Párizsban jár

Pál hátradőlt a székében. Furcsa érzés fogta el, mintha a mellkasában, ahol tudvalevően az ember szíve lakik, nos, valamivel afölött, szétömlött volna valami hideg, ragacsos, és dermedten, mozdulatlanul ott volna azóta is. Előbb arra gondolt, különös betegség kapta el, de nem, a mellkasi hideg nyomás nem járt semmiféle tünettel önmagán az érzésen kívül. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Pál az érzést megnevezni tudja, hiszen az eltelt közel hatvan évben, mióta a világon van, soha nem érzett ilyet. De már hallott róla.

Az unalom lehet ez. Vagy ilyen. Csak végiggondolta, és a massza még hidegebb lett a mellkasa alatt, és talán még annál is hidegebb lett a szíve fölött, és a szorongást is erősebbnek érezte. De Pál nem az a fajta ember, aki megijed a vártalanul rá lecsapó dolgoktól. Nem, ő egyáltalán nem. Bár most esélyt sem érzett arra, hogy megoldja, netán megússza a helyzetet.

Megpróbálta orvosolni, persze hogy megpróbálta, a bajt, ahogy máskor is szokta, szigorúan csak gondolatban. Egyetlen lehetőség, ha elmenne sétálni. De a sétálás célszerűtlensége, banalitása és egyhangúsága elijesztette a készülődéstől. A környék utcáit jobban ismerte, mint Pesten az Oktogon táját, inni-enni már nem nagyon szeretett, csak ha megszomjazott, megéhezett, és most sem szomjas, sem éhes nem volt, mindezt belenyugvással tudta be az öregedés elkerülhetetlen jelei közül az egyiknek.

Tévéje nem volt a műteremlakásban, melyet fél évre kapott az államtól, egy műteremlakásban kinek is a tévé.

Pál először volt úgy, hogy nem más nyakán kellett élősködnie Párizsban. Hosszú évtizedeken keresztül, amikor hónapokra ki tudott lógni otthonról, barátoknál, ismerősöknél húzta meg magát, padlásszobákban vagy kamraszerű cselédszobákban, élte a háziak háziasan szürke életét, velük reggelizett, velük vacsorázott, az ebédet a francia családok csakúgy kihagyták, mint ők, otthon, már amíg családja volt. Úgy látszik, a művészek ilyenek, nem szeretnek ebédelni, de annál jobban szeretnek dél körül felkelni.

Az ösztöndíj első három hónapjában Pál festett, mint egy gép. Festett az ablak előtt, lent az utcán, bár ezt szégyellte, egy festő ne mutogassa másoknak, hogy ő festő, festett a Szajna partján, a Louvre udvarán, háttal az üvegpiramisnak, festett a hegyen, az Eiffel-torony alatt, és a vásznak úgy nőtték be a szobáját, hatalmasodtak az élete fölé, hogy egy idő után utat kellett vágnia közöttük az ajtótól az ágyig.

De ennek is vége szakadt, talán mert már nem fért el a képektől, talán mert a rettenetesen intenzív Párizs-kezdés elszívta az energiáit, és ami még annál is nagyobb baj, az érdeklődését. Egy napon Pál elkezdett nem festeni.

Ha valaki azt gondolná, hogy a nem festés munkátlanság, erős tévedésben van. A nem festés éppen annyit jelent, amennyit a két szó együtt eltakar. Hogy nem nyúlt ecsethez. Gondolatban azonban készültek a képek, sőt, izgalmasabb és mozgalmasabb képek készültek, mint amikor meg is festette őket. És ezzel, így, egy időre el is foglalta magát. Külön kis Párizst épített föl magának a képeken, soha senki által nem látott utcákat teremtett, házakat járt körül, belső udvarokba merészkedett.

Egyszer azonban arra kellett rájönnie, hogy belül is megtelt a hely képekkel. Hogy ez a belső hely terem volt-e, vagy számítógép winchesteréhez hasonlóan csak amolyan virtuális mifene, mindegy is volt. De Pál ezt nem fogta fel olyan tragikusan, mint amilyen tragikusra fordult a helyzete emiatt, most.

Semmi kétség, az unalomként definiált érzet, ott a szív fölött és a bordák alatt, összefüggésben lehetett azzal, hogy a nem festés állapota is feloldódott valami semmibe, leginkább szürkésbe, vagy tán egészen a szürkébe ment át.

