Párhuzamok kirajzolódása

Olyannyira, hogy amikor a rendszerváltás és a csehszlovák állam kettéválása után Szlovákia állami önállósága a névváltoztatást is szükségessé tette, az állami hovatartozásnak és a szervezet jellegének a rövidítésben való jelzésére tett kísérletekből kiderült: alapvetően új képződmény jön létre, s nem volt lelkierő ennek megtételére. Az nem volt kétséges, hogy a szövetség az új helyzetben mind szerepét, mind felépítését tekintve alapvető megújulást igényel, de a rövidítés szimbólumként nőtt össze a szlovákiai magyarság megmaradását szolgáló közösségi erőfeszítésekkel.

Rekvizitum vagy hagyományteremtés

Sajátos jelenségként élt a Csemadok a csehszlovákiai kommunista hatalmi struktúrában. A hatalmat kényszerűségből vagy anélkül kiszolgálva is rendszeridegen elemnek számított a többségi politikai vezetőréteg számára. Szemükben azok is, akik a hatalmat képviselték a szervezetben, fékentartásra szorultak. Ugyanakkor az alulról jövő nyomásnak csak rajtuk keresztül lehetett olyan-amilyen foganatja. Úgy tűnhetett, a kisebbségi lét kényszerít ki az elvi szűklátókörűség és a kényszerrel vegyes megalkuvási hajlam meg a szüntelenül erőre kapó rebellis magatartás megtestesítői közötti egymásrautaltságot. S ez megfért az együvé tartozás őszintének ható kifejezésre juttatásával, valamint az egymás elleni, háttérben zajló acsarkodással. Végül is ez jól jött a többségi hatalomgyakorlás számára. A sokszor személyi elfogultságokból táplálkozó csatározások erősítették a Csemadok eredendően meglevő befelé fordulását, az építkezéshez szükséges energiákat emésztve fel.

A rendszerváltással együttjáró felelősségre vonás hullámainak elcsitulását, a kisebbségi érdekérvényesítés politikai színterének és képviseletének megteremtődését követően a Csemadok a szerepvesztés és szerepzavar állapotába került. Új utakat keresve szakítania kellett a múlttal. S ezt meghatványozta a mečiari kormányzat támogatást megvonó politikája. A Csemadok múltja egyszerre egyfajta kisebbségi egyetemes, nosztalgiától sem mentes érdemforrásként rekvizitummá vált. Az 50. évfordulón már szinte minden ismertebb egykori Csemadok-aktivista a kitüntetettek között volt. A múltbeli ellentétek felodódtak, a megváltozott körülmények között elvesztették értelmüket. De vajon a Csemadok egész múltjához való viszony kimerülhet-e a befelé forduló emlékőrzésben? Vajon e hagyományteremtés egyet jelenthet-e a kisebbségi együvé tartozás és túlélés mégoly nemes pátoszának az ápolásával?

Kisebbségi léthelyzet nemzetközi erőtérben

Az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a pártpolitikai mozgástér nem fedi le a közösségi színre lépés társadalmi dimenzióit. A kisebbségi lét kiteljesedése szükségessé teszi az önszerveződés erőteljesebb és hatékonyabb kibontakozását, a civil szerveződések potencionáljának összefogását. A Csemadok létezésének mai formájával és múltjával együtt egyre inkább az útkeresés látószögébe kerül. Minha újra kezdene a Csemadokhoz kapcsolódva kirajzolódni egy olyan szerepkör, melyet a kisebbségi érdekérvényesítés hív életre. Egyesek ebben a kisebbségi pártpolitika hatókörének kiterjesztését, mások egyenesen valamiféle ellenőrzés gyakorlását látják. Olyan elképzelések is napvilágot láttak, hogy a Csemadok még mindig meglevő szervezeti hálózatával keretet szolgáltathatna a kisebbségi önigazgatás intézményrendszerének kiépüléséhez. A reagálások visszafogottak, ami mögött egyaránt meghúzódhat a múltbeli beidegződésektől való félelem és a szellemi értékek háttérbe szorításától tartó averzió. Annyi azonban bizonyos, hogy a közösségi érdekvédelem és önszerveződés szerves összefonódása kihívásként jelentkezik a szlovákiai magyarság számára, s az erre épülő önigazgatási törekvésekhez a hátszelet az Európai Unión belüli integrációs folyamatok szolgáltatják. Sőt, az ilyen irányú közép-európai igyekezet számára a kisebbségi kérdés kezeléséhez az unión belüli nemzetközivé válás nyújt majd ösztönzést és legitimitást, de szab korlátokat is. Ennek lehetünk tanúi napjainkban. S itt felvetődik a kérdés: vajon ez a helyzet csupán fejlemény, vagy megvannak – a Kárpát-medencei magyar kisebbségek vonatkozásában – a magyarság részekre szakításának a második világháború utáni geopolitikai következményeiben, s az azzal összefüggő nemzetközi környezetben gyökerező meghatározói? Elképzelhetők-e egyáltalán a magyar kisebbségek túlélésének esélyei a nemzetközi közegbe ágyazódás nélkül? Nem érzékelhető-e párhuzam a Csemadok megalakulásának kisebbségpolitikai kötődése és a kisebbségi lét mai nemzetközi előfeltételei között? Bizarrnak tűnhet a felvetés, pedig a nemzetközi környezet politikai beállítottságában, célrendszerében meglevő különbségek ellenére a párhuzam akárcsak egyfajta folytonosságként is hathat.

