Piacszellem az összetartozás erősítése helyett

A levélben két kérés fogalmazódik meg: a Szövetség a Közös Célokért központi irodája fizesse ki tartozását, az elmaradt 2004 évi bérleti díjat a Csemadoknak, illetve kérik, szabadítsuk fel a helyet, hogy irodánkat „más, fizetőképes bérlőnek” adják ki.

Figyelembe véve, hogy a Csemadok elnökségében ülők – Száraz József, Mézes Rudolf, Szvorák Zsuzsa, Köteles László, Bárdos Gyula, Huszár László, Kolár Péter, Kopasz József, Balajti Lajos, Szigeti János – valamennyien pontosan ismerik a státusirodák helyzetét, sőt az SZKC elnökének lehetősége van személyesen érvelni a Csemadok ülésein, hihetetlen számomra, hogy közös döntéssel kitessékelnek bennünket a Csemadok épületéből. Piaci gondolkodás, a népszavazási kampányra emlékeztető hang, az összetartozás erősítése helyett. Egyikükről sem tudom elhinni, hogy megszavazták ezt a határozatot, ahelyett, hogy társadalmi súlyuknak megfelelően azt segítenék, hogy a felvidéki magyarok élhessenek a státustörvényből adódó lehetőségekkel. Dehát a levél itt van az asztalomon, a gazdálkodásunkért felelős vagyok, válaszolni kell rá.

Úgy döntöttem, nem a határozatot hozóknak írok, hanem a nyilvánosság elé tárom, milyen elnökségi határozatokkal építi a Csemadok magyar közösségünket. Mert a nyilvánosságra tartozik a tény, hogy miután az SZKC munkatársai először politikai ellenszélben, most pedig teljes anyagi bizonytalanságban végzik a dolgukat, a létrehozó szervezetektől nem segítséget kapnak, hanem a státusirodák központjának bezárását kilátásba helyező levelet.

A Felvidéken stratégiai cél volt, hogy nem új szervezet alakul a státustörvény végrehajtására, hanem a meglévő öt szervezetre, elsősorban a Csemadokra épülő közös hálózat. Akik gyakran példálóznak azzal, hogy a Csemadok hátán már mi minden felépült, azok most elismerhetik, az SZKC nem vitt, hanem hozott a Csemadok konyhájára.

A Csemadok elnökségének tagjai mind tudják, hogy az SZKC megalakulásával országos építkezés indult be, és Nagykapostól Pozsonyig igyekeztünk a rendelkezésre álló forrásokat úgy felhasználni, hogy abból a közösségi élet gazdagodjon.

A Csemadok pozsonyi épületében például 2002-ben a Szövetség a Közös Célokért 2,5 millió koronát fordított javításra, 2003-ban további 600 ezer koronát, emellett fizettük az évi 350 ezer korona bérleti díjat. Nem volt okunk arra hivatkozni, hogy addig nem fizetünk bérleti díjat, amíg a beruházásra fordított összeget „le nem lakjuk”, mert úgy gazdálkodtunk, hogy jusson a bérleti díjra is. Egyébként is azzal az örömmel fogtunk a javításba, hogy a Csemadok a miénk is. A megjavított tetőszerkezet, a felújított lépcsőház, és nem utolsó sorban a felújított irodák teszik lehetővé, hogy most végre a Csemadok hasznosíthassa a több évig pangó pozsonyi belvárosi épületet. A fiskális észjárásúak kedvéért hozzáteszem, azt sem írtuk le sehova, hogy ajándékba adjuk a 3,1 millió koronát, de ezzel csak azért érvelek, mert a levélben „tartozásról” esik szó.

Váratlanul, 2004 áprilisától a státusirodák a magyar állami költségvetésből olyan kis összeget kapnak, ami nem elég az irodákban felváltva szolgáltatást nyújtó 2-2 félállású munkatárs bérköltségére, és egy fillér sem jut a további kiadásokra. Ekkor valamennyi épület tulajdonosához azzal a kéréssel fordultunk, hogy a kialakult helyzetben vegyék figyelembe az első két évben beruházott összegeket, tekintsenek el a 2004 évi bérleti díjtól, 2005-től pedig azon leszünk, hogy újra tudjunk bérleti díjat fizetni. Először a lévai református egyházközösség presbitériuma, most pedig a Csemadok országos elnöksége reagál elutasítóan. Szerencsére másutt a közösségi célokat tartják szem előtt, és egyelőre hisznek abban, hogy sikerül az irodák anyagi helyzetét stabilizálni.

