Rákos Péter idézése – leveleiből

Rákos Péterben ritka nagy, ritka lényeglátó veleszületett okosság s többféle tehetség lakozott. A rendkívüli elmésséget s az eredeti tálentumokat méltányolni nem éppen tudó világban (Parva sapientia regitur mundus! – Kevés bölcsesség kormányozza a világot. – III. Gyula pápának tulajdonított kijelentés) alakulhatott volna pályája akár életidegenül, elzárkózóan szobatudósivá.

De ő elhivatott nevelőnek, szenvedélyes pedagógusnak is született, okossága ezért nem a világtól váló elzárkózással, hanem meleg, állhatatos élet- és emberszeretettel párosult – pontosabban a szeretetnek azzal az önzetlen, tiszta fajtájával, amelyet lelki-szellemi nemességnek vagy hősiességnek is nevezhetünk, a szónak abban az értelmében, ahogy Romain Rolland jellemezte a hősiességet, amikor ezt írta: „Egy heroizmus van csak: ismerni a világot és az embereket valóságuk szerint, ismerni az Életet, és mégis szeretni”.

Rákos Péter ismerte a világot, az embereket a maguk valóságában. Ismerte az emberi élet legmélyebb bugyrait is: megjárta a vészkorszak haláltáborát, Auschwitzot, ahonnan – mindenkijét, egész családját ott vesztve – egyedül tért vissza.

Ennek ellenére megőrizte nemcsak élet- és emberszeretetét, hanem elfogulatlan gondolkodásmódját is. Ezer oka lehetett volna rá, mégsem adta föl soha azt az emelkedett álláspontot, hogy az általános, az egyetemes emberi állapot szemszögéből szemlélje a zsidóság (és a saját) sorsát is, ne tekintse misztikusabbnak más sorsoknál, hanem – ahogy egyik irodalmi recenziójában írja – emberinek, nagyon is emberinek, mint amilyen „minden embertelenség, amelyben egyik ember részesíti a másikat”.

Ehhez, egy ilyen álláspont kialakításához nem elég az elme kiválósága, nem elég felismerni az egyetemes nagy igazságokat, törvényszerűségeket. Ehhez a személyiség nobilitása is szükségeltetik, amely a felismert igazságokat a magáévá fogadja, a saját lelkébe és létébe asszimilálja.

Rákos Péter tartós szellemi közösségben élt az emberi lét egyetemes igazságaival. Az olyan fogalmak, mint ész és érzés, gondolat és tett, lelkiismeret és egyéni érdek – amelyek az emberek legtöbbjénél tartalmukkal együtt ellentétessé esnek szét – őbenne minden körülmények közt egymással összhangban, szerves egységükben voltak s maradtak mindvégig.

Az ő ifjúkori filozófiai művelődésében fontos szerepet játszó Pfeiffer Miklós kanonok, a kassai káptalan egykori nagyprépostja már a fiatal Rákosban fölfigyelt személyiségének erre a nem mindennapi teljességére és méltóságára, s külön küldetést látott benne. 1947 májusában Kassáról ezeket írta Prágába az akkor 22 éves Rákosnak: „... újból visszatérek arra, amiről már beszéltünk: a zsidóság a bestiális üldözések és sok egyéb kavarodás kapcsán elvesztette lelki egyensúlyát. Az, hogy ezt újból megtalálja: zsidó életkérdés és egyben világérdek... E téren látok én Maga számára élethivatást... Magának, Péter, valahogy Mózes útján kell járnia, aki népének mérhetetlen értékeket nyújtott.” Nem meglepő tehát, hogy Rákos a maga tanári hivatását is nobilisan és szinte az evangéliumi szeretetgyarapítás példáinak a szellemében fogta föl. „... a tanár igaza azoké, akiket tanít. Az egyetlen cipó a világon, amely osztással szaporodik” – írta Tanárnak lenni című vallomásában.

S milyen boldogan és mennyire adni tudón osztogatta-szaporította „cipó”-ját ez a tudós tanáregyéniség! Sokak, sokunk emlékei összefoglalásának is tekinthetők egyik volt tanítványának, Gál Jenőnek a szavai, aki „leírhatatlan szellemi kalandnak, élménynek, felüdülésnek” nevezi a Rákos Péterrel való minden találkozását és beszélgetését.

Egy hajdanvolt, a pozsonyi és a prágai egyetem magyar szakosai közötti csere keretében az 1957/58-as iskolai év téli szemeszterét a prágai Károly Egyetemen hallgathattam. ĺgy lettem az ottani, egészében is kellemes atmoszférájú Magyar Szemináriumban Rákos Péter tanítványává. Formális időtartam szerint ugyan csak egyetlen szemeszterre, igazában azonban egy életre szólóan. Azt a tiszta, építő szellemiségű emberi légkört, azt a pedagógusi és szakmai minőséget, amit ott Rákos a tanítványainak teremtett-nyújtott, s nem utolsósorban azt az életbölcsességet és életkultúrát, amely érzékelhető volt minden megnyilatkozásából, az ember nem hagyhatta maga mögött. Annak élményét tovább hordozta, s ha tehette, újra és újra kereste a lehetőséget a megújítására.

Akárcsak tanítványainak java része, én is tartottam tehát a későbbiekben a kapcsolatot Rákos Péter műveivel és személyével is.

S mint másokat volt tanítványai közül, Rákos engem is a barátságába fogadott.

A Prágában maradtakkal ellentétben számomra a kapcsolattartás módját főleg a levelezés jelentette. Személyes találkozásra a mintegy negyvenöt éves kapcsolatunk során viszonylag ritkán – az én prágai utazásaim vagy Rákos pozsonyi útjai alkalmával – adódott csak lehetőség.

De e hátrányból előny is származott. Mert az a száznál több hosszabb-rövidebb levél és lap, amit a négy és fél évtized alatt Rákos Pétertől kaptam, közvetlenül, elevenen, működésében őrzi a leírhatatlant: az ő pedagógusi-tanári-baráti erényeit ugyanúgy, mint személyisége jellegzetes vonásait, megnyilvánulásait.

