Retúr az alvilágba

Hogy lehet egyszerre kiadót vezetni, lapot szerkeszteni, verset írni? Ha ilyen gyakorlati dolgokkal kezd el foglalkozni egy alkotó, szépíróként általában elhallgat.

Nem hiszem, hogy érdem lenne, ha az ember egyszerre több műfajban is képes dolgozni. Való igaz, ha egy pszichológus megvizsgálna, akár még tudathasadásos embernek is tarthatna amiatt, hogy párhuzamosan több minőségben is képes vagyok működni. Abszolút el tudom választani magamban az üzletembert, a szerkesztőt, a közéleti publicistát, az újságírót meg a költőt és az irodalmárt. Ez az egyik része a dolognak. A másik pedig, hogy én rögtön az érettségi után egy szerkesztőségbe kerültem, ahol mindig nagy nyüzsgés közepette kellett dolgoznom, és idővel megtanultam kizárni a külvilágot. Ha a munkámra koncentrálok, tőlem akár ordítozhatnak is körülöttem. Másrészt pedig, ha már kitaláltam, mit és hogyan, igen gyorsan írok. Más kérdés, hogy a felkészülés és az utómunkálatok akár évekig is eltarthatnak. ĺgy aztán nagyon lassan készülnek el a verseim, és ráadásul általában nem is csak verseket, hanem mindjárt könyveket írok. Ennél a Gengszterballada munkacímmel elkezdett kötetnél sem volt ez másképp. Viszont ennek az írása közben olyan eufória uralkodott el rajtam, amilyen még soha. Annyira magával ragadott ez a munka, hogy másfél hónap alatt meg is írtam az egészet, tavaly nyáron, a legnagyobb kánikulában, miközben nyüzsögtek mellettem a Csallóköz szerkesztőségében.

A gengsztervilág beemelése a művészetekbe nem példátlan ugyan, de ehhez hasonló formai-hangulati ötvözetként nem találkoztam még vele. A szöveg helyenként a beatköltőkre emlékeztet, például Ginsberg Üvöltésének keményebb szakaszaira, de annak persze egészen más a témája. A könyvet olvasva Tarantino Kill Bill című filmje is többször eszembe jutott; ez tematikailag sem áll távol a te szövegeidtől. Te milyen irodalmi előképekre alapoztad az élmény megformálását?

Ha a poeta doctus szerepében akarnék tetszelegni, azt mondanám, igen, volt itt egy irodalmi előkép, és ha belegondolok, én is meg tudnék nevezni néhány lehetséges variánst, de az az igazság, hogy tulajdonképp nem volt ilyen. Legalábbis tudatosan nem. Rendkívül hosszú ideig érlelődött ugyan ez a kötet, de végül mégis a személyes élmény ereje sodorta magával a formát. Nem csoda, hiszen abban az időben újságíróként is sokat foglalkoztam ezzel a témával. Aztán meg utána is olvastam különféle publicisztikai kötetekben, Tarantinót rendkívül nagyra tartom, és a Keresztapa című filmet is újból megnéztem. Először prózában gondolkodtam a témáról, de mivel mások is mondják, hogy nagyon sok prózai-epikai elem van a költészetemben, úgy gondoltam, mégis jobb lenne, ha versben írnám meg. Versben pedig csak úgy lehetett megírni, ha a sztori szereplői a saját személyükben is megszólalnak. Vagyis monologizálnak. Ezek a monológok adják aztán a könyv szerkezetét. A konkrét eseményektől igyekeztem a lehető legmarkánsabban elvonatkoztatni, tehát szó sincs a dunaszerdahelyi bűncselekmények krónikájáról, viszont azok nélkül a történések nélkül, amelyek a 90-es évek elejétől, mondjuk, ’98-ig körülvettek Dunaszerdahelyen és környékén, egészen biztosan nem jöhetett volna létre ez a mű. Az is rendkívül fontos volt, hogy kapcsolatba kerültem egy rendőrtiszttel, aki a másik oldalon állt, ezzel a csőcselékkel szemben, és rendkívül sokat tudott a gengszterekre játszó individuumok mikrovilágáról. Konkrét sztorikkal is szembesültem, amelyekből aztán következtethettem a dolog lélektanára.

Nem gondoltál arra, hogy veszélyes is lehet ilyen könyvet kiadni?

