Roma katonák Európa védelmében?

A pozsonyi székhelyű Márai Sándor Alapítványban pontosan tíz éve, 1998-ben mutattuk be azt a tervezetet, amelyik a Szlovákiában élő mintegy 350 000 roma társadalmi integrációját volt hivatott előmozdítani. E tervezet szerint gyorsított menetben, (a pozitív diszkrimináció pontosan körülírt formáit felhasználva) 5-6000 roma asszisztenst akartunk kiképezni különböző szakterületeken (helyi önkormányzat, egészségügyi ellátás, oktatás, közbiztonság, háztartásvezetés, kultúraszervezés, hitélet). Nyolc-kilenc hónapos speciális kurzusokat terveztünk, összességében kb. 400 órás időtartamban, melyek során a résztvevők először önismereti és kommunikációs képzésben részesülnek, majd a kurzus hátralevő kétharmadában a tréning tematikájának megfelelő speciális elméleti és gyakorlati képzést kapnak. A tréningeket elméleti és gyakorlati vizsga zárta volna le, melynek sikeres abszolválása után a résztvevő megkapja a roma asszisztensi fokozatot. Az asszisztenseket ezután a helyi önkormányzat, a helyi iskola vagy a körzeti orvos foglalkoztatja, és pontosan meghatározott munkát végeznek a helyi romák körében.

A tervezetben szereplő pozitív diszkrimináció lényege az volt, hogy a végzősök egy ilyen rövidített kurzus alapján is asszisztensi diplomát kapnak, és az említett helyi szervezetek kötelesek alkalmazni őket.

A megszorító intézkedés lényege pedig abban rejlik, hogy „asszisztensi diplomájuk” csakis helyben érvényes. Vagyis az asszisztensi képesítés csakis akkor érvényes, ha a végzős visszatér dolgozni abba a közösségbe, ahonnan származik. (Így elkerülhető az az ismert jelenség, hogy a főiskolát végzett romák nagy része a diploma megszerzése után azonnal valamelyik nagyvárosban kezd el dolgozni és szinte minden kapcsolatot megszakít egykori sorstársaival, vagyis a gettók?ban/településeken élő helyi romákkal.) Azt természetesen nem akartuk, hogy hosszú távon disz?krimináció érje ezeket az asszisztenseket, ezért azt is javasoltuk, hogy helyi közösségben eltöltött két évnyi munka után az asszisztens az adott témakörben „klasz?szikus” főiskolai/egyetemi képzésre is jogosult legyen, ha folytatni akarja tanulmányait. És a rendes diploma megszerzése után már természetesen semmiféle megszorító intézkedés sem vonatkozna rájuk.

Az ún. gyorstalpaló képzéssel kapcsolatos előítéletekre reagálva figyelmeztettünk arra, hogy a második világháborút követő kitelepítések (1945–1948) után Szlovákiában, amikor a magyar kisebbség tulajdonképpen értelmiségi réteg nélkül maradt, épp az ilyen gyorstalpaló kurzusokat végző magyar tanítók és kultúraszervezők „mentették meg” a szlovákiai magyarságot a teljes beolvadástól a kommunista hatalomátvételt követő kurzusváltás, vagyis 1948 után. Tehát Szlovákiában (az egykori Csehszlovákiában) igenis van precedens az ilyen képzésre!

Elképzelésünk lényege tehát a roma középosztály megteremtése volt, hiszen hatezer roma asszisztens a szlovákiai romák majdnem 2%-át tenné ki, mégpedig úgy, hogy a nagyobb településeken nem egy, hanem 6-7 roma asszisztens működne, akik családjukkal együtt egy új értelmiségi réteg kristályosodási gócát képeznék. A helyi roma elit nem tudna velük olyan könnyen elbánni, mint ha egyedül volnának. Ezenkívül modellként szolgálhatnának a többi roma számára is.