Mielőtt leveleiből megkísérlem felidézni vagy legalább fel-felvillantani Rákos Péter alakját, számot kell vetnem egy számomra kissé zavaró körülménnyel. Nevezetesen azzal, hogy őt megszólaltatva szükségszerűen magamnak is színre kell lépnem, amit nem szívesen teszek. Már azért sem, mert a képet, amelyben a levelei révén színre kerülök, a magam szemszögéből, önkritikával szemlélve, esetenként túlméretezettnek érzem.

De ez a paradox körülmény természetes velejárója a tanár-tanítvány kapcsolatnak. Ugyanis az igazi, vérbeli pedagógus – mint amilyen Rákos Péter volt – tanítványához fűződő kapcsolatában mindig annak további épülését tartja szem előtt, s ösztönösen minden gesztusával azt célozza meg. Úgy állít például tükröt eléje, hogy szellemi-etikai növekedésre s önmagával szembeni igényességre ösztönözze. (Mellesleg: az igényesség előhívására vagy megerősítésére aligha van ennél hatásosabb módszer!) A tanítvány tudja, hogy a tanára tükrében róla megjelenő kép érdemén felüli, s azt szolgálja, hogy erőt meríthessen belőle.

Ugyanakkor azonban azt is tudnia kell a tanítványnak, hogy ha emiatt restelkedne nyilvánosan megjelenni tanára tükrében, akkor nem léphet fel az ő pedagógusi virtusai tanúságtevőjeként.

Hadd folyamodjam hát e látszólagos ellentmondás vállalásában és természetszerű feloldásában segítségért magához Rákos Péterhez. Ő, amikor hosszú vonakodás után elszánta magát, hogy közreadja a számára oly „felejthetetlen kanonok úr”-hoz, dr. Pfeiffer Miklóshoz fűződő emlékeit, valamint Pfeiffer kanonok hozzá írt leveleit, így számolt el magával: „... feltett szándékom, hogy amit magamról írok, azt is róla írjam: ami kölcsönös kapcsolatunkban nem engem jellemez, hanem őt”. Ezt az eljárást igyekszem én is követni.

Ha valamely kéziratomat juttattam el hozzá – bírálatát kérve –, Rákos Péter válasza sohasem késlekedett.

A pedagógust és a barátot egyaránt jellemzi, hogy munkámat és kérésemet ő, a nemzetközi hírű irodalomtudós, olyan fogadtatásban részesíti, mintha valami nevezetes eseményről lenne szó – teszi ezt egészen keresetlen, mintegy magától értetődő természetességgel.

Hadd válaszoljak azonnal, örömmel és szeretettel. ĺrásodat elolvastam, és nagyon tetszik; ha nem tetszene, azt is megmondanám, de nem ilyen hamar, nem ilyen örömmel... – kezdi például az 1964. november 6-án írt levelét, amelyben egy nemzedéktársam verseiről írt kritikai jegyzeteimnek elemzésével, méltatásával ajándékoz meg.

Különösen élénken szemrevételezte egy sokkal későbbi, 1985-ből származó hosszabb dolgozatomat. Ennek témája Štefan Krčméry szlovák író 1941 augusztusából eredő, Babits Mihály halálára írt ismeretlen verse volt, amelynek gondolati-eszmei és érzelmi háttere bő lehetőséget kínált többek közt annak bemutatására, hogyan élte meg e két alkotó a közép-európai nacionalizmusok zavarait.

E tanulmányomat két, ugyanebben a témában írt levelem is kísérte.

Rákos a tanulmány vétele és elolvasása után először telefonon próbált elérni. Miután ez nem sikerült, hosszú, ajánlottan küldött levele elején rögzíti, mit akart válasza elkészültéig is közölni velem:

...csak annyit akartam mondani, hogy nagyon szépet írtál, Valika, helyenként lelkemből lelkedzettet, s persze, az én időszerű problémáimat is zaklatót, bolygatót, hogy is ne? És a másik, amit mondani akartam, s most, íme, írom, hogy kétrendbeli leveled már az enyém, a tanulmányt (...) szeretném magamnál tartani a megjelenésig...

Levelének szakmai észrevételeit, mivel ezek csak a tanulmány ismeretében lennének követhetők, mellőzöm, s csupán szerteágazó, a téma különböző adataira és aspektusaira a maga nevében is reflektáló megállapításaiból, illetve az azok nyomán felmerülő emlékeiből idézek:

A Krčméry-Babitsot rokonító princípium a legvelősebben a 18-19. lapok fordulóján mondódik ki, hogy ti. Krčméry „nem volt képes lemondani a (...) körülötte ellentétessé éleződő nemzeti és egyetemes érdek egységéről”. (Mint ahogy nem volt képes lemondani róla Babits sem, Fukári Vali sem, e sorok írója sem.) (...)

A tanulmányt persze nem választhatom el a leveleidtől, mert abban is a lírád lüktet, szerencsére, s ez lehetővé teszi számomra a kívánt őszinteséget, de semmiképpen sem a „kíméletlenséget”. Egyes mozzanatok azt a nagyon szép és bensőséges beszélgetést juttatják eszembe, amelyet Prágában folytattunk legutóbbi ittlétedkor, ha emlékezetem nem csal, Hankát és indiánokat hajkurászva. Ad vocem indiánok: úgy látszik, a sokasodó őrület közepette mi ketten, Valikám, a tolerancia utolsó és gyötrődő mohikánjai közé tartozunk, azokhoz, akik mindig két- vagy több felől várják a csapásokat és kapják a sebeket. Hogy ebben az általánosan alkati beállítottságban olyan aránytalanul és értelmetlenül nagy szerep jut a nemzetiségi kérdésnek, származási esetlegességeknek, arról igazán nem mi tehetünk. „Történelmi időket élünk”, holott egy alkalommal, valami kínai bölcsességre utalva, éppen az ellenkezőjét kívántad nekem. Nem azért, mert vannak, hanem mert fogékonyak vagyunk rá. Egy Krčméry, aki lelkiismereti kérdést csinál belőle, és zsákutcába jut, mert egy dr. Vážnýt (nem is magyart, hanem csehet!) kiebrudalnak a Maticából, bumm, és akkor mi van? Egy prágai kollégámnak, aki orosz barátjának Husz János mártíromságát ecsetelte, azt mondotta az illető csodálkozva: de hát miért hagyta magát elégetni? Teljesen fölösleges volt, csak hiába szomorította meg a mamácskáját.