A státusirodákat az MKP, a Csemadok, a pedagógusszövetség, szülői szövetség és a cserkészszövetség közös akaratából nyitottuk meg 2002-ben. Az első két évben a magyar költségvetésből közel félmilliárd forint támogatásból hoztuk rendbe az épületeket, alakítottunk ki a kor igényének megfelelő modern irodahálózatot. Két év után pedig nem tudunk előteremteni annyi támogatást, hogy a kész irodahálózatban a munkatársak nyugodtan végezhessék a dolgukat. Miközben a magyar igazolványok iránti érdeklődés folyamatos, nagyon sok dolgunk van a pedagógus- és a diákigazolványokkal, és több más szolgáltatást is nyújtunk egy-egy régióban.

Jogos a kérdés: mi van a többi országban? A magyarigazolvány igénylését segítő irodahálózatra 2004-ben a többi szomszédos államban is minimális támogatási összeget kapott a működtető szervezet – viszont ugyanezek az irodák intézik a nevelési-oktatási támogatások körüli tájékoztatást, és így életképesek maradtak. Érthetetlen, hogy a Felvidéken – ahol összefogással alakult meg az SZKC –, ez nem megy, mert valakik „politikai kockázatot” látnak abban, ha az SZKC szerepet vállal a nevelési-oktatási támogatások körüli tájékoztatásban. Legalábbis erre történik utalás, amikor a felelősök kitérnek az egyenes válasz elől. Hangsúlyozom, soha nem a támogatások kezelésére – hiszen az alapítványi feladat –, hanem a tájékoztatásra és az adminisztrációs feladatok elvégzésére jelentkeztünk. Tettük így is a dolgunkat, talán ennek köszönhető, hogy a szülők szövetsége végül is elfogadott együttműködő partnerének, ezért egyszeri 1 millió koronát kaptunk az új alapszervezetek létrehozásában, az adminisztrációs munkákban való közreműködés költségeire. Nyílt titok, hogy a pedagógusszövetség és a szülők szövetsége párhuzamos irodahálózat kiépítésén fáradozott, és nem tudom, hogy ez már lekerült-e a napirendről. A mi irodáinkat be kell csukni, és újakat kell nyitni? Annak nincs politikai kockázata, ha megszűnik a magyarigazolványok intézése az egyes régiókban?

A Csemadok elnökségi tagjainak a sok gond mellett azt kellene látniuk, hogy Pozsonyban nem rajtunk múlik az együttműködés. Elsősorban azokat irritálja, hogy két évig eredményes volt az együttműködésünk, akik tizenöt év alatt nem találták ki, mi legyen a Csemadok sorsa az új helyzetben. Engem pedig legjobban az zavar, hogy a Csemadoknak például már semmi köze az egyik legfontosabb intézmény, az Illyés Közalapítvány szlovákiai alkuratóriumának működtetéséhez, pedig az Illyés Közalapítvány indulásakor még a Csemadoknak jelentett biztos hátteret – anyagi és társadalmi megbecsülést. Hogy történhetett ez meg? Pozsonyban a lepusztult, elnéptelenedett épület gazdátlan volt, a hasznosítása pedig éppen a rossz állaga miatt lehetetlennek tűnt, mégis ezt az épületet választottuk ki az SZKC központjává, eszünkbe sem jutott kényelmesebb irodaházba költözni. Most amikor közösen felújítottuk, akkor rossz albérlők lettünk? Az is gyakran eszembe jut, hogy az OTP-ben kitalált támogatási forma, a Csemadok-kártya azért figyelemreméltó, mert a saját erőnket is próbára teszi, képes-e a Csemadok megszervezni önmaga menedzselését. Megkockáztatom a választ: nem. Somorján sokunkat elriaszt az, hogy ebbe a feneketlen zsákba, a Csemadok-központba folyna be a támogatás. A Csemadokban néhány éve elindult egy alkotó vita, amit Szarka László neve fémjelez, és az érsekújvári csemadokosok regionális fórumán vetődött fel az ötlet, majd vitaindítóként 2002 nyarán Rozsnyón, a Gombaszögi fesztivál idején egy országos konferencián hangzott el? Sajnos 2003-tól újra olyanok a hangadók, akik az önös érdekeiket, az öncélú pozícióhajhászást mindenek elé teszik, és minden újítást csírájában elfojtanak.

