Róbert Bezák vallomása

Az alábbiakban a szlovákul és magyarul egyszerre megjelenő kötetből olvashatnak szemelvényeket.

Isten érintését éreztem

A püspöki felszentelés egy pap életében különleges ünnepi pillanat, szinte természetfeletti élmény lehet. Leírható egyáltalán szavakkal?

Annak, aki olyan komolyan lépett a papi rendbe, mint én, ez egyértelműen Isten érintése. Amikor az alázat jeléül a földön feküdtem, éreztem, hogy valaki átölel, és engedtem, hogy hasson rám ez az erő. Több ez, mint a papi felszentelés, mert nem a saját igyekezetem és tanulmányaim logikus eredménye, hanem Isten akarata. Nekem ez nem járt, azért éltem meg óriási megtiszteltetésként. Mintha az én Uram azt mondta volna: gyere, itt a helyed mellettem, itt fogsz állni! Egyszer csak azt éreztem, hogy semmi sem lehet szebb annál, mint ha teljesen átadom magam. Nem passzívan, hanem azzal az elhatározással, hogy megteszek mindent, ami az erőmből telik. Olyan erős érzés ez, hogy az ember sírni tudna a boldogságtól. Talán nem kellett volna ennyire átéreznem, talán csak úgy kellett volna tekintenem az egészre, mint egy lépésre felfelé az egyházi ranglétrán, és akkor most nem volna olyan nehéz. De az, ami akkor történt velem, már az én méltóságom, amelyet meg kell védenem. Valami alapvetően fontos dolog megváltozott bennem, és ezen már az a tény sem változtat semmit, hogy leváltottak a hivatalomból.

Árnyékgazdálkodás

Lényegében tehát nem is tudta, mit vesz át.
Fokozatosan jöttem rá, és azt hiszem, nem is sikerült teljes áttekintést nyernem az egyházmegye pénzmozgásairól. Az érsekség volt közgazdásza azt állította, hogy bizonyos tranzakciókról saját nyilvántartást vezettek a könyvelésen kívül, ami ugyan nem törvényes, de elfogadtam volna, ha ezt a nyilvántartást egyáltalán vezetik és én megtalálom a hivatalban. Csakhogy semmilyen feljegyzéseket nem találtam, mindez az állítás szintjén maradt, és nekem ellenőriznem kellett ezeket az állításokat, mert a felelősség engem terhelt. Amikor a bankok alkalmazottai azzal üdvözöltek, hogy végre valamit teszek az ügyben, szinte szégyelltem magam. Nagyon elkedvetlenített a dolog, és ezzel a tapasztalattal már nem tudtam, rendben van-e itt egyáltalán valami, mindenben kételkedtem. Az érsekség vagyonáról, főleg a restitúció során visszakapott földterületekről sem vezettek rendes nyilvántartást a könyvelésben, nem végeztek adott dátumok szerinti leltározást, vagyis ellenőrizni sem lehetett az egyes tételek mozgását. Csak az aktuális helyzetet tartották nyilván, a múltbéli változásokat egyáltalán nem. Az elkönyveletlen vagyon értéke elérte a 24 millió eurót.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"127732","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"400","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"239"}}]]

Tudta legalább, mit menynyiért adtak el, vagy ki bérli?
Azok a szerződések sem voltak mindig előnyösek az egyház számára, amelyeket megtaláltunk a hivatalban és jogi szempontból rendben voltak. Ez érvényes az ifjabb Ján Čarnogurský ügyvédi irodájával, az ULC Čarnogurský Kft.-vel kötött szerződésekre is. Az iroda a 2007-es évben nyújtott jogi szolgáltatásokért 8 989 695 koronát, 2008-ért 5 429 054 koronát számlázott, miközben a Nagyszombati egyházmegye két jogászt alkalmazott. Ennek a nagyon előnytelen szerződésnek a kockázataira az egyházmegyék átszervezése kapcsán a többi püspököt is figyelmeztettük, és végül a Nagyszombati, a Nyitrai, valamint a Pozsonyi egyházmegye a restitúciós perekben való képviselet megszüntetéséért 2009-ben közösen 1 659 695 eurót fizetett ki az ULC Čarnogurský Kft.-nek. Miközben az ifjabb Ján Čarnogurský az első találkozásunk alkalmával, rögtön azt követően, hogy átadott nekem egy Szűz Mária-szobrot, négymillió eurót kért a szerződéses viszony megszüntetéséért cserébe. Öszszehasonlításképp: az az ügyvédi iroda, amellyel ezután szerződést kötöttünk, minden jogi szolgáltatást, a Nagyszombati Érsekség minden intézménye részére, a restitúciós perekben való képviseletet is beleértve, havi 4 000 ezer euróért nyújtott, anélkül, hogy igényt tartott volna a sikerrel végződő restitúciós perek után járó jutalékra. Ráadásul egy ügyvédet is a rendelkezésünkre bocsátott, aki naponta elérhető volt az érseki hivatal épületében. Az egyházmegye így már nem alkalmazott saját jogászokat. Ugyanilyen előnytelen volt sok bérleti szerződés, amelyeket eleve úgy fogalmaztak meg, hogy lehetővé tették a bérelt ingatlan újbóli bérbeadását. Vagyis annak a pénznek a jelentős része, ami az egyházé lehetett volna, mások markát ütötte.