Vážný professzor Iván nevű fia a latin szakon évfolyamtársam volt. Maga Václav Vážný akkoriban még állományban volt, s amikor az államnyelvből (nekem a szlovákból) kellett vizsgáznom, ő volt az examinátorom. Kérdezte az anyanyelvemet, s amikor megmondtam, arról beszélt, hogy sok jó magyar ismerőse volt, sorolta is a magyar szavakat. (Egyébiránt ugyanígy viselkedett Karel Svoboda professzor is, még a lakására is meghívott beszélgetni.)

Érdekes reflexiókkal, önvallomásokkal, emlékekkel glosszálja a tanulmányhoz mellékelt két levelemet is:Most pedig a mellékelt levél, azaz levelek. Semmivel sem kisebbítem tanulmányod értékét, jelentőségét, ha azt mondom, hogy a levelek azzal egyenértékű élmény volt nekem. (...) „Megszállottságod” engem nem nyugtalanít, valahogyan nem is emlékszem, mondtad-e valaha is, hogy pszichiáter akartál lenni, az én fiam az lett, Bohnicén orvoskodik, s rajta keresztül kissé benne élek ebben a sűrű közegben. (Látod, én meg matematikus és filozófus akartam lenni, onnan terelt el – vesztemre? – „másik énem”. A kézműves ősök hagyománya Benned félig magyarázat, félig kegyelet: ilyen vagy és punktum. (Ld. Tóth Árpád verseiben a „kéz” domináns, kiváltságos szerepét.) Test és lélek, ész [nyilván elírás; helyesen: érzelem] és értelem, ez alapkérdés és alapcsodálkozás: a ráció kristályos felismerései csodálatos érzelmi moccanatokkal járnak karöltve. Mellesleg, a nyáron, feleségemet kísérve, három hetet Karlovy Varyban töltöttem, s újra elzarándokoltam Baltazár püspök verséhez, a táblához, melyet 1933-ban állíttatott:

Hiába ellenség a lelki világunk,

Testünkre gyógyulást egymásnál találunk.

Ki merem mondani – ha halok,ha élek –

A test fellebb viszi olykor, mint a lélek.

Gőggel számít az ész, Isten ellen rég vét,

Hús szivek ösztöne hozza el a békét.

Szép Karlsbadba jöttem, bús halálra váltan,

Varázsos kútfőin gyógyulást találtam.

Nem nagy vers bizony, de 1933-ban? egy debreceni református püspöktől? Én ugyan másképpen látom ráció és emóció viszonyát, de ez egyszerűen elbűvölt. (1985. szept. 23.)

Mintegy két év múlva, amikor valamely apropó (tán egy újabb e tárgyban írt levelem) folytán ismét visszatér tanulmányom témájához, teszi ezt – figyelemre méltó módon – azért, mert emberi oldalról nézve a témával való foglalkozást mint örömforrást észleli bennem, és ezt támogatni kívánja:

Megint áhítattal olvastam olyan szépen elúrhodott Krčméry-Babits élményedet, szép és fontos felfedezésekről írsz és tudósítasz, mindez igen komoly és eredeti irodalomtörténeti adalék is, de elsősorban azt látom, hogy szinte (vagy nem is szinte?) boldoggá tesz Téged, ahogyan ez állandóan körülötted lebeg vagy csobog. S már ezért is érdemes, fogózzál jól bele. Megint csak értjük egymást, mintha a dolgok mélyén mindig analóg és párhuzamos dolgokkal foglalkoznánk-viaskodnánk. (1987. május 29.)

Idős korában, nem sokkal a halála előtt, a Pfeiffer kanonokról szóló visszaemlékezéseiben Rákos Péter – jellegzetes öniróniájával is élve – ilyen megállapítást tesz magatartásáról és gondolkodásáról: „... mindig egyformán viselkedtem és írtam. Talán bizony inkább konokság is, mint érdem, hogy gondolkodásom fiatal korom óta oly keveset változott vagy fejlődött”. A fentiekben érintett nemzeti-emberi-egyetemes témakörben a levelezésünkben is megtalálható gondolkodása korán kifejlettségének és változatlan szilárdságának emléke.

Ezt a legelső, általa keltezetlen, a prágai postai bélyegző szerint 1961. március 31-én címemre feladott, még magázó levele őrzi: benne egy Karinthy Frigyes-szemelvénnyel „szól hozzá” a témához ugyanabban a szellemben, mint amilyenben az imént bemutatott, 1985-ből származó levelében tette:

Megmondatott a régieknek: művészetet a te fajtád és nemzeted érzéseiből csinálj – és az ifjú hazafiak az események hatása alatt mostanában teleszájjal kiáltják megint: minden igazi művészet nemzeti. Én pedig, aki nem azért jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem hogy azt betöltsem, azt mondom nektek: igaz, a művészethez való erőt abból a földből kaptad, amelyik kidobott magából – de a művészet nem az erő, hanem a mű, amit az erő létrehoz. A nemzeti elem eszköz lehet csak – a mű mindig abszolút valami, és aki igazibb, jobb erőkkel indul, legföljebb több esélye lehet, hogy megközelíti ezt az abszolútumot, mert nem azért adta neked a fekete föld a te szemed, hogy visszaforgatva lesüsd a földre, hanem hogy a kék és tiszta eget nézd vele, aminek nincs határa, mint az országoknak. Örülj az erőknek, amiket útravalóul adott fajtád – de ne felejtsd el, hogy mire adta; a nemzeti földből felszívott nedveket nem muszáj okvetlenül piros-fehér-zöld pántlika alakjában kihúzni a szájadon, két perc múlva, mint a csepűrágó teszi... Keresd emberben az embert, művészetben pedig a művészetet – s annak megállapítását, hogy magyarul, magyarán kerested, bízd te csak rám s az utókorra – te akár ne is tudj róla... Mert ha tudsz róla, s akarsz tudni róla: bizony mondom neked, elvész a gondolat s marad a puszta gesztus, üres hang, hazug frázis. Éppen ezért úgy tűnik nekem az olyan művész, aki dicsekszik vele, hogy ő alkotás közben sohase felejti el magyar mivoltát – mint az együgyű és ostoba ember, aki tenyerén ülve akarja megmérni magát, súlyos-e... (Karinthy Frigyes: Krisztus vagy Barrabás, 1919, 32-3–. l.)

