Önmagam tükre nem én vagyok

Lendületes újságíróból érett publicistává, többkötetes íróvá, költővé és műfordítóvá. Volt üzemi diszpécser, tanító, ünnepelt színpadi rendező. Ipolyságon született, élt Pozsonyban, Kassán, Kecske- méten, 1986 után disszidens- ként Nyugat-Németország- ban, „befejezésül” Dél-Komáromban telepedett le. Gágyor Péter.

Mindketten a második világháborút követő első esztendő generációja vagyunk. Benned mi él a negyvenes évek végének, az ötvenes éveknek emlékeiből?

Hamarjában mit mondjak? Hogy rossz étvágyú, köhögős, nyápic gyerek voltam, a nagyanyám ezért hosszabb időre Körmöcbányára vitt. A család nyelve ott szintén magyar volt, az utcán viszont szlovák, a nyelvbotlásaim miatt ott is, Ipolyságon is idegennek éreztem magam. Már elsős lehettem, amikor otthon anyám véletlenül Joszif Visszárionovics Sztálin születésnapján ablakot mosott, és fülsiketítő erővel bömbölte az utcai megafon, hogy „Éljen Sztálin, Sztálin, Sztálin elvtárs!” Amikor anyám ezt már hallani sem bírta, elsírta magát, és a lakás belsejébe menekült. És persze beszélni is másképpen lehetett a lakásban, és másképpen kellett az iskolában, ahol egy mukkot sem szabadott szólni arról, hogy nálunk a Szabad Európa rádió szól, apa azt hallgatja.

Hát a kamaszkorod, a hatvanas évek?

Úgymond reakciós család voltunk, szüleim ezért a későbbi érvényesülésem érdekében 1960-ban az akkori komáromi Ipariba írattak. A diákotthon szörnyű emlék: tizenhatan laktunk egy közepes nagyságú szobában, a két hátsó szobából még át is jártak a miénken. A zuhanyozás luxus volt. Ott ért meg bennem, hogy semmiképpen sem leszek katona, amit sikerült betartanom.

Hogyan érintett meg a pop, a beat?

Érdekes, de inkább a Beatles előtti időszak ragadott meg, a rockot favorizáltam. És idősebb unokatestvérem hatására eléggé korán a komolyzene felé fordultam. Rádöbbentem, hogy a zene nemcsak andalít, hanem gondolkodásra ösztönöz.

A szlovákiai magyar nagy népi amnéziára milyen magyarázatot látsz? Családi körben is kevesen beszéltek a jogfosztottság éveiről, az 1945-ig működő szlovenszkói magyar pártokról. Mintha mindez kuss lett volna!

Nekem nyilván szerencsém volt, mert nálunk otthon beszéltek róla az öregebbek, a rokonság. Általában azonban egyfajta menedék, bizonyos rejtekezés vagy félelem volt a hallgatás. Az 1950-ben kezdődött nemzetiségi enyhülés után pedig a nemzeti érzést az anyanyelv használatában, a paraszti kultúrában, a néprajzi örökség őrzésében lehetett már megjeleníteni. Meg az amatőr színjátszásban, hiszen a Lúdas Matyit, a János vitézt, a Gül babát, a magyar operetteket volt sikk eljátszani. A műkedvelők Ipolyságon is meg voltak győződve arról, hogy jobbak, mint a lévaiak.

Te mikor figyeltél föl a hatvanas évek lazább közéleti légkörére?

Amikor Pozsonyba jöhettem Komáromból, és megszabadultam az Ipari kötöttségeitől, ahol egy megszállott kommunista volt a nevelő tanárunk, aki olyan jelszavakat skandáltatott velünk teli torokból, hogy „Örök időkre a Szovjetunióval!” – mi meg undorral azt mormogtuk hozzá: de soha többé... Pozsonyban érezhető volt, hogy előbb-utóbb változások közelednek. Három hónap alatt a József Attila Ifjúsági Klub vezetőségébe is bekerültem, Hang néven – a Népművelés nevű lap mellékleteként – újságot adhattunk ki, szerveztük a nyári ifjúsági találkozókat, segítettük egymást az országos magyar klubmozgalomban. Érezhetően egészen más volt a társadalmi klíma. Talán ezért hittük el nagyon lelkesen a Dubček-féle emberarcú szocializmus meséjét, noha azt is észre kellett venni, hogy amíg Csehországban a „demokratizace” volt a jelszó, addig a Morva folyón innen a „federalizácia” és a „Slovensko, Slovensko” visszhangzott.

