„Ősök, árnyak, tegnapi legények...”

Huszonkilenc éves a költő, mikor megjelenik a modern magyar irodalom nyitányának tekinthető Új versek kötete. Ebben az időben barátkozik össze művelt írókkal, gondolkodókkal, lelkes újságírókkal, köztük Bíró Lajossal, a századelő magyar novellairodalmának művészével, aki haláláig egyik legjobb barátja lett Adynak. Ezeknek az új barátoknak a körében ismeri meg kora divatos filozófusait – Schopenhauert, Nietzschét. Egy futó kapcsolatának következményét úgy tekinti később – Friedrich Nietzschének, a felsőbbrendűség prófétájának nyomán is –, mint a zseniális embert az átlagostól megkülönböztető kiváltságot. Nietzsche mellett a másik példaképe Heine. A modern korszellem egyik jellemzője volt az ateizmus, vagy legalábbis a vallástalanság. A Biblia sugalmazottságának szövegkritikai úton történő megcáfolása például Renan munkásságában jutott érvényre. Ady ifjúkorától kezdődően sosem gyakorolta igazán a vallást. Ebben az is szerepet játszott, hogy hol kálvinista (Zilah), hol katolikus (Nagykároly) iskolákban diákoskodott. Az egyház és a többi megkövesedett tekintély ellen fellépő lázadót tisztelte Heinében; rá hivatkozott, amikor az újságírókat a „szentlélek lovagjai”-nak nevezte. Ezt jól érzékelteti Molnár Ferenc: A gazdátlan csónak története c. regényének részlete: „Tarkovics is imádta Heinét. Ha verset írt, szándékosan utánozta. Ennek az embernek a lelkét ez a hatalmas tehetségű csirkefogó nevelte, aki éppúgy, mint ő az életben, az egyik versében leköpte a szerelmet, pofon verte a tekintélyt, megcsiklandozta az isteneket és szívből kinevetett mindent, amit csak valaha szentnek vallott az emberiség, s a másikban egy tizenhat éves fiú tisztaságával sírva vallott szerelmet egy szűznek. ĺgy élt Tarkovics, s így él az igazi újságírók legnagyobb része, amely talán nem is tudja, hogy utolsó csepp véréig a Heine nevelése.” Molnár Ferenc hősét, Tarkovics Endrét, a tehetséges és lump újságírót Heinrich Heine szellemi utódjaként mutatja be. Ady teljes hévvel vetette bele magát az újságíráshoz akkor mintegy hivatásszerűen hozzátartozó bohém életvitelbe is, az állandó éjszakázás, mulatozás, a kávéházak, az orfeum és a nyilvánosház világába. Hamarabb lett Ady Endre jó nevű, hivatásos újságíró, mint országosan elismert költő. Debreceni diákévei alatt ismerkedett meg az újságírás fortélyaival. A Debreceni Reggeli Újság, Debreceni Főiskolai Lapok, Debreceni Ellenőr hasábjain jelentek meg első cikkei, tárcái. Valahogy a recepció és kritika kevesebbet foglalkozik Ady publicisztikájával, novellisztikájával. Pedig hát Király István szerint újságközleményeinek, eszszéinek mennyisége meghaladja a 2100-at, mindehhez járul 340 novellája és az életmű része a 2200-2300 levél is.

Tehát arányaiban is hatalmas életművet hagyott maga után Ady alig több mint két évtizedes munkássága során. Hírlapírói pályájának kiemelkedő tere volt a Budapesti Napló szerkesztősége. Az 1908-ban induló Nyugaton kívül a Pesti Napló, a Világ rovataiban is megszólalt. Ady nem volt könyvember

túlnyomórészt kávéházi beszélgetések során szerezte ismereteit. Sokat tanult új barátaitól, legfőképpen a már említett, nála is fiatalabb Bíró Lajostól. Ady kiváló érzékkel, ösztönösen rátalált a hiteles hírforrásra; gyorsan és biztonsággal tájékozódott a kor politikai erőviszonyaiban. Szerb Antal találóan állapította meg róla, hogy az ő „újságíró-volta egyáltalán nem véletlenszerű. Ő nem úgy került a sajtóhoz, mint Petőfi... költői tehetségének jutalmaképp, és hogy megélhetéséről valamiképp gondoskodjanak. Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét”. Ezzel függ össze, hogy verseit is, miként cikkeit, könyörtelen pontossággal szállította a napilapok és folyóiratok számára, tehát nem fordított sok időt érlelésükre. A Budapesti Naplóban másfél év alatt csaknem ötszáz cikke jelenik meg. A Szabadelvű Párt 1905-ös bukása után ebben a Vészi József vezette lapban publikálja legtöbb versét is. Ady a sajtóiroda tagja lett. Nagy összefoglaló cikkében – Ismeretlen Korvin-Kódex margójára – Magyarországot találóan az álmaiban Kelet és Nyugat két partja között hánykódó „Kompország”-nak nevezte el.

