Oscar-díjas jelmezeit a világ több részén kiállították

Lőrincz János felvételeOscar-díján kívül van egy másik rangos kitüntetése is Theodor Pištěknek. A Valmontért kapott Cézar. Azt a franciáknak köszönheti azért az alkotásáért, amelyet rendezőként ugyancsak Forman jegyez. Harmadik amerikai munkája, a Larry Flynt is hozzá köti. A cseh filmesek közül František Vláčil (Méhek völgye), Oldřich Lipský (Nick Carter, a szuperdeketív) és Jiří Menzel (Sörgyári capriccio) filmjeihez tervezett kosztümöket. Hosszabb kihagyás után, hetvenhat évesen most újabb nagy munka előtt áll. Václav Havel Távozás című legújabb színművének filmváltozata vár rá. A forgatás nyáron kezdődik, a film rendezője Jaroslav Brabec.

A kosztümtervező mindenkinek közvetlen munkatársa. Először is a rendezőnek, hiszen tőle kapja a felkérését, ő állítja maga mellé. De szoros kapcsolatban kell, hogy legyen az operatőrrel, a díszlettervezővel, a világosítókkal és nem utolsósorban a ruhákat viselő színészekkel. A felsoroltak közül ki az, aki a leginkább meg tudja keseríteni az életét?

A leghitványabb gazember a rendező. Hat hétig is elbíbelődhetek egy zakógombbal, ám ha ő úgy dönt, hogy neki az nem fontos, akkor a néző sosem fogja észrevenni.

Az operatőr nem lehet a szövetségese?

Megegyezhetek én vele, az sem segít. Ha a rendezőnek nem az kell a svenkbe, a kamera szeme nem áll meg rajta. Hajnalig mesélhetnék a háklis színészekről is. Kényes dámákról, hepciás öregasszonyokról, akiknek nem tetszik a ruha színe, a gyűrű köve, a cipő sarka, amely amúgy sem látszik ki a hosszú kosztüm alól. Vagy ott van… mindegy, kimondom a nevét… Woody Harrelson. Ő játszotta Larry Flyntet. Nem akart magára venni semmit, ami bőrből készült. „Semmi állati eredetűt… ne is kérje tőlem!” – mondta. Még egy parádés bőrcipőt sem volt hajlandó a lábára húzni. Órákig kellett könyörögnöm neki, míg rá tudtam beszélni őt. Elátkoztam még a napot is, amikor megismertem őt.

Milyen módszerrel dolgozik? Elolvassa a forgatókönyvet, és szép sorjában megrajzolja a figurákat.

Nem ez az első lépés. Előbb elkezdem tanulmányozni a kort, amelyben a történet játszódik, utánanézek, mit hordtak azokban az években, mi volt a divat. Aztán leülök a rendezővel, és átvesszük az egész forgatókönyvet. Lapról lapra. Látnom kell a figurák jellemét, esetleges változását. Ki miért viselkedik úgy, ahogy, milyen a viszonya a többiekkel, milyen helyzetben találkoznak. Csak utána kezdek el rajzolni. De így is vannak, akik pokollá tudják változtatni az életemet. F. Murray Abrahamot például, aki Salierit alakítja az Amadeusban, háromszor hívtam meg vacsorára, hogy felvegye a neki varrott kosztümöt. Azt mondta ugyanis, amikor meglátta, hogy ő nem pojáca, a testhezálló kosztüm nem az ő világa. Csakhogy Mozart idejében nem lehetett csak úgy szabadon hadonászni egy ingben. A nadrág is combhoz simult. Mondom, három vacsora! És mind a hármat én fizettem.

Fél évvel az Amadeus első forgatási napját megelőzően ön már keményen dolgozott. A színészek még elméletben sem építették fel a szerepüket, amikor a kosztümök jelentős része már készen állt. Nem tartott attól, hogy lesznek köztük, főleg a nők között, akik bizonyos darabokra majd azt mondják: „Ez nem tetszik… ebben nem érzem jól magam… ez nem felel meg a figuráról alkotott képemnek”?

Én szeretem a munkának ezt a fázisát. Talán azért, mert én vagyok az első, aki tudja, ki hogyan fog kinézni. A rendező helyzetet kreál a színésznek, de hogy külsőleg miképpen fest, azt én komponálom meg. Olyan nincs, hogy minden színésszel előre megbeszélem, hogy milyen színű lesz a ruhája, vagy hogy milyen csipkeberakást kap a blúzába. Még akkor sem, ha a célom az: mindenki jól érezze magát abban, amit magára ölt. A legtöbb gondom általában azokkal van, akik mindenáron fel akarják hívni magukra a figyelmet. Még meg sem szólalnak, de a kosztümnek már beszélnie kell helyettük. Én az ilyen jelmezt nem szeretem. A figurát a színésznek kell eljátszania, nem a ruhának. De készíthetek én bármilyen remek terveket, ha nincs, aki jól kiszabja és jól megvarrja a ruhát, sokra nem megyek. Az Amadeus kosztümjeit Rómában varrták. Szert kellett tennem a tekintélyre az ottaniak előtt. Ha ugyanis veszítek, minden egyes darabbal legyőznek. A tervezőnek azonban mindenre fel kell készülnie. Még arra is, hogy a legjobb ötletei kimaradnak a filmből. Vagy azért, mert a varroda valamilyen okból képtelen volt kivitelezni, vagy mert a rendezőnek nem annyira fontos, amit én lelkesen felkínáltam neki.