Hatvannyolc emlékezetes augusztusát hogyan élted meg?

A megszállás okozta országos lapterjesztési zavarok miatt egészen Kassáig személykocsin vittük a katonai inváziót elítélő újságokat. Visszaúton beszorultunk egy tankoszlopba. Előttünk tank, mögöttünk tank, fölöttünk az ágyúcső, az árok szélén összetört autók. A félelemnek ilyenkor különös dramaturgiai játékai vannak, az ember lelki szeme előtt különböző krimiket lát, de Losonc előtt sikerült kicsapnunk onnan. Bizony, zöld volt az arcunk.

Ezekben a helyzetekben érezted magad először valóban felnőttnek?

Mondjam, hogy sok mindenben még most sem érzem magam annak? Különösen, ha akár filozófiából vagy történelemből az olvasottsági hiányaimat próbálom pótolni; közben esetleg azon tűnődöm, hogy 14-16 évesen miért nem voltam szorgalmasabb. És hát 19 évesen nősültem, egy évvel később pedig gyerekem is volt. Ezért a gyávaság felnőttségét is meg kellett élnem, hiszen már nem pofázhattam vissza sehol, a családnak szüksége volt a pénzre, mert kettőnk puszta fizetése alig volt elég a havi minimumra.

Gyakran értek abszurditások az életben?

Igen. Kellő arányban az emberi naivitással. De novella értékű ütközések is bőven akadtak. A mi generációnk itt, Közép-Kelet-Európában sok mindent megpróbált elhinni, ugyanakkor egy csomó dolgot megváltoztatni is.

A besúgók és feljelentgetések, a cégéres ŠtB világára miként emlékszel?

Már a JAIK vezetőségi tagjaként megkörnyékeztek, párszor becitáltak a hírhedt Februárkára „elbeszélgetni”. Majd Kassán ez még gyakrabban előfordult. Iparkodtak rávenni, hogy írjak alá nekik. Néha nagyon szorongtam, de sikerült elkerülni ezt az önmagammal szembeni júdásságot. Néhány spiclit már az arca szerint ismertem. Megtörtént, hogy egyikük karácsony előtt ott ácsorgott a házunkkal szemközt, és amikor elmentem hazulról, fölment a lakásunkra, hogy megmondja a feleségemnek: január 2-án menjek be, a biztonság kedvéért vihetek magammal fogkefét. Utána kellemes ünnepeket kívánt és elment. Számomra döbbenetes, hogy amikor átkerültem Magyarországra, ott, mielőtt megkaptam a magyar állampolgárságot, a három per hármasok elkezdték ugyanezt a zaklatást. Végül ez volt az emigrációnk egyik oka, mert nem kívántam a gyerekeim sorsát is feláldozni az én elveim, magatartásformáim, politikai hiúságom miatt.

Nyolcvankilenc után nem maradtál kint. Merthogy?

Mert a rendszerváltás előtt azt hittem, hogy a negatív kiválasztódás csak a szocializmusra jellemző. Viszont a pénzhatalmi manipuláció épp ugyanolyan kiválasztódásokra ad alkalmat, sőt! Ezt most már errefelé is érezzük. A másik dolog a nyelv. Én csak magyarul tudok élni, tehát Poprádon sem tudnék, lassan talán már Pozsonyban sem. Ráadásképpen, aki alkot, aki ír, az állandóan tétovázik, egy idő után pedig azt hiszi, hogy a gondolatai, a véleményei, az (elő)ítéletei hipotézisek csupán.

Az emigráció éveiből vannak veszteségeid is?

