Prospero első két gondolata

A kéziratot, ha szólt róla, csak „parainézisként” emlegette. Baljóslatúan hangzott a megnevezés, legalábbis én, közelében élve, nem is annyira az erkölcsi, bölcseleti intelem és buzdítás ígéretét hallottam ki a szóból, mint inkább a lehetséges „hagyaték” jelentése rémített, különösen, mikor egy napon, szokásos kávézgatásaink alkalmával kijelentette: Már ezzel is megvagyok.

A „parainézis„ posztumusz kötetként tavaly novemberben jelent meg a Károly Egyetem Karolinum Könyvkiadójában.

A cseh nyelvű kötet szerzőjétől a Mravuprosté epištoly, ni kázání ni kárání címet kapta. Időzzünk el rögtön a veretes címnél, melynek minden egyes szava régiesen ható, s a „parainézis” „erkölcsi intelmének” ellentmondani látszó jelentést sugall. Különösen a „mravuprostý”, azaz magyarul az „erkölcsmentes”, „erkölcsnélküli” (az „erkölcstelen” már túlzás) szó kíván némi magyarázatot, mert, természetesen, szó sincs arról, hogy a kötet az erkölccsel szemben álló, vagy az erkölcsöt napjainkban már-már divatosan fitymáló, de bizonnyal nagyképűen lesajnáló sztereotípiára épülne. A magyarázathoz a cím második része nyújt némi fogódzót, arra utalva, amit aztán a szerző a kötet egyes fejezeteiben, episztoláiban („leveleiben”) újra és újra megerősít, hogy itt nem erkölcsi alapokon álló „prédikációról” (kázání), illetve „fenyítésről, dorgálástól, intelemről” (kárání) van szó, mint inkább napjaink (és nemcsak napjaink) legégetőbb kérdéseinek előítélet-mentes, racionálisan végiggondolt, világosan rendszerezett, egyetemes műveltségre építő, s ami a legfontosabb: az olvasóval egy képzelt párbeszédben megvalósuló megbeszéléséről folyik a „beszéd” (parainézis). Mintha a szerző már a címmel jelezni szeretné: nem fogok „moralizálni”, nem a mindentudó bölcs pozíciója az enyém, nem tudok többet bárki másnál, s bárki fiatalabbal szemben egyetlen helyzeti előnyöm van csupán: én már voltam fiatal, ti még nem voltatok öregek.

Merthogy elsősorban a fiatalok a címzettjei ennek a kristálytiszta logikával megírt, szellemes, izgalmas szellemi kalandot nyújtó, olvasmányos, humorral fűszerezett bölcseleti hagyatéknak. Az „örök fiatalok”, akikhez ötven esztendőnyi pedagógusi pálya jogán szólhat. Olyan pedagógusi pálya hátterében, melyen „konkrét fiatalok” újra és újra bizalmukba avatták, hozzá fordultak tanácsért, kérték véleményét, kerestek vigasztalást akár bizalmas, személyes ügyeikben is. Ennek a fél évszázadnyi tapasztalatnak az esszenciája a kötet, persze éppen úgy megszűrve-leszűrve, ahogyan azt csak ő tudta. Aki tanítványa volt valaha, vagy akit utólag avatott „civil tanítványává”, barátjává, beszélgetőpartnerévé a sors, sok olyan példázatra, okfejtésre, történetre, anekdotára ismer rá, amit már korábban hallhatott, megjegyezhetett, esetleg olvashatott. (Legyen az olvasó izgalmas feladata, hogy megkeresse a kötetben, vajon melyik neves francia író könyvcíme került be Rákos Péter révén annak idején a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége programnyilatkozatába...) S egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, ebben a kétszáz oldalnyi könyvben egy teljes világkép található, mi több: megbízható módszer, támpontok rendszere, hogy mi magunk is megbízhatóbban mozogjunk napjaink egyáltalán nem egyszerű világában. Az a kérdés kerül itt terítékre – egyik kedvelt, a könyvben is szereplő fordulatával szólva –, hogy milyen kő marad, amikor kő kövön nem marad.

A könyv megírása a szerző saját bevallása szerint már régóta foglalkoztatta: előbb 1956-ban, majd 1968-ban érezte a késztetést, hogy a megrendülő társadalmi rendszerek láttán összefoglalóan is papírra vesse mindazt, amit eddig fiának, illetve tanítványainak „csak” részleteiben, elemeiben mutatott-mutathatott fel. De az igazi földindulás csak 1989 novemberében érkezett el: „ez már nem »olvadás« volt”, „nem »tavasz«”, „nem »történelmi sorsforduló«”, „ez esély volt”. De „az a tanácstalanság, amely ez utóbbit követte, sokszorosan fölülmúlt minden korábbi dezorientáltságot”. Ez az, ami szerzőnket az „utolsó kő” felkutatására készteti, ez sarkallta arra, hogy megpróbáljon „tájékozódni a tények között azok ismerete nélkül is”.