A leváltás

Azt, hogy le akarják váltani, valóban csak június 26-án a nunciustól tudta meg? Előtte sejteni sem lehetett semmit?

Mindenféle pletykák terjengtek, de azt hittem, figyelmeztetni fognak, mire ügyeljek. Nem tudtam elképzelni, hogy egy megyés püspököt ilyen rövid idő után anélkül váltanának le, hogy szemtől szembe beszélnek vele. Azt hittem, megőriznek velem szemben bizonyos tiszteletet, és a legroszszabb esetben máshová helyeznek. Abban az időben a besztercebányai püspöki hivatal még betöltetlen volt, gondoltam, oda helyeznek át azzal az indoklással, hogy arról a vidékről származom. Úgy hírlett, hogy a katonai püspökség is felszabadul, és bár ez más szint lett volna, mint az érsekség, el tudtam volna fogadni. Azzal, hogy egyáltalán semmit nem kínálnak fel, nem számoltam. Még akkor sem sejtettem semmit, amikor június 26-án behívattak a nunciatúrára. Derült égből villámcsapásként ért, amikor a nuncius odaadta a levelet, amelyben az állt, hogy hét napon belül adjam be a felmondásomat és távozzak az egyházmegyéből. Azonnal kértem, hogy találkozhassak a Szentatyával vagy legalább a Püspöki Kongregáció prefektusával, de a nuncius azt mondta, hogy ez nem lehetséges. Kérdeztem őt, milyen okból kellene lemondanom, de csak azt a választ kaptam, hogy ez a Szentatya kívánsága, aki hosszas elmélkedés után döntött így, és nagyon szomorú. Ez számomra nem volt elegendő ok a felmondásra, mert azt hiszem, hogy ilyen komoly szinten már egyenesen és szemtől szembe kell beszélni. Akár úgy is, hogy némely embereknek az egyházban nem felelek meg, és nem akarnak. A pápa szomorúsága nem lehet sem jogi, sem emberi szempontból elég nyomós ok a lemondásra. Sokkolt, de fel is dühített a dolog, mert megértettem, hogy rosszindulatú manipulációról van szó. Mindazok után, amit a hivatalban találtam, és amit felkínáltam az egyháznak, hogy együtt keressük a megoldást, nagyon igazságtalannak tartottam ezt a bánásmódot. Másrészt viszont annyira abszurd volt az egész, hogy azt hittem, kiállom, és hogy az, ami most történik, nem is lehet igaz. Ezzel mentem haza a hivatalba, és ezt mondtam a munkatársaimnak is. Mind nagyon meglepődtek, ugyanakkor mind abban reménykedtek, hogy ez csak fenyegetés, és ha nem adom be a felmondásomat, akkor megállítom ezt, mert csak rám akartak ijeszteni, és a következő lépést úgysem készítették elő.

De mint kiderült, előkészítették. Talán már akkor, amikor a lemondás lehetőségét felkínálták.

Június 27-én este telefonáltak a nunciatúráról, hogy másnap reggel ismét jelenjek meg náluk. Azzal mentem oda, hogy majd meg akarnak győzni arról, mondjak le, de a nuncius a kezembe adott egy már előkészített és általa aláírt 2012. június 27-én keltezett levelet, amelyben az állt, hogy a Szentatya visszahív a Nagyszombati Érsekség lelkipásztori vezetéséből, és az erről szóló hírt 2012. július 2-án teszik közzé a L´Osservatore Romano vatikáni lapban. Vagy valaki rögtön a nunciussal való első találkozásomat követően rohant a Szentatyához Rómába, hogy írja alá a leváltásomat, vagy minden már előre el volt készítve. Azok, akik az egész mögött állnak, minden eshetőséggel számoltak, és még azelőtt le akarták zárni a dolgot, hogy XVI. Benedek pápa elutazik Castel Gandolfóba a nyári szabadságára. Olyan volt az egész, mint egy arculcsapás, megértettem, hogy minden eldöntetett. Átjárt a borzalom, mert tudatosítottam, hogy amiről egyszer a Szentatya döntött, az már túl komoly, visszafordíthatatlan és visszavonhatatlan. Ott már nem volt miről vitatkozni, nagyon csalódott voltam a nuncius kétszínűsége miatt. Hogy ő, aki meghívott ebbe a hivatalba és nagyon jól tudta, hogy kezd minden ellenem fordulni, nem figyelmeztetett. Naiv módon azt hittem, személyes kapcsolat van köztünk, de rájöttem, hogy ezen a szinten csak addig léteznek személyes kapcsolatok, ameddig szükségesek és hasznosak. Úgyhogy dühösen elvettem a levelet és bevágtam magam mögött az ajtót.

