Pesti est

Aligha lepődünk meg azon, ha egy krimiben egy krimit olvasó szereplővel találkozunk. Szinte kötelező, a műfaji hagyomány által szentesített fogás ez, mely lehetőséget ad az ironikus csipkelődésre éppúgy, mint a fikció „valóságosságának” vagy épp a valóság fikciós jellegének érzékeltetésére. Kondor Vilmos Budapest noir című regényében is megjelenik egy szenvedélyes krimiolvasó: Valéria, az Est folyóirat gépírónője. Az Atheneaum Detektívregénytárának legújabb kötetét bújja (15.), s amikor végére ér, mint a láncdohányosok, már kezd is bele egy újabba. Bármennyire furdalja is oldalamat a kíváncsiság, nem tudom meg sem a szerző nevét, sem a mű címét. Mivel azonban a történet a múlt század harmincas éveiben játszódik, való?színűsít?hető, hogy a korban virágzó ponyvafüzetek valamelyikét olvassa. Külföldi klasszikust vagy egy angol-amerikai hangzású álnéven publikáló magyar író bűnügyi történetét. Merthogy a populáris irodalom hazai művelői ebben az időszakban a leggyakrabban idegen, nyugati országokban (Amerika, Anglia) bonyolódó, idegen szereplőket felvonultató történeteket írtak, s a hitelesség fokozása (meg persze az olvasótábor bővítése) végett még a nevüket is megváltoztatták, mondjuk Spencer Wallsra (Havas Zsigmond) vagy Alec Forestre (Erdődy János). Ennek oka nemcsak a nyugati kulturális miliő vonzerejében és az angol és amerikai szerzők népszerűsé?gé?ben keresendő. A hazai, magyarországi közeg valahogy nem volt megfelelő helyszíne sem az intellektuálisabb, rejtvényfejtős, sem a karcosabb, üldözős krimiknek. Hogy miért?

A kor filléres bűnügyi regényeinek válogatáskötetét (A fehér démon) szerkesztő Rapcsányi László szerint azért, mert „a magyar főváros társadalmi környezete és életvitele sosem volt alkalmas nagyszabású bűntények számára (...), a budapesti bűn?tények, szerencsére, primitív esetek voltak”, főként lopások és rablások, gyilkosságból sokkal kevesebb „tellett”. Ezt a lemaradást és klasszisbeli különbséget érzékeli Kondor regényének egyik sokat tapasztalt, a pesti alvilágot kiválóan ismerő bűnügyi újságírója is, aki ekképp panaszkodik kollégájának: „(...) ez itt nem bűnözés, ez itt viccelődés. A betörő Kacsamellű Grósz, a perdita Kerepesi Jolán, meg a társaik. Ezek nem bűnözők, hanem műkedvelők. Még annak is pocsékok...” (111.) Ha kicsit túlzónak tartjuk is ezt a kijelentést, akkor is megfontolandó, vajon lehet-e és érdemes-e egy olyan magyar krimit írni, amelyik a harmincas évek Budapestjén játszódik? Ki lehet hozni ebből valami nagyszabásút?

A jó krimit szerencsére nem a bűnügyi statisztika teszi, s a valós állapotokkal sem kell sokat törődnie a szerzőnek. Így akár egyetlen gyilkosság is elegendő ahhoz, hogy izgalmas és fordulatos történet kerekedjék ki belőle; még ha pesti is. Az ötlet persze nem elég: kell hozzá egy emlékezetes mellékfigurákkal körülvett karizmatikus főhős, hangulatteremtő készség, jó érzékkel adagolt feszültség, drámai jelenetezés, logikus cselekményszövés és meglepetésekkel is szolgáló zárlat. Úgy gondolom, Kondor Vilmos regényében mindez megtalálható.

