Semmi új a csillagok alatt

A Nyugat számunkra, közép-keletiek számára teljesen azonosult a jólét fogalmával, ám az EU-tagsággal nem jött el egy csapásra a Kánaán, noha sokan ebben reménykedtek. Mert reménykedni nagyon tudunk, csak elfelejtjük, hogy tenni is kell valamit a jólétért. Elemzők sem tudják pontosan megmondani, mikor élünk majd jól – egyesek húsz év türelmi időt kérnek, mások szerint hatvan év múlva leszünk nyugati szinten.

A mindennapokban nem éreztük meg a tagságot, bár egyesek panaszkodnak, hogy nem kapják vissza a Mehrwertsteuert, mások meg örülnek, hogy most már nem jelent traumát átkelni a határon, s hogy Magyarországon is megvehetik a szobabútort anélkül, hogy kellemetlenkedjenek velük a határon. Úgy tűnik, az újonnan csatlakozók józanul fogadták az EU-tagságot. A kezdeti eufóriát felváltotta a létfenntartás napi gyakorlata. Nem özönlöttük el a nyugati világot olcsón kínálva munkaerőnket, nem vetették bele magukat a szegényebb rétegek a nyugati szociális hálóba; nem történt semmi, amitől féltek a régi tagok, s amiben reménykedtek az újak.

Jobbnál jobbak viszont a gazdasági mutatóink, ezerrel zárkózunk fel, a politikusok és a gazdasági szakemberek nem győzik dicsérni a csatlakozás hasznát, a vállalkozók a komolyabb versenyhelyzet okozta nehézségek ellenére is pozitívan nyilatkoznak uniós tagságunkról. S itt újra csak a mindennapi életre gyakorolt hatást kellene kibontani, ha lenne mit.

De ne legyünk ünneprontóak: a remény megmarad, s most úgy tűnik, hogy van is miben reménykedni. De addig is: tenni, tenni. (mert)