Nosztalgikus sorok a Kazinczy-napokról és a beszédversenyről

Az Új Szó kassai tudósítója, Juhász Katalin két cikkében is hiányolta a közelmúltban, hogy senkitől sem tud biztos adatokat kapni arra vonatkozóan, hányadik országos döntője zajlott az idén a szép magyar beszéd versenyének. Információi szerint már túl lehet a döntő a negyvenedik évén. Mivel még néhány évvel ezelőtt az Anyanyelvi Társaság elnökeként magam is részt vettem a Kazinczy-napok szervezésében, s a beszédverseny országos döntőjének húsz éven át zsűrielnöke voltam, emlékezetem s a rendelkezésemre álló feljegyzések alapján megpróbálok adatokat közrebocsátani a két fontos rendezvényről, amelyek – ha valami csoda nem történik – maguk is lassan már csak művelődéstörténetünknek lesznek szintén az adatai, részben a pénztelenség, részben az emberi negatív viszonyulás miatt. Pedig hasznos két (végül már egy, közös) rendezvénye (volt?) ez a felvidéki magyarság kulturális életének, s rengeteg fáradságba került a kiépítése annak a rendszernek, amelyet a kilencvenes évek végére sikerült létrehoznunk. Nem is csodálkozhatunk ezért azon sem, hogy nemigen tudnak ma már tájékoztatást nyújtani a verseny fejlődéséről még azok sem, akik egykor talán közelebb álltak hozzá, hiszen ahhoz, hogy ismerjék a részleteket, több mint három évtizeden át figyelemmel kellett volna kísérniük a fejlődését, amely korántsem volt egyenes vonalú: tele volt zökkenőkkel, változásokkal; a pillanatnyi helyzethez való alkalmazkodások jellemezték. Minket, szervezőket egy cél vezetett: folyjon a verseny; megszűnnie nem szabad; mert ami nálunk egyszer megszűnik, azt nemigen lehet újra elindítani. A Kazinczy-napokról itt most csak dióhéjban közlök anynyit, hogy 1967-ben indította el őket a Csemadok Központi Bizottsága, de két évet vesztegzár (kolerajárvány, valamint száj- és körömfájás) miatt ki kellett hagynunk, így a harmincadikat csak 1999-ben rendezték meg. (Az újabb – más rendezvényekkel összevont – Kazinczy-napok adatai talán már nem ismeretlenek.) A következőkben inkább a szép magyar beszéd versenyének fejlődésével foglalkozom részletesebben, mert erről kevesebbet tud a nyilvánosság, mint a Kazinczy-napokéról.

Kezdetben az ún. kiejtési versenyeknek nem volt országos döntőjük. A „selejtezők” az oktatásügy keretében folytak osztály-, iskolai és járási versenyek formájában, s a kerületi versenyekkel fejeződtek be. A pozsonyi és a kassai kerületek rendezték ez utóbbi versenyeket, s a kassaihoz csatlakoztatták a besztercebányai kerület néhány magyar tannyelvű iskolájának győzteseit is. Már haladást jelentett az is, hogy később a kerületi versenyeket egy helyen: Őrsújfalun (a tábor területén) tartották, s ott a kerületi győztesek is vetélkedhettek egymással, tehát afféle rögtönzött országos döntőt is rendezhettünk. Ezek a versenyek egyrészt elszigetelten (közönség nélkül), másrészt eléggé visszhangtalanul zajlottak. Bennem vetődött fel az a gondolat, hogy legalább az országos döntőt a Kazinczy-napokhoz kellene kapcsolnunk: a kettő jól kiegészítené egymást, s mindkettőnek nagyobb közönsége lenne. Persze a Csemadokot és a nyelvi szakbizottságot sem volt könnyű meggyőzni a társulás hasznosságáról. Többen attól tartottak, hogy a tanulók vetélkedőjét – amely akkor csak szövegtolmácsolásból állt – unalmasnak fogja tartani a nyelvészeti napok programja iránt érdeklődő közönség. Ezért a társulás óvatos közeledéssel kezdődött. 1979-ben már Kassán zajlott a döntő, de a Kazinczy-napok megnyitása előtti napon, csütörtökön, tehát egy kicsit különválasztva a nyelvművelő napok programjától (ennek nyilván az is oka lehetett, hogy a versenynek az oktatásügy volt a gazdája, szervezője, s mi csak a zsűriben nyújtottunk szakmai segítséget). Másnap, a Kazinczy-napok megnyitóján azonban már szerepelt két középiskolás győztes – két éven át csak így kapcsolódott össze a két rendezvény. 1981-ben már pénteken délután, a Kazinczy-napok délelőtti programja után zajlott le a verseny, vagyis ekkor lett szerves része az országos döntő a Kazinczy-napok programjának. Akkorra már a szövegtolmácsolás mellett helyet kapott a szövegalkotás is. Ekkor már láttuk: semmi ok az aggodalomra; sőt meglepő volt az érdeklődés. S ez nemcsak a színesebb versenyszám beiktatásával volt magyarázható, hanem azzal a ténnyel is, hogy a közönség nagyobb része pedagógus volt, akinek szakmájánál fogva sem lehetett közömbös a tanulók nyelvi-nyelvhasználati készsége, felkészültsége. Sokszor meg is lepte a bírálóbizottságot a spontán véleménynyilvánítás: a humoros, ötletes nyelvi megnyilatkozásokra felharsanó nevetés vagy a jól sikerült produkciók után felcsattanó taps. Néha még olyankor is előfordult ez, amikor a versenyző egy kis ügyeskedéssel már rég búcsút mondott a szövegalkotás megszabott témájának, amelyet csak alibinek választott, s azon mesterkedett, hogy az otthoni fogalmazásából magával hozott, a verseny témájával semmiféle összefüggést nem mutató szövegrészt „panelként” beépítse produkciójába. Hogy a pedagógusok is jót derültek a csínyen, sőt tapssal jutalmazták az ügyeskedést, az azt is mutatta, hogy ők úgy érzik, nem felelős tényezőként vannak itt jelen (ez az ügy a bírálóbizottság hatáskörébe tartozik most), hanem közönségként élvezik a tanulók talpraesettségét. De senki se gondolja, hogy felelőtlenül viszonyultak a tájékozatlansághoz! Felhangzott olykor a felháborodás moraja is soraikból, például akkor, amikor egy középiskolás Radnóti Miklósnak tulajdonította Petőfi ismert verssorát: „Itt születtem én ezen a tájon...” S kellő kritikával, néha a zsűrinél is szigorúbban értékelték a köznyelvi kiejtés elleni vétségeket. Általában a közönségszavazat eredménye sem tért el jelentősen a bírálóbizottságétól: rendszerint valamelyik helyezett kapta a közönségdíjat is. Mindez azt mutatja, hogy a hallgatóságot érdekli a szép magyar beszéd versenye.