A könyv olvasása közben az olvasóban az is felmerülhet – s a Rákos Pétertől megszokott szívós és következetes kérdezés, a probléma alapos körbejárása következtében ez hébe-korba még neves tudósokat is megtéveszt –, hogy maga a szerző is bizonytalan, s ez a bizonytalanság tulajdonképpen nem más, mint a napjainkban divatos (de általában tévesen értelmezett) relativizmus, a posztmodern központ-nélküliségének bizonytalansága. Ezt erősíti látszólag az esszéforma is, amely olyikunknak olybá tűnhet, felhígítja a „tudományos”, „bölcseleti” mondanivalót. De Rákosnál – s általában a hozzá fogható gondolkodóknál – az esszé nem bizonyosságok pontatlan körülírását jelenti, hanem bizonyosság határáig terjedő bizonytalanság pontos leírását. A relativizmusról vallott felfogását Az igazságról című fejezetben ő maga fejti ki: „nem igaz, hogy a relatív igazság, nem igazság. Ez nem egyszerűsíthető csupán »a mindenkinek megvan a maga igaza« népi bölcsességre... Igen, mindenkinek megvan a maga igaza, de milyen értelemben van meg? Mert elképzelhetem ezt az igazat egy szelet kenyérként, amely vagy az enyém, vagy nem, s ha ebből a kenyérből valaki egy darabot szel magának, annyival kevesebb jut másoknak. De úgy is elképzelhetem a dolgot, hogy minden darab, amit ebből a kenyérből nem én szelek le, az másé lesz. S amennyivel kisebb az én igazam, annyival nagyobb az övé. S végül úgy is elképzelhető a dolog – s én valóban így is képzelem el –, hogy az igazság nagy kenyere végtelen igazságfalatból áll, ha úgy tetszik: részletigazságból, s így mindannyiunknak közösen van birtokában a teljes igazság. S ha azt mondom birtokunkban van, nem azt mondom, hogy ismerjük. S ha azt mondom a teljes, ezzel azt állítom, hogy a teljes igazság létében hiszünk”.

Nincs módunkban és nem is lehet célunk e helyütt kitérni valamennyi témára, mellyel a kötet foglalkozik. Soroljuk fel itt, amolyan mézesmadzagként, az egyes fejezetek címeit: Az élet értelméről és értékéről, Az optimizmusról és pesszimizmusról, A nyelv, mint a kommunikáció akadálya, Az igazságról, A társadalomról, A szabadság, Az egyenlőség, A szocializmus, A jobboldalról és a baloldalról, A nemzet, A faj, A felelősségről, Az iskola, mint az élet alapja, Az oktatás, mint az iskola alapja, Az igazságosságról és a bíróságokról, A média, Az ész és az érzelem, „Tartalmi“ és „kereterények“, Titanic. S tegyük hozzá, hogy a kötetben található valamennyi eszköz, modell, példázat, anekdota mindig konkrét tapasztalatra épül, sosem spekulatív bölcselet, szigorú filoszi szövegkritikának alávetett, ugyanakkor a laikus közönség számára is világosan érthető okfejtést szolgál.

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy aki beleolvas Rákos Péter könyvébe, nem tud kitérni a párbeszédre invitáló kihívás elől. Mert végső soron a kötet szinte valamennyi érintett, „megvitatott” problémája bizonyos értelemben szemben áll a közvélekedéssel, s ugyanakkor nem a kívülálló provokatív gőgje szegül itt szembe ennek a közvélekedésnek, hanem a rációban bízó, a párbeszédben következetesen hívő szeretet teszi itt fel féltő, makacs kérdéseit. A módszer jól követhető: körvonalazni a fogalmakat, azaz visszamenni a forrás(ok)hoz; megtisztítani napjaink hordalékától, azaz szövegszerűen vagy olykor a logika eszközével lenyesegetni az elsősorban a média, olykor a politika teremtette vadhajtásokat. Mert – találomra böngészve a termésben – kit ne provokálna „a kommunikációt akadályozó nyelv“ kérdése, kit ne érdekelne a „harmadik utat“ Karel Čapekkal szemléltető okfejtés („a dolgokat nem oda kell tenni, ahol voltak, s nem is oda, ahol lenniük kellene, hanem oda, ahol jó nekik“), kit ne lepne meg, ha mondjuk azt olvassa, hogy korunk alapproblémája nem a szinte unisono papolt szabadság kérdése, hanem az igazságé, hogy a női és a férfi nem „szembenállása” nem csupán feminista és antifeminista alapállásból, de, urambocsá, még természetesen is értelmezhető, hogy a szocializmus a liberalizmus továbbgondolása, s ugyanakkor a francia forradalom hármas jelszava egymást jószerivel kizáró eszméket hirdet, ki ne hökkenne meg, mikor a szerző megfellebbezhetetlenül kimutatja, hogyan hagyja jóvá a cseh parlament szenátusa a törvényt, hogy „a cseh bírák korruptak, mi több, azokhoz a prostituáltak hasonlóak, akik a Cínovec és Dubí közötti országúton jó pénzért árulják kegyeiket”. Sietünk hozzáfűzni, ezt nem a szerző állítja, nem is a cseh honatyák ilyetén szándékának jele, „csupán” a tunya közgondolkodásé, egyáltalán, a felületes gondolkodás kézzelfogható, szövegszerű bizonyítéka.

