Rögzített és édes

PATÓ ATTILA

Brünnben (Brno) a Moravská galerie a 20. század egyik különleges évtizedének értelmezéséhez igyekszik hozzájárulni. A mai fura retro-hangulatban akár nosztalgikus érzelmekre is apellálhatna az 1970-es évek fotóművészeti válogatása. Ugyanakkor jobb, ha figyelmezetjük a fényképezés történetében járatlan és gyanútlan érdeklődőket, ha úgy lépünk be a galériába, hogy korántsem csak fényképészetről szól a kvázivirtuális kirándulás. Nem is kell tulajdonképpen az egészet olyan túl komolyan venni. A tárlat címe is szelíd humorral invitál. Kellemes függőségek: a cseh változat többfelé nyit, talán legkevésbé a fotókra asszociálunk. A képek e cím függvényében viszont a kor realitásaira emlékeztetnek, ez esetben a fényképészet függelmi viszonyaira. Az angol cím – Édes rögzítések – inkább a szakmai szempontok nyelvi lehetőségeit hozza játékba: a képek fixálása, technikai rögzítése mellett a kor jellemző beállításos fotózására is utal – metaforikus értelemben természetesen a beállítás könnyen összefüggésbe hozható a függőséggel is. A kor, amelyre talán sokan mint a béke és nyugalom világára emlékeznek, a művészetek és a kultúra szabadságigénye számára a (geo)politikailag nyomasztó, fagyos világ. De e felületes megállapításnál a tárlat jóval mélyebb pillantást vet a kor fényképészetére oly módon, hogy a kor sajátos jegyeiről is igen eredeti, minden szempontból figyelemre méltó gondolatokat nyújt – különösen a tájékozódást segítő, de könnyed és egyáltalán nem vészesen elméleti feliratok segítségével. Talán érdemes a tárlat alapkoncepcióját összefoglalni: Jíří Pátek, a galéria kurátora azt a választóvonalat óhajtja a válogatás és az elrendezés szempontjából kiemelni, pontosabban újraértelmezni, amely akkoriban a fényképeket és fotósokat az uralkodó akadémiai elvárásoknak megfelelően professzionális és amatőr világra osztotta – igen szigorú ellentétes jegyeknek megfelelően. A professzionális fényképészet a művészi igényességet képviselte az amatőrök populárisabb elképzeléseivel és teljesítményével, szabadidős dilettantizmusával szemben. A profikat természetesen az akadémiai és politikai intézmények hivatalos elismerésben részesítették, s nagyvonalúan támogatták, miközben az amatőröket a kultúrházak és aránytalanul szűkebb megjelenési lehetőségek keretei között eltűrték, az úgynevezett népfrontos kultúrpolitika jegyében zsebpénzjutalmakkal biztatgatták. Egyszóval a roppant terebélyesedő és széles körű fotózást a bizottságok sűrűjében átlátni és irányítani próbálták.

A brünni tárlat ugyanakkor a világ-választó határvonalat egy huszáros vágással, mint gordiuszi csomót elvágja. Az a megoldás ugyanis, hogy a képek pusztán tematikus elrendezésben szerepelnek a kisebb termekben s mi több, a fotók alatt se a szerző nevét, se a kompozíció címét nem találjuk – magunkra maradunk az értelmezésben: ítélőerőnkre támaszkodva magunknak kell értékelnünk a látványt. A fotózásban hozzám hasonlóan avatatlanok számára például érdekes játék lehet megsaccolni, vajon melyik országból érkezett egy-egy kép. A profibbak persze az alkotóra is tippelhetnek, de a képek szerzői listájához természetesen minden teremben hozzáférhetünk.

Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Litvánia és Lettország, Belgium és Finnország 38 alkotójának 220 képe szerepel, s néhány teremben videoinstalláció teszi dinamikusabbá a tárlatot. Minden terem egy-egy témát mutat be, az első terem nagyon érdekes, ebben a különböző országok pályázati felhívásai szerepelnek – a magyarországi példák között találjuk az Életünk és A kutya című kiadványok fotópályázati felhívását, a minisztériumi és a helyi tanácsok a hétköznapok, a dolgozó emberek és az ifjúság, vagy az állami színházak tárgykörében hirdetnek versenyt. Csehszlovákiában természetesen elmaradhatatlan volt a dicsőséges februári forradalom perpetuum-jubileum jellegű fotóversenyeztetése. A kiállított diplomák és medálok korhű emlékeztetői a letűnt világnak. Mindezek fényében akár meglepő lehet, hogy minden választóvonalak és vasfüggönyök ellenére a fényképészet szerelmesei nagyjából mindenütt képesek voltak ugyanazon egy világot felfedezni. Mai szemmel viszont az a fantasztikus és hihetetlen, hogy az az egész világ mondhatni valószerűtlenül távolinak mutatkozik. A ’70-es évek fényképészei mintha a mamutvadászok nyelvét képezték volna le.

A kiállítás hivatalos honlapja invitáló képekkel két nyelven hozzáférhető a világhálón; mindkét esetben a Moravská galerie a kulcsszó. A tárlat október 18-ig látogatható.