Barátait egyszer sem látogatta meg ittléte alatt, nem volt pofája tehát most keresni őket, amikor éppen szüksége lett volna rájuk, valahogy a szükség és a barátok Pál tudatában nem fértek össze. A barátság, ahogy a szerelem is, a lélek luxusa, és addig működik, míg a haszonelvűség be nem szennyezi. Csak úgy szeretett randevúzni, barátokkal összejárni, ha mindenféle cél nélkül indult el ezekre a találkozásokra.

Még a nők, talán ők segíthettek volna, de a szervezet álmosodása, vagy a magára maradt, magát magára hagyott ember restsége és riadalma – Pál leszámolt a nőkkel, nemcsak szerelmi, hanem alkalmi szinten is, és már a sokat megénekelt, régen meg is festett párizsi kurvák sem dobbantották meg a szívét, amikor estvéli sétáin, már amikor még sétálni járt, megszólították őt, délceg, szép fiatal hercegnek nevezték. Fene beléjük, valahányszor el is hitte, ha már, és ahogy, mondták, és csak a lakásba visszatérésekor, az előszoba fogasfalának tükrébe pillantva szembesült a valósággal, hogy piros sál ide, fekete kabát oda, megjegyzendő, hogy ez piros-fekete a párizsi kurvák színe, véletlenül, de így alakult, sál-kabát ide-oda, egy fakó, vén szivar tekint vissza rá a virtuális oldalról.

Az emlékek egyszerre törtek rá, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, keresztülhasítva a szív fölötti, borda alatti dermedt maszszát, a kávéházról, a Szajna-parton, a kis vacak kávéházról, ahol minden szombaton összejöttek a magyar emigránsok, szidni egy kicsit a kommunistákat, meg a nyugatot, meg felidézni a szép napokat, mert azután csak a jóléti napok jöttek, szépek meg már nem, talán hatvannyolcban, amikor a diákok az utcakövekkel benyomták az ablakokat, de az nem volt ugyanaz, és már olyanok is voltak közöttük, akik a másik oldalon álltak, ami nem az ötvenhatos múlt elfelejtését jelentette ez esetben, hanem a nagytőke benyomulását a létezés különféle fontos szintjeire.

Régen, a kölcsönszobák fojtogató családi levegőjéből Pál le-leszökött a szombati magyarokhoz, hogy szívjon egy kis füstöt velük, meg piros italokat fogyasszon velük kis pohárból.

A kávézó állt még, de a pincér nem emlékeztette a régiekre. Csak a fejét rázta, amikor Pál arról érdeklődött, járnak-e magyarok ezen a tájon, konkrétan szombaton délutánonként, úgy három felé. Öt éve van itt, öt éve egyetlen szombaton sem volt itt egyetlen magyar sem. Az egyetlen szóhoz érve rövid szónoklatában, még a karját is széttárta kissé. ĺgy múlik az idő, s tűnik el a függönyei mögött a párizsi magyar, gondolta Pál, a Szajna partján ballagva, talán ha a Rue de Lévis 72 felé elmenne, de ismét nem volt semmihez kedve, érezte a hideg masszát a szíve fölé, a bordája alá csúszni.

A férfi lassan jött Pállal szemben, magas volt, szép fehér haja volt, fekete kabátja és fehér selyemsálja, mint az igazi műfészeknek, hangosan, magába merülten magyarul káromkodott. Amikor egymáshoz értek, Pál egy hirtelen lépéssel elállta az útját. Segíthetek önnek – kérdezte magyarul –, nagyon feldúltnak látszik.

A férfi végigmérte Pált, egy pillanatra elhallgatott, majd elhárító kézmozdulatot tett a másik felé. – Ne me dérangez plus! Pál visszahőkölt. De kérem, én csak segíteni... – Je ne parle pas le hongrois – hajtotta le szép fehér fejét egy pillanatra az idegen. Majd felnézett, tekintete üres volt, hideg és elutasító – Laissez-moi partir, je vous en prie.

Pál bólintott, érteni vélt mindent, és indult tovább. Egyszer sem fordult vissza, pedig tudta, hogy az ősz férfi ott áll a Szajna partján, az ő távolodását nézi, és arra vár, hogy egyszer, legalább egyszer visszaforduljon miatta. Egyszer sem.