Kedves Valika, szívem szerint nagyon, nagyon sokáig lett volna kedvem beszélgetni Magával, s nem tehetek róla, hogy ilyen bolond hajszában élek. Bizonyára lesznek még nyugodtabb pillanataink. Ezt a kis szemelvényt hozzászólásképpen küldöm ahhoz, amiről utoljára társalogtunk. Karinthy Frigyes okos ember volt, noha nem tartom minden szavát szentírásnak. Ez a néhány mondata szerintem mindenképpen helytálló. Szeretettel Rákos Péter

Valamikor 1967-ben egy személyes beszélgetésünk alkalmával hallok Rákos Pétertől először arról, hogy foglalkoztatja őt egy új, egy Kölcsey utáni, mai, „modern” parainesis megírása, amelyben életfilozófiáját, a maga történelmi tapasztalatainak és etikai meggyőződésének a summáját fogalmazná meg – elsősorban, de nem csupán a fiának, hanem általában a fiataloknak s tán a nem egészen fiataloknak is. Közlését egy nekem szóló kihívó megjegyzéssel is megtoldotta: Az első fejezetével (Jellem, következetesség) te nem értenél egyet – mondta.

Ez, persze, csak növelte kíváncsiságomat, s ettől kezdve aztán éveken, évtizedeken át újra és újra rákérdezek a parainesisére. S kapok is tőle mindig válaszokat – a parainesis érlelődéséről. (A tervezett írásművet kezdettől mindvégig görög műfaji nevén, „parainesis”-ként emlegetjük, úgy, ahogy Kölcsey nevezte az unokaöccséhez írt intelmeit, szellemi-erkölcsi tanítását.)

A készültéről majd csak évtizedek múltán, 2001. június 4-én, utolsó, a Nemzeti jelleg című kötete pozsonyi bemutatása utáni beszélgetésünkkor értesülök, amikor kérdésemre, min dolgozik éppen, Rákos Péter azt válaszolta, hogy végre írja a parainesist, csehül fog megjelenni, egy cseh kiadó érdeklődik iránta. – De megírod magyarul is, ugye? – kérdezem, mire ő, elmosolyodva: – Hát persze.

Az, hogy magyarul is megírhassa, már nem adatott meg neki. A cseh szöveg hónapokkal a halála után, a tavalyi év novemberében látott napvilágot a prágai Karolinum kiadásában – ezzel a címmel: Mravuprosté epištoly, ni kázání, ni kárání (Erkölcsmentes episztolák, sem prédikálás, sem korholás).

Egy cseh méltatója „tán nem szándékolt kétértelműséget”, ellentmondást lát a könyv címe és mély humanista szellemiséggel áthatott mondanivalója között. Emiatt szükségesnek érzi annak hangsúlyozását, hogy a cím első szava, az „erkölcsmentes” jelző nem amoralitást, erkölcsnélküliséget, hanem a fölényes, kioktató prédikálástól való távolságot hivatott kifejezni.

Tény, hogy Rákos mindig is nagyon idegenkedett a mentorkodástól; egyébként a mű alcímében maga is megteszi a megkülönböztetést: „sem prédikálás, sem korholás”. Ha kétértelműség nem is, egyfajta kihívás – vagy még inkább feszültség – alapvetően jelen van ebben az „Erkölcsmentes episztolák”-nak elnevezett parainesisben: a szerző tudja, olyan szellemi-lelki műveletekre – a lényeges emberi értékek megtárgyalására, magatartásformák végiggondolására – invitálja olvasóit, amelyekre a mai kor neveltjei meglehetősen érzéketlenek.

Rákos műve bevezetőjében utal rá, hogy noha megírásának belső parancsát hosszú évtizedeken át hordozta magában, az erőteljes lökéseket a létrehozásához rendszerint azok a társadalmi-politikai válságok és fordulatok adták, amelyek különösen erőszakosan nyúltak bele az emberek életébe, és őt elfogta a félelem: vajon, az emberek mit tesznek ezekkel, és mit tesznek ezek velük.

Megnevezi a megrendülések idejét is: 1956, 1968, 1989, és kimondja: az utóbbi nyomán bekövetkezett általános emberi-társadalmi elbizonytalanodás és tanácstalanság sokszorosan felülmúlja a korábbiakat.

Levelezésünk a parainesis, vagyis hát az „Erkölcsmentes episztolák” előéletének, érlelődésének középső, az 1968-as csehszlovák eseményekhez, valamint az azokat követő hosszú, ún. normalizációs időszakhoz fűződő nyomait és emlékeit őrzi.

Ezek közt, mint majd látni fogjuk, akad olyan is, amely – ha öszszevetjük az Episztolákban ugyanazon témakörben megfogalmazottakkal - fényt vet később, az 1989-es fordulat utáni években szerzett tapasztalatok hatására létrejött szemléletbeli módosulásokra is.

De vegyük sorra a parainesis előéletének minden emlékét, mégpedig pontos és kiemelt időrendben:

1968. január 22.: „A Parainesisre visszatérek...” – a téma első megjelenése levelezésünkben, egyúttal annak jele, hogy az előző évben eshetett róla köztünk szó.

1968. április 8.: „... ebben a tavaszi zsongásban, ami most folyik, csakis a fiatalokról van szó, hozzájuk érdemes szólni, és értük beszélni...”