Ekkor került kapcsolatba Jászi Oszkárral és a Huszadik Század körével. A századelő progresszív nemzedékének, a „második magyar reformnemzedék”-nek elsőként a Huszadik Század (1900–1919) adott fórumot. E folyóirat az 1900-ban megalakult Társadalomtudományi Társaság szemléjeként indult, s igen felkészült, politikailag független értelmiségi csoport (Jászi Oszkár, Somló Bódog, Szabó Ervin és mások) igyekezett itt válaszokat találni a kor kihívásaira, kifejteni nézeteit a magyar társadalom legfontosabbnak ítélt problémáiról: az általános, titkos választójog és a földreform szükségességéről, a kivándorlás okairól, a nemzetiségi politikáról és a zsidókérdésről, a művészet és a társadalom ellentmondásos kapcsolatáról. Ady a „magyar Messiások” reménytelen helyzetét pontosan látja, mintegy belső emigrációként

éli meg a haladás tábora és a modern költő elszigeteltségének az állapotát. Jászi Oszkár a Magyar Kálvária – Magyar Föltámadás c. könyvének 2. fejezetében ekképp ír Adyról: „Ady Endrére valóban ráillik a büszke napóleoni szó: l’empereur=cent mille hommes (A császár százezer emberrel ér fel.) Mert bár halódó testtel és összetört lélekkel élte át a forradalom első hónapjait, mégis halhatatlan szelleme mindig ott égett forradalmi célkitűzéseink horizontján. Ő volt annak az egész korszaknak művészi, sőt, öntudatlanul bár, metafizikai lelkiismerete, mely a forradalomban explodált, s ravatalánál valóban megdöbbenve állt mindenki, akinek az utolsó két évtized lelki értékeihez bárminő komolyabb köze volt. Nagyszerű víziói, lángoló képei, prófétás ostorcsapásai, váteszi sejtelmei

a forradalom legnagyobb erőforrásai közé tartoztak, mint ahogy ma is fő vigasztalóink az összeomlás romjai között. Ha lesz még magyar jövő, az csak Ady lelkéből indulhat ki, mint a legmagyarabb és legnemzetközibb lélekből.”

Ady művészi világképének, személyes, nemzeti és emberi sorsértelmezésének jellegzetes hordozói hosszabb-rövidebb vallomásos tanulmányai, esszéi (A magyar Pimodán, Félelem és írás, Poéta és publikum, Petőfi nem alkuszik, Jeremiás siralmai és egyéb művészi-irodalmi megnyilatkozásai.) Folyamatosan írt elbeszéléseket. Ezekben a személyes hangvételű esszéiben igyekszik megjeleníteni a világ, a történelem és benne az önmaga helyzetét, szellemi törekvéseit.

1899 decemberében megválik Debrecentől, s Nagyváradra megy, ahová újságírónak hívták a Tisza-párti Szabadsághoz. A század eleji Magyarországon Budapest mellett Nagyvárad volt a másik legjelentősebb modern nagyváros. Nemcsak azért, mert eleven szellemi és kulturális életet élt, mert több napilapja és állandó színháza volt, hanem azért is, mert a város lakossága túlnyomórészt a modern nagyvárosi polgárságból adódott. „Peceparti Párizs”-nak becézték, s ebben a becézésben nemcsak irónia van, hanem rejtett megbecsülés is. Nem véletlen, hogy a század elején egész sereg író verbuválódott itt össze: itt tanított Juhász Gyula és Szabó Dezső, itt volt újságíró Ady mellett Bíró Lajos, Krúdy és Dutka Ákos, s a mindennapos eszmecserék, a friss színházi műsor, a sok jó színész és szép színésznők, a nagy mulatozások, sőt lumpolások, az örökös kávéházi viták, csendes darvadozások, a gőzfürdők és a híres püspök-fürdő, Dankó Pista nótái és a naponta többször is befutó pesti gyors valahogy abba a hitbe ringathatták az ide sereglett entellektüeleket, hogy a poros, sivár és álmatag Magyarországnak egy európai szigetére vetődtek, ahol egy kicsit európai szintű életet