S félreértés ne essék: a szerző nem azt a könnyű utat választja, hogy hétköznapjaink bugyuta politikai, mediális megnyilvánulásait olcsón és tetszetősen pellengérre állítja. Mint mondottuk, Rákos következetesen épít konkrétumokra, de sosem úgy, hogy például a konkrét politikai szereplőket tenné nevetségessé. Javarészt nem is nevezi meg őket, csupán az általánosításra alkalmas és érdemes eseményeket írja le modellszerűen, maguk a résztvevők inkognitóban maradnak. Azt pedig, hogy a „kmit Klaus, kmit Kühnl, kmit Kasal, kmit Kavan” felsorolásban nevek is szerepelnek, akik az örökkévalóság, a képzeletbeli történelmi távlatból szemlélve (noná, hogy pártarányosan!) „hullámrezdülésnyi” (kmit) résztvevői a történéseknek, tekintsük egyszerűen az alliteráló cseh szavak nyújtotta kolosszális kópéság kihasználásának.

A parainézis természetéből következően „lóg ki” minden életmű sorából, a Rákoséból is. De csupán abban az értelemben, ahogy az arányok tolódnak itt szemmel láthatóan az irodalom felől az élet irányába. Mert Rákosnál sosem volt öncél az irodalomtudomány művelése sem, valamennyi tanulmánykötetében, de mondhatnánk szinte minden írásában jelen van az irodalmon túlmutató általános emberi tanulság is. Csak míg emezekben a tanulság az irodalomközpontú elemzés „mellékterméke”, a parainézisben az irodalom a tanulságok szemléltetésének „csupán” egyik eszköze. Külön öröm, hogy a világirodalmi és cseh irodalmi eszköztáron túl a cseh olvasó a magyar irodalom példatárának olyan gazdagságát kapja itt Zrínyitől kezdve a Rákos parainézisét is ösztönző Kölcseyn, Madáchon, Eötvösön, Karinthyn át Németh Lászlóig, hogy az már önmagában is felér egy hatékony népszerűsítő munkával.

Nem firtatnánk, mert általában sem lenne illő, ha nem maga a szerző mértékletessége és önfegyelme jogosítana fel a kérdésre: mi végre ez a megannyi szellemi bravúr, a Karinthy hegedűsét idéző mutatvány, hogy a tátongó mélység fölött egyensúlyozva játssza el zengő-zokogó szerzeményét a dermedten figyelő közönségnek? Minderre a rejtélyes Titanic című utolsó fejezetben kapunk választ. Mert ha az intelem a korábbi fejezetekben expressis verbis nem vált volna nyilvánvalóvá, itt félreérthetetlenül kimondatik: a szerző mindennemű igyekezete arra irányult, hogy a bemutatott jelenségekkel felhívja figyelmünket, vajon az emberi faj önvédelmi reflexei nem mutatnak-e olyan hiányosságokat, amelyek már nem csupán az egyén, de az egész faj létét veszélyeztetik? Vajon nem feledkeztünk-e meg az „elsüllyeszthetetlen” Titanic mintájára a mentőcsónakokról, nem vigadunk-e gyanútlanul mi is a vész felé száguldó hajó fedélzetén? Vajon nem egy szinuszgörbének az ereszkedő ágán vagyunk-e, amely minden szerves fejlődésre jellemző?

Nem a vészharangot kongató reménytelenség, de az éberségre figyelmeztető, óvó hang az utolsó szava Rákos Péternek. „Ezután a halál lesz ... minden harmadik gondolatom” – idézi Shakespeare A vihar című darabjának zárójelenetéből Prospero szavait, s toldja meg saját üzenetével:

„De ami a legfőbb: minden első és minden második gondolatunk, az enyém is, az Önöké is, az életé”.

Csak legyen erőnk és időnk okosan gazdálkodni vele.

Az írás a Prágai Tükör című folyiratban jelent meg