A következő levélrészlet némi magyarázatot igényel. Megküldtem Rákosnak a Kultúrny život azon két számát, amelyben két szlovák író (Michal Chorvát és Zora Jesenská) szót emel a Szlovákiában lábra kapott magyarellenes nacionalista hangulatkeltés ellen. A cseh nyelvű magyar irodalomtörténet tervéről Rákos egy közeli barátjától hallottam; Péter ez iránti érdeklődésemre is reagál:

1968. április 30.: ... hálás köszönet a Kultúrny životokért, örülök, hogy birtokolhatom e fontos és szomorú dokumentumokat. A magam törpe keretei között kísérletet tettem, hogy bele is elegyedjek ezekbe a dolgokba, még nem tudom, minő eredménnyel... A cseh nyelvű irodalomtörténet még legenda, én a huszadik századot írom majd benne (és szerkesztem az egészet). Hol van az még? Neked különben is a Kölcsey-fejezetet ajánlom a Turczellal közösen írt jegyzetünkből, nem mert jó, hanem mert értjük egymást. Parainezis? Bár megírhatnám, nem is a fiamnak: a világ ifjúságának. A nálam fiatalabb fukáristáknak.

Aztán felgyorsulnak Prágában az események, és Rákos ezek közepette szemléli a maga hivatását és a parainesis ügyét:

1968. augusztus 1.: Fogjuk most marokra a megmaradt pedagógus-ösztönünket, mert akárhogyan is alakulnak a dolgok, oktatni és nevelni mindig kell, s jó volna hinnem, hogy lehet is majd.

1968. augusztus 9.: ... én már éppen készültem írni, a... történtek előtt, válaszolni a Te jeladásodra, hogy itt jártál, nem messze tőlem. Azt hiszem, valóban nem voltam Prágában; az események sem itt értek, hanem megkésett, rövid és ezzel is rövidebb szabadságunkon, ahonnan előbb csak magam jöttem fel, utóbb családomat is felhoztam. S most hát „adjak hírt”? Erős illyési reminiszcenciákat kelteget ez bennem, olvasd csak el a „Hősökről beszélek” utolsó versszakát. S azt is Illyés írta le egyszer, hogy „nem a történelem eseményei érdeklik, hanem a lélekéi”. Erről nekünk sok beszélgetnivalónk lesz, Valikám. Azzal a jó érzéssel tekintek egy ilyen beszélgetés elé, hogy nem gondolkodhatunk kétféleképpen. Persze, nem tudhatni, mi lesz, és mi lesz velünk. Én próbálgatok dolgozni; valamin, ami nincs messze – emlékszel? – a modern Parainesis eszményétől, s fiatalokhoz szólna, például Valikához. Benne volna, ha addig élek, a válasz arra is, prágainak érzem-e magam?A Práce idézte a minap egy bölcs író fohászát. Azt kérte, adassék neki:

NYUGALOM, hogy el tudja viselni azt, amin nem lehet változtatni;

BÁTORSÁG, hogy meg tudja változtatni azt, amin lehet változtatni; s végezetül

BÖLCSESSÉG, hogy e kettőt meg tudja különböztetni egymástól.

A fenti augusztusi levél írásától két hét sem telik el, és a hónap huszonegyedik napján bekövetkezik az ország szovjet megszállása. Utána nagy messzeségbe kerül a „tavaszi zsongás”. Hát még az 1963-ban, a csehországi Liblicén megrendezett nemzetközi Kafka-konferencia, amelyet sokan nemcsak irodalmi eseményként, hanem az 1968-as „prágai tavasz” egyik szellemi előzményeként tartottak számon. A konferencián Rákos Péter is fellépett, s ha jól tudom, az előkészítésében is részt vett. Amikor nekem elküldi a konferencia megjelent anyagát, így emlékezik rá vissza:

1968. október 23.: Emitt küldöm a Kafka-konferencia anyagát, ha már fecsegtem róla; megtalálod benne, fölöttem, Krammer Jenci bácsit is, és még másokat. Játékos kedvünkben voltunk akkoriban...

A következő levelek többé-kevésbé de profundis íródtak, de természetesen a parainesisről is szólnak:

1969. február 13.: ... már én is készültem írni, röviden, életjelt, de jobb is, hogy halogattam, mert az de profundis lett volna testileg-lelkileg: hisz tudod, olyan dolgok történültek mifelénk, hogy e szép pedagógus-pálya majdnem hogy maga alá temetett, már képletesen szólva. De egyszerűbben is mondhatnám: rettenetesen megviselt a tehetetlenség a Palach-napokban.

S igazad van: a Parainesis-rögeszme egyre időszerűbbé válik, és minden ilyesfajta lelki megpróbáltatással gyűlik a hozzávaló, csakhogy fel is kellene nőni hozzá...

(S ehhez egy toldalék: de azért talán meg is lepődnél, milyen konkrét előkészületeket is tettem hozzá. Erről személyesen.)

1969. szeptember 19.: ... nem lehet, úgy látszik, nem lehet arra várnom, míg a Neked-írás ünnepi pillanata magától kínálkozik: elébe kell menni egy kicsit. Kedvem volna (ha memóriám lehetővé tenné) rekapitulálni, amit az évek során írtam Neked; képtelen vagyok rá, de ha netalán jobban emlékezel nálam, kérlek, igazold: sohasem voltam csüggeteg, pesszimista, szégyelltem is volna előtted, de meg nem is természetem. Azaz nem is mesterségem. Mit írjak most, egyre gyakrabban de profundis?

Voltaképpen az az igazság, hogy olyan idők vannak és jönnek, amikor nagyobb szükség van a magunkfajtára, mint bármikor. Móricz Zsigmondot lehetne idézni, az Erdély Bethlen Gáborát: vége a farsangnak Erdélyben, a szomorú és fekete emberek jönnek most gyógyítani. Minden rendben van, ott vagyunk, ahol mindig is voltunk. Hol itt a baj?

A baj ott van, hogy míg az élet a pedagógusoknak mindig újra meg újra igazságot szolgáltat, közben telik is, és minden újabb elégtétel fáradtabban talál. Szóval hadd panaszoljam el afeletti bánatomat, hogy az ember nemcsak gondolatokból, hanem sejtekből is áll.

Elég gyalázat, hogy ilyeneket írok. Éppen neked. De most jut eszembe, hát kinek írjam, ha nem Neked?

Már ki is írtam magamból. Bizonyára hamarosan találkozunk. Addigra már csak csupa napsugaras beszélgetnivalót tartogatok...