élnek, és ahol talán még élni is érdemesebb. Ady így emlékezett vissza itteni éveire: „Debrecenből, ahol nemigen akarták látni bennem még a Csokonai legpicinyebb öccsét sem s ahol első verseskönyvem megjelent, Nagyváradra mentem újságírónak. Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah és Debrecen, tehát a falu formált meg.” Az a terv, hogy Ady váradi írásait összegyűjtik és kiadják, a költő életében nem valósult meg, bár Ady foglalkozott a gondolattal, mint ahogy korábban A vér városa címmel korrajzregényt szándékozott írni Nagyváradról, de csak egy bevezető fejezetig jutott el. A váradi cikkgyűjtemény terve nem sokkal Ady halála után ismét felmerült. Fehér Dezső, az Ady-hagyaték lelkes sáfára magára vállalta a feladatot. Végül az ő szerkesztésében 1927-ben időrendbe szedett írásokat életrajzi és kortörténeti tájékoztatóval kísérve bemutatta Adynak egész akkori pályaszakaszát Ha hív az acélhegyű ördög című válogatásában. A gyűjtemény először ad képet az újságíró Adynak addig ismeretlen gazdagságú és értékű terméséről s további fejlődését meghatározó korszakáról. Nagyváradi cikkeiből a különféle válogatott kötetek után a kritikai kiadás ad megközelítően teljes gyűjteményt Földessy Gyula, Király István, Koczkás Sándor és Vezér Erzsébet szerkesztésében. Teljes anyaguk a Koczkás Sándor és Krajkó András szerkesztette kétkötetes Összes versekben található. Ady valóságos remekműveket

alkotott. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Gyulai Pál óta nem volt a magyar irodalomnak még egy olyan írója, aki a publicisztikát olyan magas szinten művelte volna, mint Ady. Végül, hogy mit jelentett Nagyvárad Ady számára: azt eléggé jelzi, ha leírjuk Léda nevét. Szerelmük változó hévvel és intenzitással majdnem tíz évig tartott. S Lédának köszönhetően a költő megismeri Párizst is: „... megfogta kezemet s meg se állt velem Párizsig.” A francia főváros nagy hatással volt Adyra, de ezt a hatást mégsem szabad eltúloznunk és kelleténél többre becsülnünk. Egyszóval a modern polgári társadalomnak olyan fejlett formáját látta Franciaországban, amitől Magyarország még nagyon messze volt. A későbbi években arra is jó volt a „szép ámulások szent városa”, hogy oda meneküljön az itthoni támadások elől. Párizson kívül járt Nizzában, Monte Carlóban, Monacóban, Rómában és Firenzében. 1906 szeptemberében földközi-tengeri útra indult Ady és Léda. Marseille-ig a Paris-Lyon-Méditerranée vasúttársaság expresszen mentek, majd a magyar Adria Társaság Zrínyi nevű hajóján: megkerülve az olasz félszigetet, végig a Földközi-tengeren, Fiume felé. Csaknem két hétig tartott ez az út: megnézték Genovát, Nápolyt, Máltát, s egy „szép, ahítatos, délszaki reggelen”, harangok zúgása közt, kikötöttek Szicília „szép, vad szigetén”, a „csöndben pipáló Etna alatt” is. S a kirándulás végén Velencébe értek. A szépség nyugtató, békítő csöndjét, lágy menedékét, az elmélyedés és álom

szent orvosságát, a nyugalmat kereste itt Ady. S valóban: a maga tündöklő, csöndes szépségével, holdas estéivel fogadta őt és Lédát 1906 szeptember végén az őszi Velence. Az első napok kábulata múltán, csakhamar kiábrándul az álomvárosból, s feltűntek írásaiban a panaszok Velence ellen. S a „holdfényes város”-t elhagyva egy milánói kávéház esti teraszán, fáradtan az egész napi lótás-futástól, megszületett az egyetlen vers, melyet közvetlenül Velence sugallt: a Jó Csönd-herceg előtt.

A Léda-versek megbotránkoztatták a Petőfi romantikus, családcentrikus szerelmes versein nevelkedett olvasókat. S betetézte a botrányt, hogy ezeket az olvasók által „fülledt erotikájú” verseket ráadásul Ady „zsoltároknak” merte nevezni. A magyar költőnek jólneveltnek illett lennie, s Ady fütyült a konvenciókra.