A tervezet bemutatása után a brit nagykövetség és a szlovákiai Open Society Fund támogatásával két, egyenként héthónapos kurzust szerveztünk 15-15 fő részvételével háztartás-vezetési és gyer?meknevelési programmal. Ezeken a kurzusokon megdöbbentő tapasztalatokat szereztünk: a jelentkezők döntő többsége fegyelmezetten, hiányzások nélkül csinálta végig a hosszú képzést. A vizsgákon mutatott teljesítményük nemcsak a laikusokat, hanem minket, trénereket is meglepett. Többségük jó fellépéssel, öntudatosan, megnyerő stílusban adta elő megszerzett ismereteit a gyermeknevelés, az egészséges táplálkozás és életmód, a háztartásvezetés gazdasági és egyéb vonatkozásai, valamint az elsősegélynyújtás témaköréből. (Máig emlékszem arra az esetre, amikor a vizsga során az egyik roma fiatalasszony odalépett az egyik szlovák napilap tudósítójához, megmérte a vérnyomását, majd közölte a meglepett újságíróval, hogy „Önnek, uram, hipertenziója van.”)

Sajnos ez a tervezet teljes egészében nem valósult meg. Igaz, hogy az oktatásügyben korlátozott számban már dolgoznak roma asszisztensek, de a többi, általunk javasolt területen azóta sem történt változás. A bírálók elsősorban alkotmányossági aggályokra, hiányzó jogi normákra, valamint a felelősség kérdésére hivatkoztak. De mi akkor úgy gondoltuk, hogy a fő gondot a negatív előítéletekből fakadó sztereotípiák jelentették.

Ha tíz év távlatából visszatekintek az asszisztensi programra, önkritikusan ki kell mondanom, hogy a tervezet nemcsak a bürokratikus akadályokon és a negatív sztereotípiákon bukott el, mert az elgondolásnak volt egy nagyon komoly hiányossága. Mégpedig az, hogy figyelmen kívül hagyta a többségi társadalom motivációs hátterét. Magyarul: nem válaszolta meg azt a kérdést, hogy ez az elképzelés miért fontos a többségi társadalomnak. Igazi alkupozíció helyett „csak” egy homályosan felvázolt veszélyhelyzetről beszélt – „ha nem oldjuk meg a problémát, két-három évtizeden belül nagyon nehéz helyzetbe kerü?lünk.” Vagyis figyelmen kívül hagyta a piac klasszikus kereslet-kínálat törvényszerűségeit. Nem konkretizálta azt, hogy mit nyújtanak majd a társadalomnak a romák, és valójában csakis a többségi társadalom altruizmusára épített.

Az elmúlt években sokat gondolkoztam a motivációs háttér kérdésén. Abból indultam ki, hogy melyek Szlovákia (és az EU-s tagállamok) prioritásai (és megoldandó problémái) a XXI. század elején, és hogy ezek a kérdéskörök kapcsolhatók-e valahogyan a roma lakossághoz.

Az első helyre az energiaszektor gondjai kerültek. Nos, ezen a problémán aligha tud segíteni az EU-ban élő mintegy 10 millió roma. De a második-harmadik helyre egy olyan kérdéskör került, melynek megoldásában a romák bevonása komoly segítséget jelenthet a társadalomnak. Ez pedig a biztonság kérdése.

Az EU tagállamai az elmúlt évtizedek során komoly előrelépést tettek a gazdasági kooperáció, a személyek és áruk szabad mozgása, a kulturális együttműködés stb. terén, de az unió katonai biztonságát szavatoló együtt?műkö?dés kérdésében az elmúlt évtizedek alatt alig történt előrelépés. Pedig néhány éven, maximum egy évtizeden belül a társult országok egyik legkomolyabb feladata az unió külső határainak megvédése lesz. (Még az is elképzelhető, hogy igaza lesz annak az orosz politikusnak, aki két évvel ezelőtt egy magánbeszélgetés során azt az ironikus megjegyzést tette, hogy: „Meglátják, hogy az unió tizenöt éven belül az orosz hadsereget és privát biztonsági szolgálatokat fog felfogadni a déli és keleti határainak védelmére. Nem maguk, hanem az oroszok fogják megvédeni az EU-t.”)