A Csemadok létrejötte a szlovákiai magyar kisebbség második világháború utáni helyzetének megítélését nemzetközi összefüggésekbe helyező világpolitikai hatalmi fordulat produktuma. A nemzetközi közeget a Szovjetunió fennhatóságával formálódó hatalmi tömb létrejötte jelentette. E folyamatban akadályozó tényezővé vált a Magyarország és Csehszlovákia közötti, a szlovákiai magyarság kollektív felelősségre vonása miatti feszültség. A magyar kommunistákat felbátorító állítólagos sztálini biztatás nyomán Rákosinak Gottwaldhoz intézett, változást követelő levele a csehszlovákiai vezetés számára felidézte annak veszélyét is, hogy esetleges magyar–csehszlovák konfliktus során Moszkva döntőbíróként léphet fel. ĺgy Klement Gottwald arra kényszerült, hogy bejelentse a szlovákiai magyarság helyzetében „szükségessé vált” változások végrehajtását. A csehszlovák magatartás módosulásának jelei azonban nem nagyon mutatkoztak. A Rákosi-levelet követő budapesti, majd pozsonyi csehszlovák–magyar pártközi tárgyalások 1948 nyarán – melyen a magyar kommunista vezetőséget Révai József képviselte, Farkas Mihály és Kádár János főtitkárhelyettessel együtt – már kijelölte a szlovákiai magyarság egyenjogúsításának kereteit. Ezek valójában megrekedtek az állampolgári jogok megadásának szintjén, a magyarországi vezetés által szorgalmazott kisebbségi jogok törvénybe iktatását a csehszlovák fél kategorikusan elvetette. Viszont tudomásul kellett vennie olyan követelményeket is, amelyeket a magyarországi pártvezetés minden bizonnyal a Fábry Zoltán és Balogh Dénes Árpád által készített és Rákosi Mátyáshoz 1948 június közepén eljuttatott emlékiratból tett magáévá. A dokumentumban „a népi demokratikus alapon álló és kommunisták vezette tömörülés” követelése olyan szerv létrehozását jelentette, mely „hivatva volna képviselni a magyar dolgozó nép minden – politikai, gazdasági és kulturális érdekét”. A két pártküldöttség említett pozsonyi találkozóján született jegyzőkönyvben azonban már kulturális szervezet szerepelt. S két héttel a Csemadok megalakulása előtt Viliam Široký a magyar nyelvű oktatás megindulásával kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy „az iskolaügyben olyan politikát kell folytatnunk, amely végső célja szerint a magyarok asszimilációjához vezet”. A magyarság helyzetének rendezésére irányuló intézkedések majd két évig tartó vontatottsága arról tanúskodott, hogy a csehszlovák politika csupán külső nyomásra cselekszik, s az állampolgári jogok visszaadását is afféle felülről jövő ajándéknak tekinti, amint azt Karel Kaplan hangsúlyozza a Csehszlovákia igazi arca 1945–1948 című, a Kalligram kiadásában magyarul megjelent könyvében.

ĺme, kísérteties rokonság a mai szlovák politikának a magyar kisebbséggel kapcsolatos, az európai fórumokon tapasztalható magatartásával!

