Sétacsirke

Mikor először mentem a barát?nőmékhez bemutatkozni, megálltam az autómmal nem messze a háztól. Leállítottam a motort, és elgondoltam, mit kellene mondanom a szüleinek, mikor majd állunk mindannyian a konyhában, de sajnos nem jutott semmi normális szöveg az eszembe. Katona vagyok én, nem prózamondóverseny.

Harckocsizónak tervezett az atyaúristen, és az is lettem. Eszembe jutott, hogy korábban hobbiból bemagoltam egy csomó bölcsességet a történelem nagy katonáitól és politikusaitól, és ezekből mondok majd néhányat spontán, rajtaütésszerűen. Például, ha kimegyünk a kertbe, hogy az anyósjelölt megmutassa a begóniáit, akkor mondhatnám azt, hogy: A tegnap történelem. A holnap rejtély. A mai nap: ajándék. És közben úgy gyalogolnék a virágoskertben, mint Roosevelt a katonái közt. Vagy mondjuk, mikor az apóssal a garázs olajszagában szerelnénk a fűnyírót, és éppen nem szólalnánk meg már percek óta, azt mondanám csavarhúzóval mutogatva: Jobb csendben maradni, és hagyni, hogy azt gondolják, buták vagyunk; mint megszólalni, és minden kétséget eloszlatni efelől. Ez sem rossz, ez meg Ábrahám egyik mondása, mármint az amerikaié. Na majd valami ilyesmit bevetek. Annyira katona vagyok, annyira harckocsizós, hogy azért azt is elgondoltam, hogy ebből a szögből, innen a sarokról hogyan lőném szét szükség esetén a házat úgy, hogy a legtöbb, vagy éppenséggel a legkevesebb polgári személy essen áldozatul. A tankomnak beceneve is van: Sétacsirke. Először idegenkedtem a névtől, de aztán hamar megszoktam. Egy lány ötlete volt. Én szerelmes voltam, ő varrónő.

Azt mondják, hogy az emberen meglátszik a foglalkozása. Hát az én fejem kissé tényleg löveg?toronyszerű, akkora orrom van, annyira csőszerű, hogy akár fedezéknek is kiváló lehetne, mondjuk, én is mindig mögé bújok. Egyszer valami társaságban össze?futottam egy festőművész lánnyal, akit azelőtt sosem láttam, és mielőtt megszólaltam volna, hogy mondjak valamit a lövegstabilizátor történelmi jelentőségéről, előre megmondta, mivel foglalkozom. Még azt is elmondta, hogy milyen szaga van a lábamnak és mennyire büdös, ha egyfolytában végigkatonázok három napot a bakancsban. És tényleg, szúnyogriasztó ez a lábszag, és valóban van ebben a szagban némi sósav és valamivel több dudva, muhar, sőt, ha nagyon koncentrál az ember, akkor nyomokban a rothadó pacalt is lehet érezni. Igaza volt a lánynak, eltalálta.

Már gyerekként is tudtam, mi leszek, ha nagy leszek, mivel fogom eltölteni az időmet. Amikor a baromfiudvarban köptem egy hosszabbat, nyúlósabbat a tyúkok közé, mindig arra gondoltam, nyomjelző lövedék, vagy hogy páncéltörő. Anyám is hamar észrevette, hogy katonának szánt a sors, nehezen is lehettem volna pék vagy bádogos ilyen katonás fejjel. Kisgyerekként gyakran megfordult a fejemben, hogy az anyám nem is az anyám, mivel nem igazán hasonlítunk egymásra, és gyanúsan sokat ordibált velem. Arra jutottam, hogy talán valami kiképző ez a nő, titkos katonai ügynök, akinek az a feladata, hogy engem tanítson. Néha egészen eltorzult hangon visított velem, például mikor bottal vertem a fészer oldalát. Olyankor, ha ordított, jutott eszembe mindig, hogy mivel ilyen hangokat ember nem adhat ki, talán a nő, aki eddig anyámnak mondta magát, nem is ember. Hogy tán valami robot, mamamasina, talán valami titkos orosz hadifegyver, de megnéztem fürdés után a púderes tégelyt a tükör előtt, és nem gépzsír volt benne, még csak nem is műszerolaj. Gimnáziumban egyszer az irodalmi szakkörön azt mondták, írjuk le, mi jut eszünkbe a teliholdról. Én válaszoltam a leghamarább, azt mondtam, az égboltot átlőtték gránátvetővel, és a sok csillag is akkor fröcsögött szét, mint a felrobbantott tartós tej.

Saját gyerekem nincsen, szerintem ez túl humánus dolog, túl érzelmes. Az érzelmes katona meg ugyebár nem sokban különbözik a fából vaskarikától. És mivel a pszichológusom szerint is már önmagamban eléggé abszurd jelenség vagyok, nem kellene ezt tetőzni egy veszélyeztetett családdal. Próbálkoztam a vallással is, hogy helyreálljanak bennem a túlvilági és egyéb lelki viszonyok, de nem volt türelmem hozzá. Kimentem a fészer mögé, hogy legyen egy csendes hely, ahol normálisan sugalmazás alatt lehet lenni, de csak a részeg szomszédot hallottam, ahogy a cefre szájszagával súgja hörögve a disznóknak a falu frissebb pletykáit. Ha esetleg mégis lenne gyerekem, biztos harckocsival mennék érte az óvodába, lássák, nem vagyok egy lekváros fánk, vagy vasporos tejbegríz. Sokáig zúgatnám a harckocsit, aztán meg irány át a cukrászdába, vagy át a cukrászdán, ha rosszabb napom van. Az ovit békén hagynám, kell a gyereknek a sok ellenség, ha felnő, legyen kikre haragudni. A gyerek ovis jele természetesen a taposóakna lenne, és azt kapná negyedik születésnapjára, hogy végignézheti, ahogy összeengedem a harckocsimat az iskolai gyakorlókert szerszámosbódéjával. Látod, talán nem is lennék én olyan rossz apa. Mondjuk, ha jönne a gyerek, a Sétacsirke helyett azért kitalálnék valami mást.