Nincs egyedül, a legjobb barátja benne lakik

Azt mondta, Demeternek hívják. Még ma sem vagyok biztos benne, hogy csakugyan ez volt a neve. Azonban tisztán emlékszem vizesen kék szemére, ami úgy tűnt, mintha mindig láztól fénylene. Valójában ködös volt a tekintete. Finom pára ült rajta, amely tudatát is beborította. Évekkel ezelőtt az autóbuszon éppen mellém ült, pedig hely volt bőven másutt is. Még csak rá sem néztem, mégis éreztem a kutató szempárt az arcomon, ahogy minden részletet aprólékosan szemügyre vesz. Zavarni kezdett. Egy újabb rámenős alak, gondoltam, és tüntetően arcomba húztam a hajam.

Ekkor szólalt meg. Hangja sem mozdult, csak áradt felém furcsa, gépies egyhangúságban. Ezúttal már muszáj volt ránéznem, egyenesen bele a megmagyarázhatatlanul áttetsző tekintetébe. Még csak el sem mosolyodott. Magáról beszélt. Arról, hogy szereti ezt a várost, mert az emberek nem törődnek egymással, az egyiket nem érdekli, mitől szenved a másik. Intézetben nőtt fel, megszokta a közönyt. Senki nem mutatta meg neki, hogyan kell szeretni, tisztelni, elfogadni. Azt mondta, a legjobb barátja benne lakik. Soha nem égett, nem lángolt senkiért, legbelül oly sivár, mint az aszályos táj. Nem hisz semmiben, legkevésbé az emberben. Gyógyszerrel kezdte és ivott rá. Azóta mindent kipróbált már. Aztán egy napon újra láttam. Megismert. Ha lehet, még feneketlenebb volt az a kékség. Kérdeztem, hogy van? Jól, mondta. Már nincs egyedül. Társra lelt végre, gondoltam. Mesélni kezdett. Egy álmos reggelen kopogtak az ajtaján. Kinyitotta és ő állt a küszöbön, szemben önmagával. Megörült magának, behívta, hellyel kínálta és beszédbe elegyedtek. Egészen jól megértették egymást, egy rövidke ideig, aztán összeszólalkoztak, összeverekedtek, és ő őrjöngve kidobta önmagát a lakásból. Azt az ugyanolyan és semmilyen lárvát. Valaki mentőt hívott. Már minden rendben. A másik a kórházban is meglátogatta, talán együtt is maradnak. Ez lett hát a kapaszkodód, súgtam. Figyeltem őt, néma kínjait, és különös módon halkult bennem a szánalom. Megnyugtató suttogássá vált, amely egyre azt kérdezte, vajon meddig tart még kétségbeesett vergődése a kábulat rózsaszínjében, ahol megteremti létének saját, kizárólagos síkját? Meddig lebeg még két világ között, minduntalan vissza-visszatérve ide, hogy aztán csalódottságában újra hajszolni kezdje a nemlét megsemmisítő boldogságát. Ordított róla, hogy hamarosan odaát marad. Menthetetlennek látszott, mert az a fogódzó, amire rátalált, csak annyira volt valóságos, mint ő maga. Olyan valaki, aki nem tartozik sehova, eltűnik majd anélkül, hogy emlékeket hagyna maga után. Bevallom, akkoriban még nem értettem pontosan őt. Csupán elvetette bennem gondolatait, amelyek mára, erőre kaptak. Tudom, ha most találkoznék vele, sokkal többet kérdeznék tőle. Mert meglehet, hogy gyengeségeinek, gyarlóságainak feloldozása éppen ezáltal válhatna valóra. És talán mégis örökül hagyott valamit. Emberi mivoltának ártatlanul tiszta mondanivalóját, amelyet néhányan megőriztünk az itt maradottak közül. És az üzenetet, hogy soha ne adjuk fel a válaszok keresését.