Közösségi ismérvek – politikai jogcím nélkül

A Csemadok létrejötte olyan koncepció jegyében történt, mely egyet jelentett a külön nemzetiségi jogok megadásának elutasításával, az önálló etnikai közösség ismérveinek tagadásával és a nemzetiségi kapcsolatokban szubjektumként történő fellépés megakadályozásával. Már maga az elnevezés – Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesülete – is arról a leegyszerűsítő, ellentmondásos értelmezésről tanúskodott, mely a magyar kisebbség reális szociológiai dimenzióinak a lebecsülését tükrözte. A külön nemzetiségi jogok szükségességét tagadó ideológiai flosculus szerepét az a hosszú életű tézis töltötte be, amelyet militáns módon a Csemadok alakuló közgyűlésén a Megbízottak Testületének akkori tájékoztatási és népművelési megbízottja, Ondrej Pavlík hirdetett meg, aki a kisebbségi jogokat burzsoá csökevényként és a diszkrimináció eszközeként aposztrofálta. Ugyanakkor Pavlík a tényleges egyenjogúság biztosítékának az osztályelnyomás megszűnését, a szocialista rendszer létrehozását tette meg, ami úgymond eleve megteremti a nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül megvalósuló egyenjogúság mindennemű feltételét. Ebből egyenesen származott a következtetés, hogy a magyar nemzetiségű dolgozóknak nincs szükségük semminemű, a nemzetiségi jogaikat védő külön érdekvédelmi szervezetre. Pavlík a Csemadok célját és értelmét a „magyar dolgozóknak” az internacionalizmus és a szocialista hazafiság szellemében történő nevelésében, valamint a szocialista kultúra anyanyelvi terjesztésében jelölte meg. Maga a „magyar dolgozók” meghatározás azonban már a közösségi identitás bizonyos elemeinek a figyelembevételéről vallott, még ha az az osztályalapú leegyszerűsítő korlátozásból is fakadt. A „kisebbség”, „nemzetiség”, „szlovákiai magyarság” kifejezés 1968-ig csak véletlenül, afféle elszólásként fordult elő a politikai nyelvezetben, a hivatalos dokumentumok magyar anyanyelvű, illetve nemzetiségű polgártársakat emlegettek. A szóban forgó doktrína kőkemény érvényesítése ellenére a Csemadok kezdettől fogva a közösségi létből objektíve fakadó problémákat felszínre hozó, a nemzetiségi lét intézményes kiteljesítésének és a sajátos nemzetiségi követelmények jogi biztosítékainak szükségességét feszegető fórummá vált.

A rendszerváltás felfokozott közhangulatában valahogy figyelmen kívül rekedt, hogy a szövetségi parlamentben egyes képviselők első lépése az 1968-as, nemzetiségekről szóló alkotmánytörvény hatályon kívül helyezésének keresztülvitele volt. Annak az alkotmánytörvénynek, mely rögzítette a szlovákiai magyarság államalkotó voltát és közösségi jogalanyiságát. Igaz, hogy a husáki érában ez nagyjából papíron maradt. A buzgó többségi jogászok kezére játszottak az egyéni és kollektív jogok nyugat- és közép-európai mibenlétének megítélésében meglevő eltérések. A közösségi jogok mai elutasítása azonban, mely az Európai Unió égisze alatt mértékadó többségi politikusoknak a Csemadok megalakulását kísérő, militáns hangvételre emlékeztetve történhet, alighanem több, mint történelmi párhuzam érzékelésére késztető jelenség. A többségi szűkkeblűség folytonosságáról vall. S tanulságként a Csemadok magatartása szolgál: a hivatalos politika szabta korlátokkal szembeni szívós közösségépítés, mely végül is kikényszeríti annak tudomásulvételét.

A kisebbségi önismeret forrása

A párhuzamok keresése nem illusztrációkat szolgáltató öncél. A Csemadok esetében a huszadik század felezőpontjához kapcsolódó folyamatoknak a huszonegyedik századba átnyuló továbbélését és hatóerejét jelzi. S így nyomon kísérésük a kisebbségi önismeretnek a forrása.

Az önismeret intézményes feltételeinek fontosságára ráébresztő felismerésekhez a Csemadok az 1968-69-es reformfolyamat magával ragadó sodrában jutott el. A szervezet apparátusába került fiatal értelmiségi csoport szaktudományos késztetésekkel kísérletet tett a magyar kisebbség múltjának tudományos vizsgálására, a kisebbségi önismereti kutatómunkának a széles körű értelmiségi mozgalom kibontakoztatásával való összekapcsolására. Az úgynevezett konszolidáció a szó szoros értelmében elfojtotta ezt a kezdeményezést.

Alighanem igazi meglepetésnek számít, hogy az önismeret fontosságának felismerése már a Csemadok megalakulásakor hangot kapott. Az egyik dokumentumban a javaslatok között szerepelt a „társadalomleíró kutatómunka támogatása” is. Ez az irat a Szabó Rezső kiadás előtt álló cikkgyűjteményét kiegészítő dokumentumválogatásban szerepel. A szerző a Csemadok fejlődéstörténetével összefonódó írásainak és a rendszerváltás utáni reflexióinak kisebbségi közhasznot jelentő közreadásával minden bizonnyal ösztönzést nyújt a befeléforduló Csemadok-szemlélet látószögének kitágításához.

A Csemadok múltjában rejlő párhuzamok feltárása ugyanis megkívánja a tágabb társadalmi-politikai összefüggésekbe beágyazódó múltfeltárást. S ez magában foglalja a kisebbségi létet és önmegvalósítást meghatározó társadalmi-politikai tényezőknek és a kisebbségi túlélési stratégiák egymásra hatásának mához szóló tetten érését.