1992-től egy harmadik versenyszámmal bővült a döntő: a középiskolások nyelvtani írásbeli feladatainak megoldásával. Erre azért volt szükség, mert már nemcsak itthon, hanem Magyarországon is versenyeztek a győztesek. Először csak mint vendégek szerepeltek a győri országos szövegtolmácsolási (kiejtési) döntőn, majd Sátoraljaújhelyre is meghívást kaptak: ott meg szövegalkotási és nyelvtani tájékozottsági verseny folyt. A magyarországi szervezőkkel való hosszas tárgyalások után elértük, hogy az ottani országos versenyek szabályzatát megváltoztassák, s győzteseinket ne vendégként, „szegény rokonként” kezeljék, hanem teljes jogú versenyzőként. ĺgy most már nem csupán könyvajándékot, hanem Kazinczy-érmet is szerezhetnek.

A kassai döntő megszervezése sem volt mindig problémamentes. Krejza József, az oktatási minisztérium illetékese zökkenőmentesen szervezte ezeket, de az ő halála után a minisztérium (minket nem szerető) urai és hölgyei felfigyeltek arra, hogy itt létezik egy magyar nyelvű verseny (amelynek nincs szlovák párhuzamos megfelelője), s nemcsak felelős szervezőt nem biztosítottak hozzá, hanem az erre tervezett pénzt is visszatartották. ĺgy 1997-ben a Csemadoknak kellett vállalnia a verseny költségeit, s az Anyanyelvi Társaságnak meg a lebonyolítás gondjait. Ugyanez ismétlődött meg 1998-ban is. Még szerencse, hogy a kassai ipariskola igazgatósága – Hlavácsné dr. Panykó Máriával az élen – felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a verseny lefolytatásában. Legjobb tudomásom szerint újabban a verseny szervezése visszakerült a minisztériumhoz, inkább a Kazinczy-napok megszervezése jelent gondot. Szubjektív megjegyzésként: meggyengült egészségi állapotom és korom (75 év) miatt nekem is ki kellett maradnom mindkét rendezvény szervezéséből.

Visszatérve e cikk létrejöttének okához: a tudósító találgatásra alapozott közlését helyreigazítva, az egykori úttörő küzdelmek tanújaként kijelenthetem, nincs még negyven éve annak, hogy az országos döntőt megszerveztük. A kerületi versenyek keretében rögtönzött nem hivatalos országos döntőt esetleg 1978-ra lehet tenni, de a hivatalossá nyilvánított országos verseny 1979-ben indult meg Kassán. 2003-ban tehát a 25. országos döntőt bonyolították le. Anélkül, hogy valaki is tudta volna: jubileumi versenyről van szó. De ez nem baj. Az a fontos, hogy a folyamatosság ne szakadjon meg.