Az európaiak a második világháború után döbbentek rá arra, hogy az USA nélkül nem tudják megvédeni önmagukat. Beléptek ugyan a NATO-ba, fenntartottak ugyan nemzeti hadseregeket, de harci kedvük lelankadt. Negyvennégy hidegháborús esztendő telt el valódi katonai konfliktus nélkül, majd 1989 után a régi szép békeidőkre emlékeztető újabb tizenkilenc év. És ma már a polgárok nagyobbik része azt gondolja, hogy tulajdonképpen nincs is mitől félnie, hiszen Európa úgysem akar többé háborúzni. Az egységes katonai haderő kialakítása csak fölösleges bonyodalmat, pénz?pocsékolást és presztízsgondokat jelentene a politikusok számára. Az emberek döntő többségének az elmúlt évtizedek alatt csökkent a veszélyérzéke.

(Közben elfeledkeznek arról, hogy az egyre gazdagodó Európa úgy vonzza a világ szegényebb tájain élő emberek csoportjait, mint egy erős elektromágnes. Szeren?csé?sebb esetben „csak” a könnyebb megélhetést kereső mig?ránsok hada indul felénk, rosszabbik esetben a különféle hosztilis, militáns hajlamú, extrém gondolkodású emberek hadserege.)

Egyszóval a biztonságpolitika megítélésében komoly változások történtek Európában. Ennek is köszönhető, hogy ma már egyáltalán nem sikk katonai pályát választani. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt még azt a fiatalt gúnyolta ki a közösség, akit valamilyen ok miatt nem soroltak be katonának, ma azon mosolyognak, aki ilyen különös foglalkozást választ magának. A háború után eltelt hatvanhárom év alatt, de különösképpen a hatvanas évek második fele óta Európa lakosságánál komoly értékváltozások történtek. Önzőbbek lettünk, elkényelmesedtünk, ösztönvilágunk érzékenysége leromlott. (Engem ez a mentális állapot a harmincas évek végén uralkodó európai felfogásra emlékeztet. Erről a jelenségről Márai Sándor ír pontosan és érzékletesen a Kassai őrjárat című könyvében.)

Véleményem szerint itt kerülhetnének képbe a roma fiatalok. Nem távoli vidékekről verbuvált zsoldosokkal kellene megoldani az európai biztonság kérdését, hanem „saját nevelésű”, európai háttérrel rendelkező fiatalok hadrendbe állításával.

A védelmi feladatok ellátásán kívül további fontos eredményei is lennének egy ilyen lépésnek. Köztudott, hogy az etnikailag/vallásilag heterogén társadalmakban a hadsereg (és a többi fegyveres testület) tekinthető a leghatékonyabb integrációs intézménynek. Gyorsan kialakul az egységes kommunikáció és sztereotípiák rendszere, az egységes gondolkodás és értékrend. És az egységes jogrend. Vagyis ezzel megoldódna a jogi monizmus problémája is! Emlékezzünk arra a minapi brit püspöki felvetésre, mely szerint a Nagy-Britanniában élő moszlimok számára be lehetne vezetni a saria bizonyos intézkedéseit. És ne feledjük, hogy nálunk is hány esetben került szóba a romák hagyományos életformájának revitalizálása mint megoldási lehetőség. Pl. a vajdarendszer újraélesztése és a roma bíróságok kérdése.

Egy francia katonai szaklap már 1907-ben arról cikkezett, hogy az országban létre kellene hozni a „force noire”-t (fekete erő). A cikkíró tábornok szerint a force noire létrehozásának nemcsak biztonságpolitikai okai vannak, hanem ily módon megoldódna a gyarmatokról Franciaországba költözött színes bőrűek integrációjának kérdése is. (Nota bene, a cikk 1907-ben íródott!)

Az Egyesült Államok hadseregében a második világháború során még elkülönített egységekben szolgáltak a színes bőrűek. Így volt ez a koreai háború alatt is. A nagy váltásra, vagyis az egységes, fekete-fehér zászlóaljak, ezredek létrehozására a fájdalmas és hosszan tartó vietnami háború során került sor. Nagyon sok fehér bőrű amerikai épp a vietnami dzsungelben tudatosította először, hogy színes bőrű bajtársa ugyanolyan amerikai, mint ő maga. És a színes bőrű amerikai katonák többsége is ott, messze a hazától tapasztalta meg először az egyenjogúság érzését. Tudom, hogy kegyetlen paradoxonokban fogalmazok, de valóban így történt a dolog. (Nyilvánvaló, hogy a paradigmaváltásban fontos szerepet játszottak a hatvanas évek polgárjogi mozgalmai is. A fehér bőrű politikai elit számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Malcolm X által meghirdetett militáns politizálás egyetlen alternatívája a Martin L. King által meghirdetett és a Kennedy fivérek által felkarolt integrációs modell.)