(Majd egy lapalji „fordíts” figyelmeztet, hogy a levél a hátsó oldalon folytatódik. Ott pedig többek közt ez áll: Ha véletlenül ezt az oldalt kezded olvasni, a túlsót már ne is olvasd. Bántja a hiúságomat, hogy ilyen ziláltan mutatkozom.

1970. április 22.: Azt hiszem, azért szánom rá magam olyan lassan és nagy sokára levélírásra különösen ez utóbbi időben, mert – s ezt is a Te Rolland-idézeted tudatosította bennem – azonfelül, hogy rossz levélíró vagyok, tudván tudom, hogy számomra levelezésünk voltaképpeni tárgya l’autre ami (Utalás egy Romain Rolland-mondatra: „Egy barát számára a baráti levelezésben semmi sem érdekesebb, mint a másik barát.”): így kell lennie és így is van, s ezért restellem túl körülményesen és bonyodalmasan részletezni, ami itt történget, bennem és körülöttem. Hiszen jeleztem volt, hogy a Parainesisem érik, minél kevésbé kedveznek neki a külső körülmények, annál rohamosabban; de benne élünk egy nagymérvű bizonytalanságban; azt meséltem, hogy nem-keresett funckiómat hivatalosan letettem (1968-ban a Károly Egyetem Bölcsészkarán Rákos Pétert titkos szavazással megválasztották dékánhelyettesnek. A „normalizáció” idején meghagyták volna, ha aláírja a „kemény mag” által kijelölt eltávolításokat a karról. Rákos erre nem volt hajlandó, és lemondott tisztségéről.), de utódom még nem lévén kijelölve, az adminisztratív hajszától nem menekedtem meg, s egy eléggé nyomasztó napi robot űzi tőlem meszsze a „lélek csöndjét”, hogy számot vethessek végre a dolgokkal. Az átigazolások folynak, azazhogy nálunk megszakították, s nem láthatom előre, „kit hogyan talál meg” az elkövetkező időszak: így nehéz dolgozni, s mégis így kell dolgozni. S ezért odázódik el egyre a Parainesis, a correspondance, s voltaképpen minden, ami érezhetően, de ki nem fejezhetően az élet értelmét teszi.

Mindezekből láthatod, hogy levelemet várhatod: nem ezt a levelet, hiszen ezt már megkaptad, hanem egy további levelet s további leveleket. S Babits szavát véve kölcsön nem babitsi-mérvű igéimhez, hadd jelentsék befejezésül e levél szavai is: „Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk”

Az alábbi, még a kemény „normalizáció” első évtizedéből származó három szemelvényben Péter a viszonyokról, életkörülményeiről, valamint a parainesis pillanatnyi virtuális állásáról szóló híradásai közepette a maga oly sajátosan játékos és önironikus hangját is meg-megszólaltatja már:

1970. szeptember 10.: ... püff neki, itt egy levél. Már most tudom, hogy nem sokat ér, hiába, nem tudsz megnevelni, holmi belső történésekről én nem tudok korrespondálni. (Azaz, hová sülylyedtem: hiszen nevelni csak én nevelhetlek Téged, úgyebár?) A prózai külsőségeket iszen hamar elintézhetjük: még mindig a várakozás stádiumában vagyok, nyilván majd behívnak (...) az igazoló bizottság elé, s ott majd elbírálják eddigi tevékenységemet (...) Kétségtelen, hogy ez látszik most valamennyiünk életében a leglényegesebb eseménynek, csak hát tudjuk, hogy mindig vannak más problémák is. ĺgy például, függetlenül a fentiektől, fiam lassan tizenöt éves lesz, az pedig mindig, még ha traktorok potyognak is az égből, a legnagyobb, legelodázhatatlanabb, legfontosabb probléma (neki) és szívszorító gond és felelősség (nekem). Az már szóra sem érdemes, hogy én meg közben negyvenöt éves múltam, az talán könnyű? (...)

Te sem vagy ám nagyon közlékeny, Valéria (ezt büntetésből), az évek során néha többet tudtam meg felőled abból, amit pl. a Szemlével (vagy hát benne) közöltél, mint amit velem.

Nem baj, ne hidd, hogy valamilyen mélabú martalékául esem, ellenkezőleg: szép csöndesen dolgozgatok: a magyar írók cseh lexikona már nyomdában van, s nagyot nevetsz majd, ha csakugyan tető alá hozom az első cseh nyelvű (és eretnek) magyar irodalomtörténetet? Most ismét Adyval küszködök, őt nem lehet jól megírni.

És főművem, az Új Parainesis? Ne szomoríts. S azután, hátha akkor van hozzá az ember a legközelebb, amikor azt hiszi, hogy eltávolodott tőle.

No úgye, ilyen szeszélyesen még sohasem firkáltam Neked. De tudom, hogy kárörvendő (is) vagy, s voltaképpen nem bánod, hogy kihoztál a sodromból...

1971. február 17.: ... köszönöm legutóbbi soraidat... Ez már klisé lehetne. Mindazonáltal méltatlankodva értesültem annak idején Gyuszitól, hogy negatíve nyilatkoztál rólam és levélírói ügyködésemről. Ártatlan vagyok, mint a ma született barány (...) mert hiszen még Gyula visszaérkezése előtt telefonáltam Neked, szidás nélkül, csak úgy magamtól, de ezt Te már persze aligha tudhatod rekonstruálni. Nna, ez már eddig egy fél levél. Nem baj, vannak, akik könyvet is tudnának ennyiből írni. Ha majd a tavasszal leutazom, (...) elmesélem, mik voltak, hogyan tettek majdnem nemlétezővé (mármint engem) olyan dolgok, mint kilencedikes fiam hiányos algebraismeretei, feleségem hosszadalmas májgyulladása, hogyan viharzottak át rajtam a gyűlölet és szeretet impulzusai egy fél kiló (abban a pillanatban óhatatlanul szükséges) borjúhús kapcsán, nesze neked Parainesis.

Persze, ezt a rapszodikus hangvételt csak úgy mímelem, mert a valóságban tele vagyok nagyon racionális, higgadt tervekkel, majd megmutatom a noteszomban a készülő műveim bibliográfiáját, a címek már mind megvannak. (...)

