Potenciális ámokfutók vagyunk mi is!

Nyilvánvalóan vaskos túlzás lenne azt állítani e helyütt, hogy itt, mifelénk, mármint Szlovákiában s általában Közép-Európa-szerte épp olyan veszélyes mértékben van jelen a társadalmi erőszak, mint az Amerikai Egyesült Államokban. Különösen most, hogy Nyugat-Virginiában harminckét emberrel végzett egy feltehetően elmeháborodott ámokfutó. A példátlan

iskolai vérfürdő kapcsán azonban minimum hiba lenne azt gondolnunk, hogy mivelünk itt, lévén galamblelkű népek térsége az otthonunk, soha, de soha nem fordulhat elő ilyesmi. Mondjuk, mert nálunk korántsem olyan mértékű a fegyvervásárlás és fegyverbirtoklás szabadsága, mint az USA-ban. Bár egyelőre kétségkívül ez a helyzet is javíthatja vonatkozó statisztikáinkat. Ám potenciális ámokfutók, akár gyilkosok, vélhetően épp annyian vannak errefelé is, mint bárhol másutt a világon. Elég csak belegondolnunk abba a közlekedéskultúrába, amelynek, sajna, bizony mi magunk is cselekvő részesei vagyunk nap mint nap. Nem beszélve vitakultúránk idült erőszakosság és kirekesztés jellemezte állapotairól, posztkommunista előéletünkben belénk táplált s az ekként zsigerivé fejlődött, fejlesztett irigységünk generálta folyamatos gyűlölködési készenlétről. Mert gondoljunk csak bele, vajon miként viszonyul itt például nálánál gazdagabb szomszédjához az átlagemberek többsége. Egészen biztosan nem úgy, mint, mondjuk, az oly rossz hírűnek beállított Amerikában. Ahol egy-egy rossz passzban levő atya is inkább követendő példaként állítja csemetéi elé a nálánál jobban szituált, szerencsésebb szomszédot, mintsem hogy mocskolni igyekezne őt. Amint mi tesszük oly sokszor! Hiszen, lássuk be, mi itt akár a leghétköznapibb munkahelyi kudarcélmény nyomán is jellemzően a közvetlen környezetünkben élők nyakába varrnánk saját tehetetlenkedéseinket, az esetleges alkalmatlanság okozta személyi fiaskóinkat. ĺgy válnak aztán nálunk a sikeremberekből elítélendő tolvajok, szemét karrieristák, mocskos privatizőrök, gyanús „érdekcsoportokba” szerveződő szabadkőművesek, azaz ellenségek. Ahol pedig ellenségek vannak, ott az erőszak is úgy ólálkodik az ablakok alatt s az ajtók előtt, mint a mesebeli farkas a kismalac portája körül…

S ha már a tanmeséknél tartunk, maradjunk is gyermekeinknél. Félreértés ne essék, nem az oly sokat és vehemensen apprehendált, a tévéadásokban nyakló nélkül sugárzott gagyi és tömény erőszakkal teli rajzfilmmatinék elemzése következik most. Jóval inkább tünetértékű és aggasztóbb az efféle lektűrözönnél, hogy a szlovákiai magyar középiskolások körében is tetten érhetően szaporodóban vannak a kirekesztő, fasisztoid ideológiákkal kezelt kölykök. Közülük látnivalóan egyre többen aggatják tele magukat olyan „szimbólumokkal”, amelyek minden kétséget kizáróan pontosan azt jelentik, amit szánnak nekik a „példamutató” felnőttek (akár a szülők, nagyszülők is). Akik, mintegy úttörőként, virtusból vagy éppen tudatlanságuk okán használják azokat – immár egyre rendszeresebben – akár köztereken is. Egy másik tévedést elkerülendő, egyáltalán nem csak arról van szó, hogy némely vásott kölykök bele-belekóstolván a tiltott gyümölcsbe, lopva horogkeresztekkel dekorálnak ki tűzfalakat a sötétség leple alatt. Mert hiszen kivel ne fordult volna elő, hogy oktalan gyermekként horog- vagy nyilaskeresztet pingáljon egy-egy kerítésére? Az ilyesmi azért nem volt soha komoly gond, mert évek múltán általában feledhető diákcsínnyé szelídült, azaz nem vált belőle közösségszervező ideológia. Vagy éppen fordítva, nem egy közösségszervező ideológia diktálta az efféle cselekményeket. Most viszont, ha megkérdeznek egy-egy „árpádsávos” karkötőt, Magyar vagyok, nem turista! feliratú mezt viselő ifiurat, hogy kicsoda vajon az ő politikusi példaképe, jobbára az a válasz, hogy Szálasi Ferenc, de minimum Horthy Miklós! A látszólag kikupáltabbak esetleg Wass Albertre szavaznak, aki valamennyi mérvadó szakmai kánon szerint középszerű irodalmár volt, ám vitathatatlan nacionalizmusa okán olyan címerállattá kezd válni manapság a vers- és prózamondó versenyeken, mint amilyen annak idején a vérkommunista csasztuskaszerző, Várnai Zseni néni volt. Tegyük hozzá, mindenekelőtt az efféle aktuálpolitikai, mozgalmi kultúrnyomkövetésre mindig kész pedagógusok miatt…

Az erőszakossági hajlam tekintetében természetesen megér ám egy misét, de legalább egy röpke litániát a már említett jelenlegi vitakultúra is. Legalábbis a „Nem éretek veled egyet, tehát hülye vagy!”, esetleg a „Nem úgy vagy magyar, mint én, tehát nem is vagy magyar!” varázsmondatok aspektusából. Azon túl, hogy az efféle kiszólások általában tudatlanságot, a tények vallásos semmibevételét, vagyis a dolgok kizárólagosan érzelmi alapon történő megközelítését tükrözik, azért tekinthetőek közveszélyesnek, mert képviselőik csak egy lépésre vannak attól, hogy alkalomadtán képen töröljék aktuális vitapartnereiket, vagy némi hatalom birtokában a jelképes gettósítás helyett akár valós gettókba tereljék, tereltessék azokat. Némi túlzással élve, mondjuk, folyóba lövessék őket…! Ha azonban hál’ istennek mégsem terebélyesedik társadalmi trenddé az efféle erőszakos hajlam, a körülmények vagy akár a véletlenek kaotikus egybeesése folytán, a minap elhalálozott Kurt Vonnegut mester szavaival élve, elfordulhat, hogy bizonyos vegyszerek esetleg a szokványostól eltérő módon, másként kezdenek funkcionálni az ember agyában… Aztán már csak egy revolver, ne adj’ isten egy gépkarabély kell, és oly nyegle-büszkén vélt európai „kultúrfölényünk” ide vagy oda, máris a mindennapi véres krónikák főszereplőivé leszünk mi is.