Nem, mert én a dolgomat végzem. A bűnöző bűnelkövetéssel, a rendőr bűnüldözéssel foglalkozik, nekem pedig az írás a hivatásom. Minden hivatásnak megvan a maga rizikója, a bányász például szilikózist kaphat szénfejtés közben… Más aggodalmaim voltak. Semmiképpen sem akartam, hogy ez a szöveg valamiféle heroizálása legyen azoknak, akik szemrebbenés nélkül gyilkolnak. Eleinte többen mondták, hogy, az isten szerelmére, te most emlékművet állítottál a bűnnek. Persze csak egy-egy megjelent részletből következtettek. Én azonban biztos voltam abban, hogy ha az egész szöveg elkészül, és úgy olvassák el, mint egy regényt – merthogy szerintem ez a mű így olvasandó –, egészen más lesz a benyomásuk.

Sohasem rettegtem tehát, de olyan utálatot keltett bennem mindez, hogy éjjel-nappal ezzel foglalkoztam. Valószínűleg ezért robbant ki belőlem később ilyen elementáris erővel. Az motivált, hogy szerettem volna megérteni ennek az embertípusnak a lélektanát, hogy mi mozgatja őket. És arra jöttem rá, hogy nem voltak elég intelligensek ahhoz, hogy a hatalmukat gyakorolják – merthogy az erőszakosságuk miatt az ilyen típusú emberek általában hatalomra tesznek szert –, és ezért tulajdonképpen szerencsétlenek voltak. Sajnálatraméltó teremtmények. És sajnálatraméltók a hozzátartozóik, a szüleik is. Van ennek a kötetnek egy ilyen olvasata is, nem véletlen az elején az Örkény-idézet a három fiúról. Egyébként azt hiszem, hogy akiből gyilkos lesz, annak olyan traumában volt része, amely nagyban közrejátszott abban, hogy gyilkossá váljék. Nem arra gondolok, hogy például alkoholista volt az apja vagy az anyja, vagy elváltak a szülei. Én azt is hatalmas traumának tartom, hogy egy hatalomgyakorlásra szellemileg felkészületlen ember szinte korlátlan hatalomhoz jut. Egy idő után olyan gátlástalanná válik, hogy semmilyen józan mérlegelésre nem lesz képes. Maga is sejtheti ugyan, mi lesz ennek a vége, hogy ebből a harcból nem lehet győztesen kikerülni, tudja, hogy fölötte is mindig áll valaki, aki akkor veszi el az életét, amikor akarja, de mégsem hagy fel ezzel a tevékenységgel, mert élvezi a hatalmat. Én biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek nem is voltak képesek élvezni azokat a javakat, amelyek az ölükbe hulltak, mert az élvezetek csak azt jelentették számukra, hogy finom italoktól részegedtek le, vagy hogy pénzért vagy erőszakkal olyan nőket kaphattak meg, amilyenekről korábban nem is álmodhattak. Azt hiszem, a dekadencia, az általános romlás az alapja az egésznek. Az efféle dekadenciát pedig mindig a nagy változások, a társadalmi földrengések hozzák magukkal. Annak idején Chicagóban is pontosan ez történt.

Ha tollat fogtam a kezembe, nekem mindig az volt a célom, hogy konkrét hatást is gyakoroljak a környezetemre. Ha ez sikerül, miközben nem vethető az sem a szememre, hogy didaktikus vagyok, akkor azt hiszem, hogy ez egy rendben lévő dolog. Viszont ez a téma is elsősorban a művészi megfogalmazhatóság szempontjából érdekelt. Sohasem akartam azonban öncélúan, önmagáért megformálni a mondanivalómat, hogy amikor elkészültem vele, gyönyörködhessek benne. Az abszurddal azonban magam is érzek rokonságot. És ne feledkezzünk meg Villonról sem, aki nagy talány a számomra, merthogy nagyszerű költőként gyilkossá lett. Igaz, nyilvánvalóan nem ugyanabból a motivációból gyilkolt, mint ennek a könyvnek a fiktív szereplői. Másrészt viszont azt gondolom, hogy aki embert öl vagy gyilkoltat, az kilép a normális világból, és többé sohasem fog visszatalálni bele. Egy ember megölése olyan konvenció felrúgása, amely teljesen más élőlénnyé teszi azt, aki ezt a konvenciót felrúgta. Az állat a létfenntartási ösztöne miatt gyilkol, de ha egy ember embert öl, az abban a pillanatban egy más teremtménynyé válik. Nem lehet többé emberszámba venni. Villon ezért nagy kérdés számomra.