Hogy levelem ne legyen mégse egészen üres, saját készítményű aforizmámmal végzem: a végén mindig minden jóra fordul, csak a legeslegvégén fordul rosszra...

1978. november 1.: A Parainezist pedig ne féltsd, anyaga versenyt gyűlik az én hanyatlásommal. (Ezt szinte egzaktul mondtam.)

Rákost valósággal megszenvedtette ezekben az időkben a lelki- és elmebetegségeknek a tágabb környezetében látott terjedése s az ezzel szembeni tehetetlenségérzete is. Erről tanúskodnak 1980 végén írt levelének alábbi részletei:

1980. december: Szorongva nézem fiam készülődését a pszichiáteri hivatásra (...) Bennem a Forman Száll a kakukk fészkére-jének katartikus élménye. A Benedek István könyve. Körülöttem az élet. Régebben azt bizonygattam, inkább másoknak, mint magamnak, hogy ez az egyetlen porcikánk, amelynek urai vagyunk; testünk minden részét sodorhatja a víz, elménknek módjában áll, szuverénül, a partról néznie... Elgondolkodom... – ha tudnád, hányan vannak, s hogyan szaporodnak! – s nagyon, nagyon kell vigyáznom, hogy valahogyan el ne jussak az illyési sorokig:

„Valahol én is érzem,

valahol szörnyű mélyen:

igaza van.”

Nem, ne ijedj meg, Valika. „Nem, nem, amit mondtam, fájdalom volt.” Csak a tehetetlenség. S lehet, hogy ez az oka hosszú elhallgatásaimnak... Mert... nem vagyok (még) hajlandó a saját nyavalygásomat a műfaj rangjára emelni. Nem is volna (az sem) százszázalékosan igaz. Van Belmondónak egy oltárian hülye filmje, benne a banális helyzet: a teljességgel tapasztalatlan pilóta, aki másodpercenként már-már olyan mélyre süllyed gépével, hogy óhatatlanul bele kell ütköznie Rió kéményeibe, házaiba. ĺgy látjuk mind, s az utolsó percben (még) mindannyiszor újra, merő véletlenségből (?) meredeken felível a gép, s elkerüli a katasztrófát. ĺme, mégis kikerekedett e kusza sorokból valami: pillanatnyi önarcképem. Ne mondd, hogy nem írtam magamról. S a fenti idézetet felejtsd el, mással kínállak, Radnótival: „Ne menj tovább, barátom / kiálts rám, s felkelek.” ĺrj, Valikám. Semmi baj. De juttassuk egymás eszébe olykor a bennünk maradt üzemanyagot...

Egy további jelentése parainesis-ügyben arról szól, hogy miközben az idő s a körülményei egyre szolgáltatják a témához a maguk hordalékait, a megírását viszont mindegyre akadályozzák:

1981. november 14.: ... tegnapelőtt az öreg (!) J. B. Čapek professzor úr előadásán voltam (személyesen szokott telefonon toborozni, hogy elegen legyünk a nyugdíjasok Irodalmi Társaságának rendezvényein), tisztelettel meghallgattam, volna is róla sok megbeszélnivalónk, de hic et nunc csak az elejét. Sántikál a profeszszor, mert ischiásza van, s mikor székkel kínálták, azt mondta: köszöni, de orvosa azt tanácsolja, ne sokat üljön, betegségének jobbat tesz, ha áll vagy fekszik. Jelentem Neked, kedves Valikám, hogy életem pillanatnyi stádiumában, amikor sokat kellene ülnöm, hiszen voltaképpen egyre gazdagodom themes de quasi Parainesis-ekkel, de hát ülnöm nem lehet, nem hagynak – minden erőmet arra koncentrálom, hogy a rám zúduló kaotikus zűrzavart, ostobaságot és szennyáradatot ne fekve, hanem állva fogadjam. Ennyit magamról...

Ugyanezen levelében – egy általam idézett 18. századi francia szerzőnek az igazságszeretetéről szóló elmélkedésére reagálva – Rákos az alábbi szellemben foglal állást az igazság (s vele párhuzamosan: a tolerancia) kérdésében:

Az Igazságról (...) nem írni, hanem beszélgetni kellene, mint Kosztolányi (...) Paulinájában a két bölcsek. Már gimnazista koromban tudtam, hogy igazság egyrészt nincs, másrészt a méltányosság, megértés, tolerancia egész életemben jobban fognak vonzani (az irónia és a részvét, mondta volt Anatole France, ismered, vagy kiírjam bővebben az Epikuros kertjéből?). De, drôle de chose, most öregkoromban egyre ingerültebben küzdök a racionális igazságért (mármint a magam kis szemétdombján), ahelyett, hogy lehiggadnék.

Később, 1985. március 31-i levelében röviden ismét visszatér az igazság témájára, egy ilyen hivatkozással:

És nicsak, ma olvastam az ésben (vagyis az Élet és Irodalom című irodalmi hetilapban) egy Yourcenar-idézetet, miszerint az írónő óvakodott attól, hogy az igazságot tegye meg bálványává: beérte a pontossággal is.

Leveleinek a parainesise előéletére vonatkozó emlékei közt ezek a sorok, ezek a megnyilatkozásai azok, amelyek bizonyos mértékben viszonyítási alapul szolgálhatnak az Episztolákban – az 1989 utáni tapasztalatok hatására – az igazság és főként a tolerancia témakörében rögzítettekkel.

Rákos ugyanis az Erkölcsmentes episztolákban, miközben alapos, sokoldalú vizsgálódásnak veti alá az igazság bonyolult, az emberrel szemben komoly igényeket támasztó princípiumát, kimondja: ma, az 1989 utáni időkben az igazságra mindenkinek sokkal nagyobb szüksége lenne, mint a szabadságra. Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a korunkra jellemző elbizonytalanodásban és zavarodottságban vészjóslóan meggyengült az emberi társadalom önvédelmi ösztöne, s a tolerancia régi, nemes eszményének a nevében a rosszal szembeni határtalan elnézés s a meghátrálás lett az új idők jelszavává.

