Rajtunk áll vagy bukik a működése

Így tél vége felé 1957-től több mint húsz éven át cikket írtam az Új Szóba, a Hétbe, vagy körlevelet küldtem a Csemadok helyi szervezeteinek és járási elnökségeinek.

Azokban az években a Csemadok a magyar identitás megtartója, a magyar nyelv és kultúra ápolója volt, olyan, a szlovákiai magyar nemzetiség érdekeit védő, annak gazdasági fellendülését közművelődési munkával segítő, működőképes, kulturális szervezet, amelynek akkor hetvenötezer – tagsági igazolvánnyal rendelkező, évi tagdíjat fizető – tagja volt.

A Csemadok, az akkori 500-550 alapszervezetével, az évzáró taggyűléseken választott helyi vezetőivel, a 15 járási konferencián választott járási bizottságaival, a rendszeresen ülésező elnökségeivel, a viszonylag jól felszerelt járási titkárságaival, az 55 tagú központi bizottságával, annak havonta ülésező elnökségével és központi titkárságával az egész Dél-Szlovákiát behálózó egyetlen magyar kulturális szervezet volt.

A Csemadok – a szervezői és kulturális munka végzésében sokoldalú tapasztalatokkal rendelkező, a községek közigazgatási, gazdasági, társadalmi és kulturális vezetésében és munkájában résztvevő – tagjai, választott szervei és hivatásos dolgozói helyismeretüknél, az évtizedek alatt szerzett természetes tekintélyüknél fogva (amíg a szervezet mint „hálózat” létezett) felbecsülhetetlenül hasznos, pótolhatatlan értéket képviseltek. Szervezettsége akkori szintjén a Csemadok bármilyen országos rendezvény és megmozdulás gyors és sikeres megszervezésére képes volt.

A Csemadok a községek, városok jó részében ma is él, ápolja hagyományainkat, terjeszti kultúránkat, élteti identitástudatunkat, őrzi iskoláinkat és tömegeket mozgat. Egyes régiókban még ma is jelentős tényezője a társadalmi életnek, másokban csak árnyéka egykori önmagának, hálózata foszlott, központi szinten pedig mintha már nem is létezne.

Ebben az évben az évzárókon, a járási konferenciákon és az országos közgyűlésen a sokszor „lefejezett” és éveken át minden anyagi eszközétől megfosztott, legyengített és felszámolt hálózatú társadalmi szervezet még meglévő tagjainak, a tagság által megválasztott küldötteinek arra a kérdésre kell választ keresniük, hogy a mai körülmények és feltételek között szükség van-e még a Csemadokra, s ha igen – és én hiszem, hogy igen –, akkor milyen legyen, hogy nemzeti létünk és kultúránk fennmaradását továbbra is óvhassa.

Indokolt a kérdés, hogy kell-e még a múlt rendszerben, a kommunista párt által létrehívott Csemadok abban a Szlovák Köztársaságban, amely a demokrácia jelszavát írta zászlajára, amelyben a magyar állampolgárok érdekeit egy olyan politikai párt vállalta fel, mely tagjainak és vezetőinek túlnyomó többsége – ha nem is dicsekszik vele – a Csemadokkal indult el, és immár a második választási időszakban kormánypártként képviseli politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális érdekeinket.

Kell-e a Csemadok akkor, amikor a parlamentben az MKP képviselői frakciója a kormánykoalíció második legnagyobb pártja, és a kormányban a magyar kormánytagok száma alapján is a második helyen állunk, két megyében és 16 járásban – ahol az ügyes-bajos dolgukat intézők még pár éve is körülnéztek, mielőtt halkan megszóltak magyarul – ma magyar az elöljáró, s túlsúlyban vannak a magyar képviselők, amikor szinte minden magyarlakta községben magyar a polgármester, s magyarok a képviselők is.

Szüksége van-e még az egész nemzetrészt átfogó, nemzeti alapon szerveződő, a magyar kultúrát és nemzeti tudatot ápoló polgári társaságra annak a nemzetrésznek, amely egy hosszú és keskeny sávban saját nemzete mellett él.