Talán meglepő dolgot mondok, de nekem ezen a ponton Kosztolányi jut az eszembe, akit az elefántcsonttorony költőjeként könyveltek el. Ha azonban valaki beleolvas a naplójegyzeteibe, láthatja, hogy ezt az életidegennek tartott szellemet milyen mélyen foglalkoztatta az élet legalja: az örömlányok és a stricik világa, a szenvedők, a megalázottak, a saját hibájukból vagy a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán a társadalom peremére sodródottak pszichéje. És le is írja, hogy ő valójában már gyermekkorától a halált próbálja megérteni, és hogy semmirevaló költő az, akit nem a halál kérdése foglalkoztat. Tehát közted és Kosztolányi között nem is az a különbség, hogy ő csupán a színes tintákról álmodozna, míg te a reális élet sűrejéből meríted az inspirációt, hanem az, hogy te lapszerkesztőként, jegyzet- és kommentáríróként, sőt egy időben politikusként – egyszóval gyakorlati síkon is hatni próbálsz a környezetedre.

A művészember haláltudatúságával és pokoljárásával kapcsolatban utalnék itt József Attila jól ismert soraira: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja”. Ez pontosan ennek a magatartásnak a definíciója. Ha egy alkotó ember interpretálni akarja a világot, a környezetét, akkor a legtökéletesebb megismerésére és elfogulatlanságra, szellemi függetlenségre kell törekednie. Egyébként könnyen elképzelhető, hogy Kosztolányi vagy József Attila csak azért nem írt ilyen hanghordozású és szóhasználatú verseket, mert abban az időben ez nem volt megengedhető, és főként nem volt nyilvánosságra hozható. Én azt hiszem, szerencsés korszakban élek, mert a beatköltők után gyakorlatilag már minden szót le lehetett írni. Bár igaz, az ókori költők is írtak már ilyen szókimondó verseket, de aztán hosszú évszázadokig tabu volt a beszélt nyelvnek ez a mindenkor jelenlévő rétege. Én tehát semmit sem találtam föl, egyszerűen csak éltem azzal a lehetőséggel, amit a mai irodalmi beszédmód biztosít számomra, miközben a trágár szavakat sohasem használtam öncélúan.

Sőt, azt tapasztaltam, arra is rájöttél, hogy egy bizonyos határon túl, már a kevesebb a több. Az egyik szereplőd például azt mondja: „emlővizit”. Ezt, ugye, ki lehetett volna fejezni sokkal csúnyábban is, te mégis egy meglehetősen decens verziót választottál, amely azonban a vulgarizmusokkal szennyezett miliőben a maga relatív finomkodásával kifejezetten cinikusnak hat.

Igen, mert úgy ítéltem meg, hogy a megképződött nyelvi közegben a „csúnyább” variánsok már mind kevésbé lettek volna bántóak. Ne felejtsük el, a földi pokolban, a bugyrok bugyrában járunk. Egyébként egyetértek Kosztolányival: minden igazi alkotót, nem csak az irodalmárokat, hanem például a képzőművészeket és a zenészeket is az élet legmélyebb bugyrai foglalkoztatják igazán, csak éppen esetleg mindez nem szó szerint kerül bele a műveikbe, hanem a hajtóerőt képezi. Még a legszelídebb embernek is eszébe jutnak olyan dolgok, ha mondjuk egy gyönyörű, mosolygós csecsemőt néz, hogy mi lenne, ha most, teszem azt, a falhoz vágnám vagy kiütném az anyja kezéből. Csakhogy ezt egy normális ember nem teszi meg, mert megijed még a gondolattól is! A normális emberek nem tehetnek ilyet, mert szeretetre vágynak, egyféle pozitív visszaigazolásra a szűkebb környezetüktől, a társadalomtól. Ahhoz pedig be kell tartaniuk bizonyos konvenciókat…

Nem azokból lesznek-e bűnözők, akik lemondanak szeretetvágyuk kielégítésének hajszolásáról, mert valami miatt úgy érzik, hogy a szeretetet úgysem fogják megkapni? És talán úgy okoskodnak, hogy csak azért érdemes leélni azt a pár évet, amíg ki nem nyírják őket, hogy mindazt, ami az érzelmekhez, a társadalmi pozícióhoz kapcsolható – a szexus, a hatalom gyakorlása stb. – legalább kutyafuttában, felületesen megéljék. Mintha egy torz, zsigerileg megélt spontán halálkultusz rejlene a felfogásuk mögött. Hatalmas síremlékeket állíttatnak maguknak, és a következő hullajelöltek feketébe öltözve, tekintetüket fekete szemüveg mögé rejtve kivonulnak, mint a gyászhuszárok. Azoknak az embereknek, akik a szeretetet már nem is remélik, két lehetőségük van: vagy öngyilkosok lesznek...