Ady szerelmi költészete – ellentétben Petőfi idealizált, valóságos személyre irányuló, egészséges férfiösztöntől vezérlő verseivel – többnyire személytelen. Ezt a személytelen szerelmet ábrázolja Az alvó Csók-palota c. versében is. Ady költészetében nemcsak a zseni önszerelme és nemcsak a magát másban fel nem találó öngyötrődés fejeződik ki, hanem megvan benne a jóság és tisztaság utáni örök emberi vágy is: az anya és a gyermek után síró fiúi és apai érzés mély, fájó hangja, amely igazi vox humana az Ady-lírában. Megható, amikor az Ős Kajánnal birkózó lélek egyszerre csak felkiált: Uram, van egy anyám: szent asszony. Egy karácsonyi versét pedig így fejezi be: „Ma, akinek van édesanyja,/ Hím testvérem, borulj elébe/ S csókold meg sírva a kezét.” Verseiben a fájdalom és szomorúság hangján szólal meg arról, hogy eldobta, elvesztette, ki van tiltva és zárva örökre a család, az apaság öröméből. Legszebb és legszívhezszólóbb köztük A fiam bölcsőjénél.

Arra most itt nincs hely, hogy Ady költészetének tematikus fejezeteit sorra vegyem. Ezekről egyébként tucatnyi könyv jelent meg. Tavaly a Kalligram Kiadónál látott napvilágot H. Nagy Péter: Ady-kollázs

c. tanulmánykötete, melyben H. Nagy „igen sokat tesz e költészet újraértelmezéséért, újrafelfedezéséért.” (Kálmán C. György). Tanároknak, diákoknak, az Ady-verseket szeretőknek ajánlom e nagyszerű kötetet. H. Nagy is elemzi az egyik legtöbbet és legtöbbször elemzett Ady-költeményt: Az eltévedt lovast. Ebből is látszik, még ma is kiapadhatatlan a versértelmezések iránti vágy, mindig valami újat, szokatlant, bizarrt vagy épp meglepőt találunk Ady költői kifejezéskészletében. Maradandót, örökérvényűt alkotott 20. századbeli költőfejedelmünk. Ezt az Adyról szóló, Adyval kapcsolatos tengernyi irodalom is példázza.

Persze azt sem hallgathatjuk el, hogy rengeteg ellensége, meg nem értője, irigye volt Adynak. Az is igaz, nemcsak őt támadták, ő is támadott. „Mert Ady maró ember volt, néha csak ugrató kedvében, szeszélyből, néha igazi vagy vélt támadás ellen védekezőn, esetleg ütő kedvében támadón.” (Fenyő Miksa). A napi hajsza, a tivornyázó életmód, Léda féltékenykedési jelenetei, az idült alkoholizmus felőrli az idegzetet. Az örökös betegeskedés, a szanatóriumba vonulások valósággal életformájává váltak Adynak.

Szabó Dezső így ír a beteg Adyról a „Három Hollóban” való találkozásuk után: „Szenvedő arc, nagy szenvedő fekete seb-szemek, szenvedésre elernyedt széles száj, szenvedő mozdulatok, mintha minden lépésével megnyílt sírokat kerülne ki.”

Fenyő Miksa így emlékezik vissza a temetés napjára: „Ott álltam koporsója mellett: száraz hideg januári nap volt s a tömegek tízezrei

ott álltak órák hosszat a Nemzeti Múzeum előtt. Soha még hazámat ilyen egységesnek, egy gondolatban összeolvadtnak nem láttam, mint Ady Endre koporsójánál.”

Ne csak az emlékezés apropóján, hanem amúgy is, mikor kedvünk tartja, szürke hétköznapjainkban üssünk fel egy-egy Ady-verset, s ízlelgessük a sorokat, szokatlan jelzőket, a változatos strófaszerkezeteket, a kevert ritmusú verseket, de nem is ez a lényeg, hanem a sodrás, a lüktetés, az örvénylés, vagy az elcsendesedésre intő meglepő szószerkezetek. Ahogy Ignotus mondaná: „nem értem, de gyönyörű.” Mi se akarjunk mindent megmagyarázni és megérteni! Ha figyelmesen, a versre koncentrálva vagy akár Ady tárcáiba, novelláiba, publicisztikai írásaiba mélyedünk bele, nem lesz szükségünk Ady-életrajzot olvasnunk.

Nagy Endrét, a magyar kabaré megalapítóját, a méltatlanul elfelejtett magyar írót látogatta meg egyszer Ady édesanyja: „Úgy elnézem magát, feleségét, gyerekeit, boldog családi életét, miért nem lehet Bandinak is ilyen élete? – kérdezte Ady Lőrincné. Mire Nagy Endre azt felelte: „Édes néni, a maga fiának nem lehet felesége, gyereke, egészsége, jókedve, háza, jószága, hazája, népe, boldogsága, a maga fia lángész.”