Nyálbulvár, sajtóbecsület, politikai „ellen”-őrzés

Úgy látszik, az újságírótémát is folytatnom kell... Mi tagadás, egyre nehezebb ma újságíróként, a sajtó embereként megküzdeni bizonyos, sajnos, sokszor nem alaptalan prekoncepciókkal. A nyáladzó típusú bulváron nevelkedett és attól szinte függő közönség saját csapdájába ejtette az ilyen – mert van értelmesebb is – bulvárt: csak a beetetéshez használt csalit hajlandó lenyelni, semmi mást, így a nyálbulvár nem is igen produkálhat egyebet, mert leesik a példányszám, a nézettség, a hallgatottság, egyszóval a bevétel.

Persze bizonyos értelemben csapdába esett a normális „közéleti” sajtó is. Számos magát újságírónak valló személy rontja a szakma becsületét, ezért sokan – főleg az áldozatok és körük – úgy tekintenek a tollnokokra, mint véres szájú, kiirtandó állatfajra. Szegény becsületes zsurnaliszta pedig szintén viselje a megbélyegzést, és bizonyítsa napról napra: ő más, korrekt, tényszerű. Ilyenkor extrém esetben akár az ártalmas öncenzúra is működésbe léphet, megfejelve az átlagos önkontrollt. Az ember tehát vagy fél nevén nevezni a dolgokat, vagy ha nevén nevezi őket, akkor esetleg kikap. Véleményét pedig talán annyira veszik komolyan, mint a pletykalapok ízetlen, hazug sértéseit. Meg aztán a sajtóper sem hiányzik senkinek a jogászokon kívül. Dilemma tehát van.

Hallom ám a jó hírt, választott vezetőnk majd feloldja egy új jogszabály-módosítással, hiszen milyen Csodaország az, ahol a lepocskondiázott politikus nem válaszolhat megfelelőképpen? Na jó. Minden lepocskondiázott ember joga kell legyen a válaszadás, a védekezés lehetősége, eddig oké. Szegény alulfizetett politikusaink ma kénytelenek esetleg saját lapjaikban, esetleg saját pénzükön fizetett hirdetésekben, esetlegesen válaszolni vagy félrebeszélni, ami méltatlan a tárcájukhoz, pontosabban a pénztárcájukhoz... Rosszabb esetre, amikor a média tényleg indokolatlanul sért meg valakit, léteznek ma is helyesbítő eszközök, s ezek alkalmazása normális mederben működik is. De vajon milyen módszerrel oldható meg az, hogy a tervezett új törvény szerint csak a jogtalanul becsmérelt, alaptalanul sértett személy kapjon ilyen médiafelületet? Hogy az oda-vissza válaszok ne alkossanak szappanopera-sorozatot? Sem valaki ingyenes választási kampányát... A nem állami sajtónak az állam bácsi mi módon írja majd elő a válaszoldalakat, válaszműsorokat – vagyis hogyan szól bele a dolgába és okoz anyagi kiadást, szerkesztési anomáliát, rombolja le a szólás szabadságát, az kérdés.

Beszólni és beleszólni könnyű, ha az ember olyan törvényre támaszkodhat, amely más számlájára előír, s nem megenged. A sajtó tényfeltárásra törekvő munkájába – minden hibája ellenére – korrekt politikusnak beleszájalnia nem csupán méltatlan és nevetséges, hanem szánalmas is. Legalább annyira, mint amennyire az egész sajtóvilágot a nyálbulvár alapján megítélni.

Hiszi vagy sem a kedves olvasó, a becsületes újságírók többsége itt, a Duna körüli területeken amúgy is eléggé kiszolgáltatott. Kiszolgáltatott sok lapgazdának, sok félhülye által kinevezett félhülye főszerkesztőnek, számos polgármesternek, az alacsony fizetésnek, Izomagyú Dezsőke bérelhető ökleinek, a rossz hír hozóját sújtó emlékezetnek és saját tévedéseinek. A zsurnaliszta is ember, csak neki az a dolga, hogy jelezze a gyanús mozgásokat, figyelmeztesse és informálja a közt. Amely remélhetőleg nem hagyja őt nyakig az ilyen törvénytervezetek balkáni színezetű kakijában, és némi szellemi ellenállást tanúsítva megvédi (ebben persze nem hiszek). Már csak azért is, mert az egymásnak fröcsögve válaszolgató érintettek helyett esetleg egy értelmes filmet szeretne nézni, tárgyilagos híreket olvasni vagy releváns, szakmai beszélgetéseket, netán szép zenét hallgatni...