Mintha rám szakadt volna az ég

Meghatározták azt is, mit tehet, amíg Szlovákiában lesz? Vagy mindennemű papi tevékenységre teljes tilalom vonatkozott?

Ezt soha nem mondják ki nyíltan, de én mindenhol akadályokba ütközöm. Jogi szempontból nem kaptam egyházi büntetést, de reálisan megbüntettek. A lehető legkeményebb módon, mert nem tudom, mit vétettem, milyen büntetést kaptam és mikor ér véget. Csak azt tudom, hogy fenyegetést jelentek, ezért nem elég, hogy hallgatásra ítéltek, elszigeteltek, de még ellenőrizni is akarnak. Meg akarták tiltani a püspöki jelvények viselését és addig, amíg Szlovákiában tartózkodom, szerintük minden tevékenységemet és lépésemet az apostoli nunciussal kellene megbeszélnem. Számomra azonban elképzelhetetlen, hogy visszatérjek oda, ahonnan azzal a papírral a kezemben távoztam, amelyen az állt, hogy leváltanak. Nekünk már nincs miről beszélnünk egymással. A renden belül is lelki vezetőt jelölnének ki számomra. Nem tudom, mit mondhatna nekem azok után, amit megéltem. Az ilyen engedelmességet nem értem, mert nem látom az értelmét. Semmi emberit nem látok benne, inkább csak a hatalom demonstrációját. De nem tudom, ez miből eredhet, mert Krisztusból nem, az biztos. Ő, aki a legnagyobb hatalommal rendelkezett, kész volt a keresztet felvinni a Kálváriára, ezért azokat az embereket, akik a legközelebb állnak hozzá, ez kell, hogy meghatározza. Ha mindez próba, milyen mértékig tudnak még megalázni engem, elértem a határaimat. Az alázat, amelyet bármely felettesnek jogában áll megkövetelni, nem lehet nagyobb, mint az ember méltósága. Az ilyen bánásmódot semmilyen fenyegetés terhe alatt nem tudom elfogadni.

Beérem a nyugalommal

Az egyik téma, amelyben nyilván nem talált sok szövetségest a szlovák püspökök között, a Jozef Tisóról és a háborús szlovák államról vallott véleménye.

Ezt soha nem értettem, mert az, hogy Tiso katolikus pap volt, még szintén nem érték önmagában. Hogyan hunyhatunk szemet afelett, hogy akkor találkozgatott és tárgyalt Hitlerrel, amikor már tudni lehetett, ki az a Hitler? Az a fájdalmas árnyék, hogy innen marhavagonokban hetvenezer embert vittek el koncentrációs táborokba, és a köztársasági elnök, egy katolikus pap, mindezt tétlenül nézte, örökre a háborús szlovák állam felett marad. Ez volt a „dicsőség pillanata”, amikor Jozef Tisónak mint embernek és főleg mint Krisztus papjának azt kellett volna mondania: itt befejeztem, mert azzal, ami itt történik, nem érthetek egyet. Demonstratív módon és nagyon határozottan kellett volna lemondania, hogy világos legyen az elutasítása. Ez bizonyára az életébe került volna, de más összefüggések között úgyis elvesztette. Számomra ebből az következik, hogy Jozef Tiso inkább politikus-elnök volt, mint katolikus pap, mert azt a néhány kivételt, amit aláírt, a koncentrációs táborokban meggyilkolt emberek számához viszonyítva nem tudom az együttérzése és a bátorsága jelének nevezni. Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el az auschwitzi rab, szintén pap, Maximilian Kolbe történetét, aki feláldozta az életét egy kétgyermekes apáért. Amikor azt kiválasztották, hogy halálra éheztessék, jelentkezett helyette, és ezzel megmentette. Ez a Krisztus emberéhez méltó magatartás, nem a valamiféle vélt államérdekek mögé bujkálás.

A szíve mélyén püspök

Szeptember utolsó hetében ellátogatott a bussolengói kolostorba. Hogyan fogadták?

Nagyon kedvesen, azt hitték, hogy már maradok. Nem először jártam náluk, tavaly, útban Rómába, megálltunk ott a barátaimmal. Akkor még nem sejtettem, hogy pont ezt a helyet jelölik ki számomra. Most elmentem megnézni, mi vár ott rám, és rájöttem, hogy egy szerény kis szobácskán kívül semmi. A kolostorban a redemptorista rend idős szerzetesei élnek, a legfiatalabb nyolcvanéves, csak az elöljáró korombeli. Azt üzenték ezzel nekem, hogy az egyházon belül csak ott lehet helyem, ahol már senkit nem tudok befolyásolni. Mindez Rómában, ahol olyan emberekkel találkoztam, akik a kúria legfelsőbb képviselőihez állnak közel, csak beigazolódott. Azt mondták, hogy az ügyemet lezártnak tekintik, senki sem akar többé foglalkozni vele. Ha mégis történne valami, az csak a csodának lesz köszönhető. De én erre a csodára nem várhatok Szlovákiában.