De tegyük fel a kérdést úgy is, hogy szüksége van-e Szlovákia magyarságának egy ilyen több tízezres, szervezett tagsággal és kiépített hálózattal rendelkező civil szervezetre akkor, amikor létezik egy olyan magyar politikai párt, amely az ország társadalmát, gazdaságát, külügyét és belpolitikáját belülről szemlélve, minden adat birtokában, a leghivatottabb bel-, ha kell, külföldi szakemberek tudására és tapasztalataira támaszkodva dolgozhatja ki azt az életünk minden területét átfogó és mindennapjainkra kiható programját, amelyet elénk, a köztársaság magyar állampolgárai elé terjesztve kéri ki véleményünket és kéri a választásokon támogatásunkat – szavazatunkat.

De adjunk hangot a kétkedésnek, és tegyük fel a kérdést úgy is, hogy egy jól szervezett, több tízezer tagot összefogó kulturális szervezet nem gyengíti, horribile dictu nem veszélyezteti-e a magyar párt létét?

A politikai pártok feladata a választók elé terjesztett program megvalósítása. Ehhez minden pártnak a hatalomban való részvételre, lehetőleg közvetlen részvételre van szüksége. Vagyis a pártpolitika a döntésekben való részvétel jogának a megszervezéséről, azaz a hatalomban való részvételről szól.

A Csemadok az 1990 márciusi rendkívüli közgyűlésén bölcsen és egyértelműen döntött arról, hogy ez a szervezet soha ne legyen párt, se politikai mozgalom, hanem maradjon meg kulturális polgári társulásnak, olyan civil szervezetnek, amely nem részese, de nem is elkötelezettje a hatalomnak. A politika a megalkuvás művészete. A kultúra, a polgári szabadság a politikai megalkuvások nélküli lét. A Csemadok-tagok a múltban sem alkudtak meg, csak a „politizáló” központi vezetőség. A tagok énekeltek, előadásokat hallgattak, anyanyelvünket, hagyományainkat ápolták, járási és országos találkozókat, megemlékezéseket és ünnepségeket szerveztek, s mindezzel a félelmet oszlatták, a gerinceket egyenesítették, egymást segítették a negyvenes évek után szinte reménytelennek tűnő helyzetben egy célért: megmaradni embernek, megmaradni magyarnak.

A Csemadokról még az elfogult rosszakarat sem állíthatja, hogy az elmúlt 12 évben a párttá válás gondolatával kacérkodott volna. De ahogy csökkent az aktivitása, olyan ütemben fejlődött vissza a szervezeti élete, váltak esetlegessé a vezetőségi ülések, ritka kivétellé a taggyűlések, rendszertelenné a még mindig fél falut megmozgató évzárók is.

Köztudott, hogy bár a községi képviselő-testületek gyűlései nyilvánosak, azokon alig-alig vesz részt valaki. Az MKP taggyűlésein természetesen csak a párttagok vesznek/vehetnek részt. Nyilvános pártgyűlésekre pedig csak a választások előtti hetekben kerül sor. Nem lenne-e jó, ha a községnek lenne egy olyan fóruma, ahol a lakosság kifejthetné a véleményét, előadhatná a javaslatait, ahol szabadon rákérdezhetne a választások előtti ígéretek teljesítésére? Nem „számonkérésről” van szó, de a demokrácia egyik fontos ismérve az, hogy a civil szervezetek rendszeresen tolmácsolják az észrevételeiket és az elvárásaikat a hatalom felé. Csak a diktatórikus rendszerek ódzkodnak ettől. Egy konkrét példa: az ötvenes évek elején, amikor magyar ember a községi és a járási közigazgatási szervek munkájában alig-alig vehetett részt, a Csemadok-tagok rendszeresen összejártak, és a Csemadok-gyűléseken mondták el véleményüket, hallatták egyre hangosabban hangjukat. De erre a hatalom is felfigyelt. 1954. március 22-én a kommunista párt központi bizottsága elrendelte a Csemadok-taggyűlések betiltását, mivelhogy – szólt az indoklás – azokon az egész község életével, az iskolákkal, az óvodákkal foglalkoznak, a szövetkezet gazdasági helyzetét vitatják, a pártszervezet munkáját elemzik, sőt nyilvánosan kritizálják a község vezetését, mi több, még a párt funkcionáriusait is, mert azt hiszik, hogy a Csemadok a magyarság érdekvédelmi szervezete.