Megtörtént már, hogy az eredeti terv és a kész jelmez nagymértékben különbözött?

Ilyesmire szerencsére ritkán van példa. Az viszont megesett már, hogy változott a forgatási terv. A jelmeztervező számára az az ideális helyzet, ha a kosztümök már a forgatás elkezdése előtt fogason lógnak. Ez persze csak álom. A valóság ennél sokkal idegesítőbb. Minden a forgatással párhuzamosan készül. Aztán a magas, karcsú színésznő eltöri a lábát, a rendező másvalakire osztja a szerepet, de másnap, amikor az új színésznő kamera előtt áll, nem mondhatom, hogy egyetlen éjszaka kevés volt a ruhára. Még ott a hajnal és a reggel. Dolgozni kell. Ja, és a hölgy, aki beugrott Constanze szerepébe… nem elég, hogy jóval alacsonyabb volt, mint balesetet szenvedett kolléganője, hanem… hogy is mondjam?… begyesebb is. Négyes melltartót hordott. Tehát átalakításról szó sem lehetett. Teljesen új kosztümöket kellett varrni.

De meg is lett az eredménye mindennek: az Amerikai Filmakadémia kézzel fogható elismerését is kivívta.

S utána évekig mindenki azon csodálkozott, miért nem dolgoztam újabb amerikai filmben. Az Oscar ugyanis semmiféle változást nem hozott az életembe. Még anyagit sem. A világ legrangosabb szakmai kitüntetéséhez nem adnak pénzt. Még egy nyomorult százdollárost sem. Az Oscar ugyanis a legnagyobb kapukat nyitja meg az ember előtt. Ha az illető ott lakik Los Angelesben. Tehát, ha maradtam volna, aligha maradok munka nélkül. Itthon azonban még évek voltak hátra a szocializmusból, és ha nem jövök haza, a családom látja kárát. Úgyhogy hónom alatt az Oscarral búcsút intettem Amerikának, és ezzel együtt a lehetséges felkéréseknek is.

Ön lett azonban a jelmeztervezője a rögtön a rendszerváltás után amerikai, kanadai, német, olasz és cseh koprodukcióban forgatott Dűnének, amelyet az ugyancsak Oscar-díjas Vittorio Storaro fényképezett.

A Dűnét Prágában rendezte John Harrison. Nem ez volt az első sci-fi a pályámon, de cseh filmben az anyagi korlátok miatt nem álmodhat olyan nagyokat az ember. Ott minden elképzelését fából és papundekliből kell megvalósítania. Egy nagy költségvetésű amerikai sci-fi tágabb teret ad a fantáziájának. Technikai háttér nélkül azonban nem nagyon nyújtózkodhat az ember. Tudnék viszont olyan cseh filmet is mondani, amelyhez a kosztümök mellett egy kofferban hordozható bombát kellett készítenem, de olyat, hogy az szórakoztató legyen a néző számára. Meg is terveztem, és le is gyártották rendesen, a filmből aztán a rendező döntése miatt végül kimaradt. Akkor majdnem zokogtam, de tényleg! Ezért mondom, hogy a filmes szakmában nincs nagyobb gazember, mint a rendező. Természetesen köztük is vannak szent kivételek, de nagyon kevesen.

A Valmont esetében mennyire szorította az anyagi keret?

Ott már a tervezés során közölték velem, hogy olyan nagyokat ne álmodjak. Jó, rendben, visszafogtam magam. De még az sem volt elég, mert Rómában, a világhírű Tirelli műhelyében, ahol a kosztümök készültek, ott állt mellettem a producer, és kiabált, hogy „ezt sem, ezt sem, ezt sem!” Mire én is annyira bedühödtem, hogy azt mondtam, addig nem folytatom, amíg oda nem hozzák Milost, hogy vele beszéljem meg, hogyan tovább. Amerikából aztán oda is repült, addigra viszont már őt is falhoz szorították, úgyhogy más hangnemben ugyan, de tőle is ugyanazt hallottam, mint a producertől. Hogy: „Nem megy, Theóm értsd meg, hogy nem lehet!”

A Larry Flyntben három évtizedet kellett átölelnie. Harminc évet az amerikai divatból. Nehéz volt?