Ebben a modellben nincs külön említés a hadseregről mint integráló intézményről, de tény és való, hogy a hetvenes évek elejétől kezdve az afroamerikai fiatalok számára a hadsereg (és a többi fegyveres testület) lett a társadalmi beilleszkedés és előrelépés egyik legfontosabb lépcsőfoka. Jól tudom, hogy az utóbbi években komoly visszarendeződések történtek ebben a vonatkozásban is, mégis, Colin Powell tábornok pályafutása még ma is sok amerikai fekete számára példaértékű.

És ha mi, mai ötvenesek visszagondolunk a kötelező kétéves katonai szolgálatunkra, mindannyian fel tudjuk eleveníteni annak a roma katonatársunknak az esetét, aki a katonaságnál eltöltött két év alatt látott először életében fogkefét, használt először kést és villát, zuhanyozót, angolvécét, aki az alatt a két év alatt tanult meg közérthetően kommunikálni (sokszor írni és olvasni is), és akinek ott és akkor volt először az életében nem roma barátja vagy bizalmasa. (És vice versa! Merthogy köztünk is sokan voltak olyanok, akik a katonaéveik alatt beszélgettek el először életükben egy romával, akiről a hosszú éjszakai őrszolgálat vagy a kimerítő hadgyakorlat során derült ki, hogy egészen okosan gondolkozik az élet kérdéseiről, hogy talpraesett, ügyes fickó és megbízható bajtárs.)

És most nézzük a roma motivációs hátteret. A katonai pálya (és a tiszti rangfokozat) állandó munkahelyet, biztos megélhetést, a társadalmi előrelépést és a műveltség megszerzését jelentheti. Egy mai katonatiszt rendkívül sokoldalúan képzett embernek számít. Ne feledjük, hogy a modern katonai akadémiákon már régóta nem társastáncot és párbajszabályokat oktatnak, hanem biológiát és kémiát, informatikát és matematikát, idegen nyelveket és atomfizikát.

Az egyenruha, a rangfokozat, a társadalmi megbecsülés, valamint az önértékelés és önmegvalósítás közti összefüggésekről nem kell részletesebben szólnom. Ez a kölcsönhatás még erősebb azoknál az embereknél, akik előzőleg a társadalom perifériáján éltek.

Véleményem szerint tehát a hadsereg lehetne az az intézmény, amelyik viszonylag rövid időn belül, különösebb plusz anyagi ráfordítások nélkül is megoldhatná a roma integráció komplex feladatát.

A megvalósításhoz „mind?össze” az kell, hogy az európai politikai elit szembenézzen a rideg valósággal és megtegye az adekvát lépéseket. Vagyis a profi hadseregbe történő toborzástól kezdve a katonai akadémiákon és főiskolákon bizonyos plusz szenzitivitással és szelektálással (akár törvényi könnyítésekkel is) segítse a roma fiatalok be- és előrejutását.

Azért említettem az európai, nem pedig a szlovák politikai elitet, mert továbbra is az a meggyőződésem, hogy nem létezik külön szlovák (magyar, cseh, román stb.) modell e kérdés megoldására. Csakis az összeurópai összefogás segíthet. És a schengeni határnyitás után Európa nyugati része is kénytelen lesz részt venni az eleddig kizárólagosan kelet-európainak tartott probléma megoldásában.

(Megjegyzés: ez a tervezet természetesen nem kérdőjelezi meg a roma asszisztens program létjogosultságát. Épp ellenkezőleg, egy újabb lökést kíván adni annak az igyekezetnek, amelyik a roma középosztály létrehozását és ezen keresztül a roma integráció mielőbbi megoldását tűzte ki céljául.)