kártyapartit.

Látható, hogy a mű cselekménye nem különösebben átütő erejű, a másodrangú szövegkönyvvé alakított másodrangú Turgenyev-darab lélektani aspektusai figyelemreméltóak ugyan, de az összkép mindössze annyira izgalmas, mint mondjuk Mascagni Fritz barátunk című operájának cselekménye: kitűnő zene nélkül elviselhetetlenül közhelyes. Hoiby azonban Mascagnihoz hasonlóan egészen kitűnő zeneszerző.

A Manhattan School of Music Opera Theater előadását Steven Osgood invenciózus vezényletével először rögzítő cd-n különösen kimagasló Alex Boyer, Liam Boner, Sarah Williams, valamint Jenny Rebecca Winans teljesítménye.

(Lee Hoiby: A Month in the Country, Albany Records, New York, 2CD, 2005.)