A legnehezebb. Ennél bonyolultabb munkában azóta sem volt részem. Ugyanakkor a legnagyobb elismerést is ez hozta meg számomra. Most nem valami díjra gondolok, hanem a kritikusok véleményére. Tudja, nincs annál szörnyűbb, amikor az ember látja, hogy egy külföldi jelmeztervező milyen hibákat követ el egy nálunk játszódó filmben. Hogy konkrét legyek: A lét elviselhetetlen könnyűségében, amelyet Milan Kundera regénye nyomán forgattak az amerikaiak, olyan szarvashibák vannak, hogy csak úgy lángolt a fejem a moziban. Emlékszem, még a rendőrök sapkája is feldühített. S akkor ott állok fordított helyzetben a Larry Flynttel! Nem követhetem el azt a hibát, hogy egész Amerika rajtam röhögjön, az én szakmai baklövéseimen. Ha melléfogok valamivel, rögtön Milost rángatják elő, hogy miért nem amerikai jelmeztervezővel dolgozott, aki a kisujjából rázza ki a kor divatját. Ráadásul nem is egy államban játszódott a film, és mindenütt más az emberek mentalitása, amit a kosztümökben is érzékeltetnem kellett. Tehát nagyon vékony jégre léptem, amikor elvállaltam a Larry Flyntet. Őszintén bevallom, a bemutató sokkal nagyobb trauma volt számomra, mint az Oscar-gála, hogy én nyerem a díjat vagy valaki más. Az ehhez képest baráti meghívás volt. Féltem, nehogy azt írják rólam, hogy a kosztümöket egy rozsdás agyú vénember tervezte. Szerencsére nem ez történt, hanem épp az ellenkezője. Az egekig dicsértek, amit a saját, egyéni sikeremnek tekintek. Mondhatnám: abszolút győzelemnek. Minden színésztől ajándékot kaptam a forgatás végén.

A legmeghatóbb ajándékot kitől kapta pályája során?

Nastassja Kinskitől. A tavaszi vizekben dolgoztam vele, és Rómában készültek a kosztümjei. Huszonöt szál fehér rózsával jött az első próbára. Hogy az micsoda csokor volt! Ő meg repült a boldogságtól, hogy micsoda mesés ruhákat terveztem neki. A további próbákon aztán ő kapott tőlem fehér rózsákat. A fél fizetésemet Nastassja Kinskire költöttem.

Václav Havelhez is régi barátság fűzi. Nem most, a Távozás révén kerültek először munkakapcsolatba. Annak idején az ő felkérésére tervezett új egyenruhát a prágai Vár díszőrségének.

Hogy abban is mennyi abszurditás volt! Felhívtak telefonon, hogy másnap jelenjek meg a Várban, az elnök úr beszélni szeretne velem. Hogy jön az osztrák államfő, és addigra új egyenruha kellene a katonákra. S hogy se pénz, se idő, tehát munkára fel! De ha csak pénz nem lett volna! Itt anyagok sem voltak, sapkát, cipőt, mindent külföldről kellett hozatnom. Máshol szereztem be a nadráganyagokat és máshol a gombokat. Itthon mindenütt azt mondták, hogy boldogan vállalják a munkát, de hat hónapnál hamarabb nem készülnek el vele. Úgyhogy mindent az amerikai katonai attasé segítségével rendeltem meg a tengerentúlról. Pár nappal később amerikai repülőgép hozta a több láda anyagot. Emlékszem, a ládákat Gustav Husák egykori testőrei pakolták le a gépről, s ott futkostak köztük az FBI titkosrendőrei, akik már George Bush útját készítették elő. Fent a Várban pedig a mi belügyeseink rohangáltak, ők főzték a kávét az FBI-ügynököknek. A legemlékezetesebb kép mégis az, amikor az FBI emberei már bent ülnek a Tatra-603-asokban, én ott integetek nekik a kocsisor mellett, hosszasan búcsúzkodunk, mire kihajol az egyik sofőr, hogy „Akkor viszlát, Pištěk úr!” Azonnal felismertem őt. Ő volt a titkosrendőr, aki Formanra „vigyázott”, amikor Prágában forgatta az Amadeust. Ami pedig a díszőrség egyenruháját illeti: a Vár egyik termében a szőnyegen hason fekve próbáltuk eldönteni Václav Havellel, hogy a lehetséges öt verzió közül melyiket válasszuk. De mivel sehogy sem tudtunk közös nevezőre jutni, az elnök úr kiszólt, hogy hívjanak be négy fiút a katonák közül. Ők mondták ki végül is, hogy melyik tetszik nekik a legjobban. Ennél demokratikusabb választást elképzelni sem tudtam volna.

Mikor végez jó munkát a kosztümtervező? Ha úgy jövök ki a moziból, hogy nem tudok szabadulni a jelmezek világától?

Nem. Ha a ruhák a történetet szolgálják. Az a fontos, hogy milyen a film. Jó vagy rossz. Ha jó, akkor a kosztümök is működtek, ha viszont nem, akkor a jelmezeket is gyorsan elfelejti a néző.