A Csemadok 1990 óta alapszabályában úgy határozza meg magát, hogy a szlovákiai magyarok érdekvédelmi szervezete. Nem kellene-e azt a gyakorlatot, amely a múltban tilos volt, most pedig igény van rá, felújítani, vagyis időnként találkozni, beszélgetni, javaslatokkal élni, a gondokat megfogalmazni és az elhangzottakat továbbadni községi, járási/megyei, központi szinten azoknak, akik közülünk valók, s értünk vállalták a hatalomban való részvétel felelősségét? Nem számonkérésről van szó, hanem segítségről, az „érted szólok, nem ellened!” szellemében.

A civil szervezetek sehol a világon nem versengenek a pártokkal, nem akarnak a politika hullámvasútjába beszállni, de odafigyelnek a szavazataikkal vonatvezetőkké avanzsáltakra. A civil szervezetek szerepe az egész világon erősödik, annak ellenére, hogy a kormánypártok igazi „ellenőre” mindenütt elsősorban a parlamenti ellenzék. A mi helyzetünk e téren is rendhagyó. A Magyar Koalíció Pártjának hálistennek nincs – s ne is legyen soha a szlovák parlamentben – magyar ellenzéke! De ebben az adott helyzetben parlamenti pártunknak nem lenne-e szüksége az ellenzék árgus szemei helyett/hiányában egy hátországra?

A Csemadokot számtalanszor lefejezték.

Először 1952-ben, amikor a párt elrendelte a burzsoá nacionalisták kizárását. Másodszor 1954-ben, amikor a kispolgároktól való mentesítést bízták a pártszervekre. Ezután az 1956-os magyar forradalommal szimpatizálókra került sor, majd a konszolidálás sikere érdekében 1970–71-ben a Csemadok 1968-as központi bizottsága 55 tagjából 37-et zárt ki, közülük háromnak még azt is megtiltották, hogy a Csemadok kulturális rendezvényein mint nézők részt vegyenek.

Pozitív „lefejezésekre” is sor került. Az állampolgárságukat visszanyert magyarok közül az 1954-es választásokon lettek mintegy 350-en a nemzeti bizottságok tagjai, majd 1957-ben számuk 1700 fölé emelkedett. Ezek az emberek kevés kivétellel a Csemadok tagjai, vezetői közül kerültek ki. A helyükre új vezetőségi tagokat választottak. Ezekben az években már a földműves-szövetkezet vezetésébe is a Csemadok-tagok kerültek a betelepültek helyére.

Új vezetők léptek nyomdokaikba. Aztán jött 1990, a pártok alapításának éve. A Csemadok kijelentette, hogy nem alakul át párttá. Azok a Csemadok-vezetők, akiknek politikai ambícióik voltak, pártalapítókká váltak, s a szervezőmunkában szerzett tapasztalataikat a választások során gyümölcsöztették. Ők is kiváltak a Csemadok napi munkájából. Helyükre a megváltozott körülmények, az új perspektívák s nem utolsósorban a Csemadokot ért indokolatlan és rosszindulatú támadások miatt nem tolakodtak az új vezetők. A mečiari vezetés elérkezettnek látta az időt a Csemadok felszámolására. Törvényellenesen megszüntették a jogos szubvencióját, tudatosan elsorvasztották a központját. Tervüket azonban nem tudták megvalósítani. Nem számoltak a tagok és a járási titkárok kitartásával. A járások önfenntartókká váltak, és megőrizték az alapokat, a helyi szervezetek jó részét. Ehhez a gondolathoz kívánkozik még annak a fájó igazságnak a kimondása, hogy a valamikori tagok és vezetők közül többen – nem látva tovább az orruknál – még segítették is ezt a gyalázatos folyamatot.