A Budapest noir a Gömbös Gyula halálát követő napokban, 1936 őszén játszódik. Főhőse Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró, aki egy meggyilkolt utcalány ügyében kezd nyomozásba, a maga szakállára. (Felfigyelhetünk a szerzői névvel való hangtani egyezésekre és hangzásbeli hasonlóságra: a két vezetéknév ugyanazokat a betűket variálja, s a keresztnevekben is találunk hasonló ismétlődéseket: Zsigmond – Vilmos. Ezen túl a Gordon név Gordiuszt, a gordiuszi csomót és Steven Saylor történelmi krimijeinek visszatérő nyomozóját, Gordiánuszt is felidézi.) A saját bőrén kell azonban megtapasztalnia, hogy az ügy nagyobb horderejű annál, mint amilyennek látszott, és a maga és szerettei életét sodorja veszélybe, ha a fenyegetések ellenére is folytatja a kutakodást. Gordon mégsem áll le, azok után sem, hogy alaposan helybenhagyják, s kis híján belehal a sérülésekbe. Miért folytatja? Honnan ez az érthetetlen, bolond makacsság és kitartás? „Tennem kell valamit”, feleli a szeretett nő sürgető és aggódó kérdésére válaszolva (64.). A válasz tautologikus: muszáj, mert kell. Kell, hogy legyen legalább egyvalaki, aki az áldozatot képviseli, s helyette, az ő nevében, az ő igazságának érvényt szerezve cselekszik. Még akkor is, ha ez egy veszélyekkel járó küldetés. Ez a hozzáállás az újságírót a kemény krimik detektív ikonjával, Philip Marlowe-val rokonítja, még ha a regény nem is a Chandler-regényekre jellemző, egyes szám első személyű, iróniával és fanyar humorral átszőtt s némi melankóliát árasztó elbeszélésmódban íródott. A Marlowe-val való rokonságot a bűnügyi zsurnaliszta lovagias gesztusai is erősítik. Érdemes itt utalni rá, hogy Gordon néhány évet töltött Amerikában... Nyomozásának egyéb moz??gatórugói viszont (s lehet, hogy ezzel meglepő dolgot mondok) Maigret felügyelőhöz teszik őt hasonlatossá. Azt olvassuk ugyanis róla, hogy a nyomozómunka során nem „az igazság kiderítésének vágya hajtotta”, hanem „az ember, az adott ember sorsa érdekelte. A halál pedig ennek a sorsnak a végállomása. Oda valahogy el kell jutni. Gordont ez az út érdekelte.” (43.) Simenon Nagy Detektívje ezt hallva egyetértőleg bólintott volna pipafüstbe burkolózó kalapja alól.

Gordon nyomozása az utcáról indul, az örömlányok, az őket futtató stricik, madame-ok és felhajtók világából, hogy aztán a bokszmeccsek szorítóin és a rendőrség irodáin keresztül eljusson a gazdag kereskedők világába, sőt egész a magas politika berkeibe. Itt viszont megálljt kell parancsolnom, talán már ezzel is egy kicsit többet árultam el a kelleténél. Annyit azonban még hozzátennék, hogy a regény egyik erősségét épp e korabeli pesti mikrovilágok érzékletes ábrázolásában látom: a nyomozásnak köszönhetően bepillantást nyerhetünk a korabeli szerkesztőségek, kávéházak és a fényűzéssel berendezett polgári otthonok környezetébe éppúgy, mint a bordélyházaknak, a koszos, elhanyagolt gangos bérházak otthonainak, a zugfényképészek műtermeinek és a föld alatti, illegális bokszmeccseknek a világába, s egy epizód erejéig még a szinte állati körülmények közt tengődő munkások nyomortanyáira is. Változatos a skála, amit Gordon bejár, s a megtett út egyik tanulsága az, hogy a bűn a társadalom minden szintjén megterem. A másik, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb köröket rejtett szálak fűzik egymáshoz... Újra fegyelmeznem kell magam, ezért inkább arról ejtenék szót, miben látom a regény másik trouvaille-át.