...vagy gyilkosok. Igen. Csakhogy itt megint az intelligencia hiányára utalnék, egy intelligens ember ugyanis tudja, hogy a szeretetet, az őszinte tiszteletet hatalommal, fegyverrel, pénzzel nem lehet megszerezni. Tehát hatalmas tévedésben vannak az efféle hullajelöltek. És valójában gyávák, hiszen nem mernek leélni egy életet, hogy aztán végül „természetes” hullává legyenek. Mert hiszen minden ember tudja, hogy meg fog halni, mégis életcélt keres magának, és élni próbál. Ők viszont a könnyebb ellenállás irányába haladnak, mert kitérnek a tisztességes élet egyébként mélyen tragikus kihívásai elől, és azt mondják: úgyis megdöglök, de addig legalább nagy kanállal habzsoljam az életet. Miközben azonban így tesznek, valójában már életükben is a halált zabálják. Van a könyvben egy olyan rész, amikor az egyik szereplő dicsekszik a bátyjának, hogy igazi gengszterek vagyunk, a bátyja meg, aki valószínűleg intelligensebb, azt mondja neki, hogy miről beszélsz, nem is tudod, milyen szerepet játszol, de még amit játszol, azt is rosszul. Hiszen, ha megdöglesz, úgyis odaszarnak a sírodra, bármekkora emlékművet állíttatsz is magadnak.

A rendszerváltás előtt a művészeknek az volt a szerepe, hogy sugalljanak, kimondjanak bizonyos dolgokat. ’89 után aztán nagyon sok író vagy elhallgatott, vagy zsákutcába jutott, és nem tudta kiteljesíteni önmagát olyan színvonalon, mint amikor még létezett az önkényuralom közegellenállása. Például Petri Györgynek is volt ilyen korszaka, egy interjúban el is mondta, hogy ő már nem is tud miről írni, mert megszűnt a témája. Nekem végső soron szerencsém volt, amikor ez a téma megtalált.

Én azt hiszem, a rendszerváltással a diktatúra nem szűnt meg, csak decentralizálódott. A 90-es évek elejétől az állam helyett a kisebb-nagyobb bűnözőcsoportok gyakorolták a diktatúrát, akik terrorizálták a környezetüket. Azt hiszem, te hasonló költői alkat vagy, mint Petri, és ezért szerintem nem véletlen, hogy végül is ebben a gengszterdiktatúrában találtad meg az elveszettnek hitt témádat, őt viszont elkerülte, nem talált rá...

De ő is megtalálta a témáját: a saját haláláról kezdett írni.

Igen, de elvben akár ezt a te mostani témádat is megtalálhatta volna, csakhogy egy kétmilliós városban nem hatott olyan vészesnek az a néhány robbantás...

Valószínűleg nem szembesült a gengszterdiktatúrával olyan tömény formában, mint ahogy erre nekem volt módom itt Dunaszerdahelyen. Én láthattam is ezeket az embereket, ő meg valószínűleg csak a híradóból értesült az eseményekről, ami az élmény elevenségének tekintetében nem ugyanaz. Igen ám, csakhogy a diktatúra nemcsak a bűnözői csoportok irányába decentralizálódott, hanem az üzleti világ felé is, mert például az áruházláncoknak is van diktatúrája, és még a család sem mentes tőle...

Mindenhol van méltatlan alávetettség, igazságtalanság...

Én tehát valójában nem is változtattam meg a társadalomhoz való viszonyomat, hanem csak a célpont változott. Most kénytelen vagyok mozgó célpontra tüzelni. A célközönség viszont ugyanaz. És lehetséges, hogy az embereket sokkal jobban megviselik ezek a privatizált önkényuralmak, mint a nyolcvanas évek elvont államdiktatúrája.