Nemrég még az emberi nem felfedezés előtt álló része a nő volt, és senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdőjelezze a férfiasság mibenlétét. – olvashatjuk Elisabeth Badinter, francia feminista írónő Férfi identitástudat: XY című könyvében, amely nálunk szlovák nyelven jelent meg az Aspekt kiadó gondozásában.
Programozott elvárások
A könyv alapján cikkünkben néhány alapvető kérdésre keressük a választ, amely az évszázadok során állandósult felfogást, s annak krízisét próbálja megfogalmazni. A férfiasságra úgy néztünk mindeddig, mint a nőiség világos és természetes ellentétére, amely önmagából adódik. Az utóbbi harminc évben azonban ezek az ősrégi igazságok darabjaira hulltak. A nők ugyanis úgy döntöttek, hogy szót kérnek, és elmondják saját véleményüket női mivoltukról, s ezzel a férfiakat is rákényszerítették, hogy gondolkozni kezdjenek saját önazonosságukon. Az XY kromozóma genetikai igaza megmaradt, viszont a férfi identitás már nem az, amit a múltban jelentett. A legintimebb biztonság megkérdőjelezése mindig hoszszan tartó és fájdalmas folyamat. Mi a himnemű emberi egyén alaptulajdonsága? Ha a férfi lét mivoltáról beszélünk, általában felszólító módú mondatok jutnak eszünkbe. A „légy férfi” gyakran elhangzó felszólítás, amely egyértelműen kifejezi, hogy a férfivé válás nem automatikus folyamat, s nem is olyan természetes, mint ahogy azt hinnénk. Sokkal ritkábban hallani, szinte furcsán is hangzik a másik nemre vonatkozóan, hogy „légy nő”, miközben a fiúk, serdülő és felnőtt férfiak esetében ez mindennapi dolog a legtöbb társadalomban. Maga a férfi és környezete annyira bizonytalan saját mivoltában, hogy állandóan bizonyítékokat követel. Bizonyítsd be, hogy férfi vagy! – ez egy olyan felszólitás, amellyel minden férfinek meg kell küzdenie. A bizonyitási folyamatban pedig olyan próbáknak vetik alá, amelyeket a nőknek nem kell kiállniuk.
Feladatok, bizonyítékok, próbák – a férfi egy alkotás, amely bármikor felmondhatja a szolgálatot. A férfi dicséretére elég annyit mondani: Ez férfi! – a férfiillúzió képlete ez. Állandó harc és igyekezet az ideál elérésére, és csalódás, ha ez nem sikerül. Günter Grass a hetvenes években, amikor a férfi önazonosság egyik krízisét élte át a nyugat-európai társadalom, a „mi a férfi?” kérdésre ezt veti papírra: a bosszúság színtere...a véletlen játéka...a reménytelen szorongás színtere. A férfiak abban az időben kérdeztek rá először önazonosságukra, és a feministák példájára szabadulni akartak illúziójától.
Sokan a hatvanas évek feminizmusát okolják azért, hogy megbontotta az elrendezett ellentéteket, és elsöpörte a tartós értékeket. A nyugati feminizmus viszont csak rámutatott arra, hogy a király meztelen. Véget vetettek a feladatok megkülönböztetésének, és ezzel szétverték a férfiasság jellemzését, amely a férfinek a nő fölé helyezését foglalta magába. A férfi ugyanis mindaddig kiváltságos lényként határozta meg magát, aki valami „többlettel” rendelkezik, aminek lényegét a nők nem ismerik. Ez a többlet indokolja „felsőbbrendűségét” a nőkkel, vagy legalábbis saját feleségével szemben. Az amerikai nők tudatosították először a férfikérdés felvetésének fontosságát. A téma néhány szakértője, elsősorban férfiak, mint például Sidney Jourard kanadai pszichológus szerint a férfiak lelki szükségletei alapjában véve azonosak a nőkéivel: szeretni és szeretve lenni, érzéseket és érzeteket közvetiteni, aktiv és passziv szerepet is vállalni. Csakhogy a „férfiideál” fogalma megtiltja a férfiaknak, hogy kielégítsék ezeket az „emberi” igényeiket. Azok az elvárások, amelyek a férfiakra hárulnak, ha meg akarnak felelni a férfiideálnak, szorongást váltanak ki, a sikertelenségtől való félelemérzetet, amik potencionális veszélyt váltanak ki és károsak. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen hatással van a lelki szorongás a testi betegségek kialakulására, valamint azt, hogy a férfiak nehezebben és sokkal ritkábban kérik ki orvos véleményét, mint a nők, megértjük, miért rövidebb az átlagéletkoruk.
Sok férfi levonta ebből a tanulságot. Szerintük eljött az ideje, hogy megértsék, hogy a férfiasság ideáljáért nagy árat fizetnek. A fiúknak más férfiasságmodellt kell átadni, amely megengedi a sebezhetőséget. Meg kell tanulniuk kifejezni érzéseiket, segítséget kérni, anyainak lenni, megértőnek, és a vitákat nem erőszakkal megoldani, elfogadni a hagyományosan nőknek tulajdonított viselkedési formákat, mint az emberi egyén fejlődéséhez feltétlenül szükséges dolgot. Úgy is mondhatjuk, hogy meg kell tanulniuk szeretni más fiúkat és lányokat. (le)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.