Mindenképpen. Nem abban az értelemben, hogy nem kaptam például állami díjat, ha ezért feljelentem a magam rendezte színházi előadást, hanem olyan szempontból, hogy tényleg senki sem tud visszalépni ugyanabba a folyóba. Színházi életem csúcsa talán a MATESZ 200. premierjeként számon tartott Don Quijote volt a kassai Thália Színpadon. Annak a bemutatónak köszönhetően a szlovákiai magyar színjátszás az akkoriban tekintélyes magyarországi szakfolyóirat, a Színház címlapjára is felkerült; idehaza viszont jöttek érte a durva politikai vádak, a szovjetellenesség rágalmai, végül nemcsak az én, hanem az egész családom csehszlovák állampolgársága is ráment erre a színházi munkámra. Amikor távoznom kellett a színházból, többen krokodilkönnyek között sajnálkoztak, de amióta hazajöttem a megváltozott politikai valóságba, a kassai társulat még csak nézőnek sem hívott meg!...

Hetvenkét esztendő tisztes idő. Sok csalódás ért az életben?

Az ilyen dolgokat most már inkább az élet törvényszerűségeinek tartom. Manapság ritkán akadnak értékén mért érdemek, inkább a suba alatti sunyiságok, a kéz kezet mos, az én tenéked, te énnekem divatja járja. A negyvenhatosok és az azt követő első évek nemzedékének igazi élménye a nyolcvankilences rendszerváltás volt, bár az új korszak teljesítményei sem makulátlanul tiszták. Azon „társutasokról” már nem is beszélve, akik a köpönyegforgatás meg a pedálozás bajnokai, akik rendre megtalálják a feléjük tüsszentő csacsit – amit a becsületes ember sohasem lel meg. Gondolom, neked sincs jachtod az Adrián, és nekem sem hiányzik. Lehet, hogy tengeribeteg lennék rajta.

Számodra mára mi lett a szerepe a rád annyira jellemző iróniának?

Egyfajta védekezés és bizonyos fokú vigasztalás is. A túlélés egyik erőt adó forrása. Az intellektuális hintázás világába emel, hiszen önmagam tükre nem én vagyok. „Csak” arra kell ügyelni, hogy az ember ne váljon saját énjének paródiájává.

Több mint hét évtizeddel a válladon szoktál nosztalgiázni?

Nemigen. De az idő talán ehhez is meghozza az erőt, a tisztánlátást, hogy minél objektívebben értsem a múltat. Csak a tárgyilagosság, a minőség segít rajtunk az immár kereken százéves furcsa kisebbségi sorsban is, szlovákiai magyarokként. A változások örvényeiben. Amikor 1960 és 1964 között diák voltam Révkomáromban, az még annyira magyar város volt, hogy aki nem így beszélt, annak utazótáska volt a kezében. A vasútról jött, vagy odafelé tartott. Ma már régen nem ez a helyzet.

Élettapasztalatként elfogadod, hogy csupán az áldozat hozza meg annak lehetőségét, hogy valami új történjék?

Egy-egy személyre lebontva mindenképpen.

Manapság milyen súlyát látod az őszinteségnek?

Többször gondolkoztam már ezen. Azt hiszem, vannak alkatok, akik számára ez kényszer, mert annyira nem tudnak hazudni, hogy a következő fél órában meghazudtolnák önmagukat. A közmegegyezés alapja csakis az őszinteség lehet. Hiszen ha másként kezded érteni a világosan leírt számokat, titkosírás lesz belőle.

Mit gondolsz rólunk, az 1946-os korosztályról?

Fontos látni, hogy legalábbis a régiónkban megúsztuk háború nélkül. Így nézve még szerencsések is vagyunk, hiszen a (nagy)szüleink két világháborút vészeltek át. Persze, a kitelepítés, a háború utáni nyomor, a tiltott magyar szó, 1956 emlékké szelídült megrázó élménye, a durva sztálinizmus, utána 1968 és a normalizáció túl sok olyan történelmi pillanat, ami megviseli az embereket. És ki tudja, mi vár még Európára az extrémizmus lábra kapásával, a nacionalizmus újjáéledésével. Ahogy a migrációs népvándorlás sem gyerekjáték, még ha Európa képtelen is a saját népességét reprodukálni. És az 1989-es rendszerváltás, a sohasem elérhetőnek hitt, ölünkbe hullott szabadságélmény! A korábbi évtizedek fontos tapasztalataival egy pozitív helyzetbe sikerült érnünk, amelyben más is, én is a saját életemet olyan öböl felé vihetem, ahol a szabad gondolataimért, az alapelveimért, a tetteimért csak saját magam vagyok felelős.