Aggódom amiatt, hogy a 2003 évi tisztújítás után is a régi sémák szerint működik, már amennyire működik a Csemadok. Értehetetlen, miért kedvetlenítették el azokat a fiatal munkatársakat, aki a pénztelenség idején is életet vittek a Csemadok központba. Ebben az épületben minden ajánlkozásunk, hogy osszuk meg a feladatokat, hiszen az SZKC-ban mi is mindannyian csemadokosok vagyunk, elutasításra talál. Dunaszerdahelyen a cserkészekkel, Rozsnyón az alapítvánnyal, Rimaszombatban, Királyhelmecen a református egyházzal, és sorolhatnám a példákat, közösen viseljük a terheket 2002-től.

Néhány szervezet esetében azonban a közös cél abban a pillanatban megszűnt, amikor 2004 tavaszán megkurtították a költségvetésünket. Közben ugyanis olyan emberek jelentek meg – döntő pozícióban – az SZKC körül, akiknek csak a saját érdekük a fontos, nem a közösségi munka. A 2004 áprilisában megtartott közgyűlésünkön kiderült, hogy teljes bizonytalanságban vágunk neki az előttünk álló hónapoknak, és azóta egyetlen példa sem volt a komolyabb érdeklődésre a létrehozó szervezetek részéről – elsősorban az MKP-ra gondolok –, hogy vajon miből működik még az irodahálózat.

Egy célirányos, informatikai fejlesztésre szánt támogatásból megvalósított programnak köszönhetően mikrohullámú kommunikációs rendszerre kapcsolódtunk rá, megteremtettük a szélessávú internetezési lehetőséget, és a kommunikációs költségeinkre a fedezetet, ebből indulhatott újra 2004 szeptemberétől – 4 hónapos szünet után – az igazolványok iránti kérelmek továbbítása.

További pályázatokat dolgoztunk ki, jogsegélyszolgálatra, munkaközvetítésre, EU-s adatbázis építésére, vállalkozásfejlesztési központok működtetésére kaptunk kisebb-nagyobb támogatást, ezért eddig nem kellett zárt ajtókra találniuk az érdeklődőknek. De azt mindenki elismeri, hogy pályázni is csak akkor lehet, ha van mire építeni a kiegészítő programokat. Évi 60 millió forint, azaz 10 millió korona bevételből teljes biztonsággal működtethetnénk a hálózatot, de ennek csak egyharmadát kaptuk 2004-ben, és információink szerint a töredékét tervezik a 2005 évi magyar költségvetésben. Pedig ha valamire, akkor a magyarigazolványokra nem a szlovák államtól, még csak nem is az EU-tól kellene megkapni a költségtérítést, hanem Magyarországtól.

A Csemadok elnökségét, a Pázmány Péter Alapítványt működtető pedagógusszövetséget, a szülők szövetségét, és mindenek előtt az MKP-t arra kérem a munkatársaim nevében, 2004 decemberében – saját szervezetük gondjai mellett – gondoljanak arra, hogy 2005 januárjától nincs biztos anyagi fedezetünk arra, hogy az irodák tovább működjenek. Meggyőződésem, hogy a magyarigazolványok és a státustörvény körüli tájékoztató munkára jogosan kérünk a magyar államtól támogatást, de minden elképzeléshez, ami az irodák megmaradását szolgálná, az SZKC-t létrehozó szervezetek, elsősorban az MKP egyetértése, támogatása kellene.

Van közös cél, szükség van a magyarigazolványra, a tájékoztató irodákra 2005-ben is?

Pogány Erzsébet, az SZKC irodaigazgatója

A státusirodák működésével, illetve a felvetett kérdésekkel kapcsolatban szívesen helyt adunk az érintett szervezetek véleményének.