A parainesis megírásának belső parancsa természetesen szorosan összefügg Rákos Péter erős pedagógusi hivatástudatával. „... a javíthatatlan tanár, aki örökké bebeszéli magának, hogy van valami osztogatnivalója” – utal az Episztolák előszavában a maga szellemes-önironikus modorában a mű eltökélésének, hosszú évtizedeken át magában hordozásának és megírásának eredendő okára.

De nem kevésbé szoros az öszszefüggés a parainesis és szerzője gondolkodói, írói, irodalmári habitusa és felelősségérzete között. „Ha jól, ha rosszul, de filozófiát és irodalmat tanítottam: aki ezt teszi, akarva-akaratlanul az életre ad tanácsokat” – jegyzi meg Rákos Emigrálni című, személyes hangvételű esszéjében.

Egyszer egy olvasmányáról, Spiró György Ikszek c. regényéről küldött nekem híradást. Álljon itt végezetül Rákos Péternek ez a híradása, amelyben – amellett, hogy egyfajta rögtönzött miniatűr irodalmi kritikának is tekinthető – az emberi tapasztalatok és tudás továbbadásának s a humánum terjesztésének jelentőségébe vetett mélységes hite is kifejezésre jut:

1982. május 27.: Az Ikszek. Egyenlőtlen könyv, néhol nagyon jó, másutt jó, rossznak sehol sem mondanám. Kissé az a fajta könyv, amelyben a történelem önmagában adott pátosza félútig elébe megyen a megformálásnak. Megfogott például az a fiatal lengyel, aki döbbenten hallgatja Lengyelország felosztásának szatirikusan és véresen igaz történetét egy szemtanú és kortárs szájából (alig húsz évvel utána), s kérdi: hát miért nem mondták el nekünk soha mindezeket? Tisztítótűz ez egy ősz pedagógus számára. Külön kuriózum, hogy a regényt Spiró nyilvánvalóan jóval a mai lengyel bonyodalmak előtt írta, s egyes aspektusai elképesztően aktuálissá váltak.

Az 1990-es években a korábbi évtizedekhez képest gyérebb a levélbeli kapcsolatunk.

Rákos 1989. évi karácsonyi lapja arról tanúskodik, hogy a rendszerváltást rokonszenvvel fogadta, de mozgalmasságán szeretne már túl lenni:

... írom e szívből jövő karácsonyi lapot au centre de la melée, és bár már au-dessus de la melée írhatnám. Mit is szoktál mondani a történelmi időkről? Minden szépségük ellenére...

1990. február 9-én, ugyancsak képeslapon, tőlem sürget híradást:

... nyomasztóan keveset tudok mostanában Rólad... Nem írnál mégis néhány sort „belső” és „külső” állapotodról e napokban? Úgy gondolom, a viharzó események kissé elragadtak Krčmérytől. Tudod, hogy „odalenti” tájékozódásom egyik támpontja vagy, de most személy szerint is érdekel, hogyan állnak dolgaid, és miket gondolsz és érzel...

Én azonban ezúttal kevés tájékoztatást tudok Péternek „idelentről” nyújtani, magamról is csak azt közölhetem vele, hogy a „viharzó események” nem ragadtak el a munkámtól (sem a Krčméryre, sem a Schöpflin őseire és ifjúkorára irányuló kutatásaimtól). Tán azért sem, mert – azok után, hogy a „normalizáció” két évtizedében, valahányszor áthaladtam a pozsonyi Mihály-kapun, a magam erősítgetésére mindig feltekintettem az ott 1717 óta réztáblán függő bibliai mondásra: Omne regnum in se ipsum divisum desolabitur (Minden hatalom – ország – a saját meghasonlottsága következtében bomlik fel) – a hatalom bekövetkezett összeomlása után, alig zajlott le néhány szép, felemelő közhangulatú esemény, már idegenkedve kezdtem észlelni, hogy az idézett mondás szavai ugyan beteljesültek, a régi rendszer megszűnt, de a desolatio marad, nem múlik, inkább növekedik.

Péter csak hosszú hónapok múltán, 1990. november 11-én válaszolt erre a közlésemre, ismét képeslapon. Meleg szavakkal regisztrálta, hogy zavartalanul dolgozom tovább:

Micsoda áldás és boldogság (jelképesen) Krčméryben és Schöpflinben élni.

Az ezután következő, saját magára vonatkozó mondata azonban kissé megijesztett. Ebben ugyanis ez állt:

Az én megfelelő jelképek (=jelképeim) távolodnak tőlem, egyéb dolgok közelsége s közeledése folytán.

Mi történhetett? Minden dolgok közeledhettek feléje? Betegségek jelentkeztek? Nem tudom.

Azután 1994. április 2-án (Nagyszombat napján), 38 éves korában, tragikus hirtelenséggel meghalt a fia.

A fia elvesztése utáni évben megjelent Prágai őrjárat című jubileumi kötete előszavában ezt olvashatjuk Rákos Pétertől: ... kedves költőimtől azt tanultam – és tanítottam is, nemde –, hogy „mégis, mégis”, hogy bízva bíznia kell annak, aki túltekint egyéni sorsán.

A katedráról ugyan (még 1991-ben) nyugalomba vonult, de irodalmi tevékenységét 1994 után, a „mindennél nagyobb megpróbáltatása” közepette sem hagyja abba.

Összeállítja, a pozsonyi Kalligram Kiadó kérésére, a már említett jubileumi kötetét; tovább folytatja a rendszerváltás idején megkezdett érdekes (s nálunk alig ismert) közírói, publicisztikai munkásságát; lefordítja magyarra fia „Korvína čili kniha o havranech (Corvina, azaz A hollók könyve) című művét; megírja és kiadja „Nemzeti jelleg – a miénk és a másoké” címmel egy réges-rég tervbe vett művelődés- és társadalomtudományi kismonográfiáját; egy cseh kiadó felkérésére összeállítja irodalmi munkásságának keresztmetszetét.

S írja, egészen haláláig, a parainesisét, az Episztoláit, mert utolsó gondja és gondolata is az volt: mivel tartozik még embertársainak, főleg a fiataloknak.

(A tanulmány teljes terjedelmében a Kalligram július-augusztusi lapszámában lesz olvasható.)