Napjainkban folynak a Csemadok helyi szervezeteinek tisztségválasztó gyűlései, tavaszt várón szerveződnek a területi konferenciái.

Akik a megváltozott politikai és társadalmi körülmények, a gazdasági nehézségek, a Dél-Szlovákiát sújtó munkanélküliség, a csökkenő életszínvonal ellenére vagy éppen ezek miatt úgy látják, hogy a politikai pártunk és a számos, nagyon hasznos munkát végző polgári társulás mellett is szükség van egy, az egész magyarlakta területet behálózó kulturális közművelődési szervezetre, azok vegyenek részt a most zajló Csemadok-gyűléseken. Ott pedig alapos megfontolás után olyan személyeket válasszanak a vezetőségbe, és olyan embereket küldjenek az országos konferenciára, akik tisztességgel, elkötelezetten, tiszta szívvel és minden jó szándékra nyitottan látják majd el tisztségüket.

Az új vezetők pedig, napjaink követelményeiből kiindulva, korszerűsítsék a tegnapi Csemadokot. Állítsák meg a hanyatlását, élesszék újjá a halódó szervezeteket, biztosítsák a hálózatok működőképességét, pezsdítsék fel a kulturális életet és tegyék újra olyanná, hogyha kell, tömegeket sorakoztathasson fel jogaink védelmében, mint azt tette 1968-ban. Remélem, hogy erre soha nem lesz már szükség, de bűnös felelőtlenség lenne letenni a pajzsot addig, amíg büntetlenül lehet tankokkal fenyegetni, emlékműveink bírósági ítélettel elrendelt lerombolását javasolni, az anyanemzetünkhöz való tartozásunk szimbólumai jogosságát megkérdőjelezni, egyszóval addig, amíg egyesek kivont kardot villogtatnak fejünk felett.

Azt, hogy a kor megkövetelte, elkerülhetetlen kétnyelvűséget ne váltsa fel a fenyegető nyelvváltás, egy politikai párt nem tudja megakadályozni, de egy minden községünkben jól működő kulturális közművelődési szervezet sokáig, akár a veszély elmúltáig, késleltetheti.

A Szlovákiai Magyar Társadalmi és Kulturális Szövetség léte vagy nemléte rajtunk, a tagokon múlik. De a fentiek megvalósításának a feltételeit csak a hatalom részesei teremthetik meg.

A hatalom részesei pedig tettekkel bizonyítsák azt, hogy valamikori bölcsőjüket ma sem tagadják meg. Teremtsék meg a Csemadok munkájának anyagi feltételeit, adják vissza azt a szubvenciót, amelyhez még 1970-ben, a Csemadoknak a Nemzeti Frontból való kizárásakor sem nyúltak, csak Mečiar kormánya fosztott meg tőle bennünket, jogtalanul.

A hatalom részesei fogadtassanak el a parlamentben egy olyan törvényt a Csemadokról mint kulturális szervezetről, mint amilyen a Matica slovenská jogait és anyagi biztonságát szavatolja szuverén államában, a Szlovák Köztársaságban, a szlovák nemzet nemzeti értékei és identitástudata megőrzése érdekében.

Az élni akaráson túl ugyanis pénz és törvény kell ahhoz, hogy a szlovákiai magyar nemzetrész megmaradását a múltban eredményesen szolgáló egyesület modern kulturális közművelődési szervezetként tevékenykedhessen a jövőben.

Ezekről a kérdésekről kellene vitázni, rájuk okos feleletet keresni, s a Csemadok újjászervezéséről konkrét, célravezető, átgondolt és teljesíthető határozatot hozni, vagy mellébeszélve belenyugodni lassú elsorvasztásába/elsorvadásába, vállalva ennek a döntésnek a felelősségét.