A Budapest noir egy kiváló arányérzékkel megszerkesztett kemény krimi. A szerző a miliő kiterjedését, a korrajz részletességét, a szereplők egyénítését és a rejtély összetettségét tekintve csak annyit vállal, amennyit meg is tud csinálni – úgy, hogy ebből egy élvezetes, sodró bűnügyi történet születik. A cselekmény nem túlbonyolított, mint ahogy a magyarázat sem az; a karakterek nem túlírtak, de nem is sematikusak; a történelmi referenciákra utaló információkat kellő mennyiségben adagolja a szerző (nem fogják vissza az elbeszélés dinamikáját), és ugyanez a mértéktartás nyilvánul meg a kort és bizonyos társadalmi rétegeket jellemző nyelvi elemek alkalmazásában is (pl. jassznyelv).

Végezetül térjünk vissza a krimifaló gépírókisasszonyhoz, Valériához. Tudni kell még róla, szegény, albínó, s ezért lámpafénynél csak egy barátnőjétől kapott speciális szemüveg segítségével tud olvasni, melynek sötét lencséi vannak. Ez van rajta akkor is, amikor a szerkesztőségben detektívregények olvasásával tölti el szabad perceit. A krimiket tehát egy sötét, noiros üvegen keresztül nézi. Tegyük fel, hogy Kondor Vilmos regényét tartja a kezében, s épp megfelelők a fényviszonyok az olvasáshoz, tehát nem indokolt a szemüveg használata. Vajon szüksége volna-e ekkor is a szemüvegre ahhoz, hogy a történetet kellően sötét árnyalatban láthassa? Vagy pedig a történet világa önmagában is elég sötét ahhoz, hogy ez a hatás létrejöjjön?

A kérdések fogalmazásmódjából már nyilván sejthető, hogy hova is akarok kilyukadni. A cím egy bűnügyi alműfaj irányában kelt elvárásokat. Nincs itt mód részletes jellemzésre (más helyütt ezt már megtettem), annyit azonban előrebocsáthatok, hogy a magándetektíves kemény krimikkel több átfedést is mutató roman noirok általában az éjszakai nagyváros kísérteties díszletei között játszódó, nyomasztó és baljóslatú hangulatot árasztó thrillerek. A hősök érzelmi világát döntő mértékben az elidegenedés, a szorongás és a rettegés határozza meg, a kilátástalannak tetsző helyzetek fojtogató feszültsége sodró cselekménymenettel, pergő akciókkal párosul. A zárlat nem mindig hoz megnyugtató véget, a pillanatnyi élethelyzet talán változik, a világállapot és életérzés azonban nem. Kétségtelen, hogy Kondor Vilmos műve sincs e jellegadó vonások híján, egy kicsit mégis szelídebb noirnak érzem a regényt, összevetve a műfaj amerikai művelőinek, például Cornel Woolrichnak az alkotásaival. Minden negatív jelenség ellenére nem annyira keserű, nem annyira reménytelen és nem annyira kegyetlen ez a pesti világ és alvilág, mint mondjuk a New York-i, a chicagói vagy a Los Angeles-i. A noiros tónust rendre egy-egy reggeli, egy közös vacsora vagy egy civakodó-évődő beszélgetés meghitt fényei lyuggatják át. A „ludas” ebben a főszereplő, Gordon Zsigmond, aki nem negatív vitalitást sugároz ki magából, mint a kemény krimik nem egy magánnyomozója vagy rendőre, hanem barátságos familiaritást. Köszönhető ez az őt körülvevő embereknek is. Ha megszállott noir-rajongó volnék, talán elvártam volna a Budapest noir szerzőjétől, hogy egy kicsit jobban „bekeményítsen” és „sötétítsen”. De mivel nem vagyok az, a regénynek ezt a vonását is pozitívumként könyveltem el. Nem tudom, hogy ebben a születőben levő magyar kemény krimi sajátos vonását kell-e látni, ha viszont folytatódni fog (s remélem, így lesz) a bűnügyi zsurnaliszta nyomozásainak története, pont ez miatt térek majd vissza szívesen Kordon-Gordon regényeihez. (Kondor Vilmos: Budapest noir, Agave Kiadó, 2008)