Nyertes hatvanéves

Ülök a vonatban, a kedélyes nevű Jaroslav Hašek Eurocityn, s feszengő érzéssel konstatálom: semmi drukk nincs bennem életem első díjának átvétele előtt. Hogy éppen hatvanadik életévemre esik a Mosty cseh–szlovák társaság és kétheti lap kedves gesztusa, mellyel immáron hatéves barátságunkat s együttműködésünket honorálják a Vlado Čech, a kiváló polgárjogi harcos (harcos? – az őt ismerők szerint a világ legbékésebb embere volt, ezért mert szembefordulni a diktatúrával) emlékének szentelt díjjal, az csak kellemesebbé teszi a hivatalos és ünnepi gesztusoktól őszintén irtózó kitüntetett számára az egész ceremóniát.

Megérkezés, taxi, kedves kísérő, s máris ott vagyunk az általam még konzulátuskorából ismert épületnél, mely most a Magyar Kulturális Intézetnek ad otthont. Mire felfrissítem magam, már ott is ülök az első sorban, s hallgatom Krasztev Péter laudációját. Illenék elpirulnom, annyi szépet és jót mond rólam, de végül csak annyit határozok el, hogy a hallottak alapján jövőre elindulok az aranygyapjas rendért. Aztán elcsíp a pozsonyi rádió magyar tudósítója, s mire végzünk, szinte üres a terem. Hála istennek, mehetek aludni – mégiscsak fárasztó egy ilyen díjátvétel. Még Soňa Čechovával, a Mosty lelkével és fő mozgatójával sem tudtam néhány szónál többet váltani.

Másnap délelőtt kis olvasgatás, tévénézés (fantasztikus ez a csatornanév: JOJ), kis séta, ebéd a szemben levő, századelőt idéző, mégsem giccsesen nosztalgikus Stefánia kávéházban. Délután olvasás az intézeti könyvtárban, legalább jövő heti felkészüléssel pótlom a most elmaradó óráimat. Az esti találkozás a Kempelen Farkas Társaság fiataljaival igen kellemes: felkészült, művelt hallgatók és pályakezdő szakemberek mondanak tényleg okos dolgokat a magyar–szlovák viszony alakulásáról, neuralgikus pontjairól, jövőbeli kilátásairól. Szlovákok is jelen vannak, néha közbeszólnak, majd mosolyogva figyelik a magyarok közti polémiát. De úgy láttam, az idősebb korosztály néhány jelen levő képviselője sem volt elégedetlen, pedig magam gyakran számítok odahaza is normaszegőnek feltétlen kooperációs álláspontom miatt. Még az sem okoz közfelháborodást, amikor azzal próbálom nyugtatni a történelmi nevek szlovákos névátírása miatt háborgó itteni magyarokat, hogy így viszont a szlovákok biztosan helyesen ejtik majd ki Baťáň, Vešeléni és a többiek nevét.

Másnap már semmi nemzetépítés: rövid megbeszélés Péterrel, ebéd, s irány a pályaudvar: ezúttal a Gerulatával, mely Rajkán át egészen Lökösházáig is elvinne, ha nem szállnék ki Pesten. Mindenesetre jó tudni, hogy Bratislavának van már közvetlen kapcsolata is Békéšská Čabával. (El is nevezném Jadviga Expressznek.) Éljen a magyar–szlovák barátság! (De tényleg!)

Heiszler Vilmos (1947, történész)

Forrás: http://www.holnap.sk