Nincs benne keserűség, csak elfáradt egy kicsit

Oláh Csaba felvételeSzálkás frizurával és fanyar mosollyal magyarázza bizonyítványát: „Néha már annyira sietek, hogy meg sem igazítom a hajam, hátul összefogom gumival, de nem olyan szigorú tanító nénisen, hanem csak úgy könnyedén! Hadd szálljon szertelenül, csapzottan, nem zavar. Már nem.” Az orrával is megbékélt.

Mi volt a gondja vele?

Gyerekkoromban még olyan helyes kis pisze orrom volt. Később, amikor fiatal lányként Pinocchiót játszottam a kaposvári színházban, kezdett hegyesedni. Azóta pedig a sok gondtól, amivel meg kell küzdeni, már egyre hegyesebben áll lefelé. Látom. A képernyő ugyanis kiteríti a nagy, kövér arcomat, benne a kicsi, fáradt szemek, a lefelé álló, hegyes orr, s mindehhez itt ez a tüskés, kócos haj. Úgy nézek ki, mint a boszorkány.

Aki boldog nagymama, és boldogan rendezett nemrég.

Olyan erősen rám telepedő, alapvető keserűség valóban nincs bennem. Csak elfáradtam. Az életem egy szakaszában nyilván többet vállaltam, mint amennyit bírtam. Kaposváron négy évig kormányzati képviselő voltam. Néhány rendező meg is sértődött rám, mert saját kérésemre kimaradtam bizonyos produkciókból. De azalatt is: védtem a kultúrát. Tudtuk, hogy megváltozik a színházak finanszírozása, láttuk a csapdákat, a leselkedő veszélyeket, és egy alkalommal olyan lázas hozzászólást sikerült kerekítenem, hogy még a kollégáim is, Ascher Tamással az élen, nagyon elégedettek voltak velem. Megkaptuk a nélkülözhetetlen összeget. Fontos célokért nagyon tudok harcolni. Segítségre szoruló gyerekekért, felnőttekért, állatokért iszonyú erővel küzdök.

Állatszeretete ugyanolyan határtalan, mint a játékkedve.

Ha előénekelek az öreg csivavánknak, iszonyú sivítással ő is rázendít, a farka meg közben úgy jár, mint a pörgettyű. De kuvaszom is van, meg komondorom, nyolc cicám, két hullámos papagájom és egy kakadum. Állítom, döbbenetes pillanatokról marad le, aki állatok nélkül él.

Plusz boldogság a minden esti színházi öröm mellé.

Minden esti? Egy színésznőnek van azért kínja-baja elég. Elég keserves pálya a miénk. Vegyünk csak egy Shakespeare-darabot. Negyven-negyvenöt férfiszerep mellett négy-öt női. Ez az arány. És ez az egész színházi világirodalomra jellemző. Kivételt képez az a néhány fantasztikus darab, amely rólunk szól, de a legtöbb darabot mégiscsak férfiak írják, férfi aggyal, férfiaknak. Fiatal koromban, pályám legaktívabb éveiben igazán szerencsésnek mondhattam magam. Szinte mesebeli utat járhattam be Kaposváron, hiszen az ország legjobb rendezőivel dolgozhattam, nem kellett izgulnom, hogy kihez kerülök, mert mindegyiktől rengeteget tanultam, egyik jó szerep jött a másik után. Csak dolgozni kellett anélkül, hogy azon izgultam volna, „jaj, most mi lesz velem?“ Nekem nem voltak színészi álmaim. Annyi szerepet kaptam, hogy örültem, ha elboldogultam velük. És párhuzamosan az enyémmel zajlott a férjem, Koltai Róbert pályája. Mivel nem volt Rómeó alkatú fiatal, másod- és harmadrangú feladatokat bíztak rá, majd jöttek a csodálatos karakterszerepek. De abban az időben én csupa nagy szerepet játszottam. Ahogy tetszik, Ivanov, Mesél a bécsi erdő. Aztán fordult a kocka. Robi beleérett a saját figurájába, és egyre jobban állt neki a kora, én pedig még harmincnyolc-negyvenévesen is fiatal lányokat játszottam. Molnár Ferenc Liliomjában én voltam Julika, hozzáteszem, ugyanabban az évadban a III. Richárd York hercegnéjét alakítottam, aki viszont nyolcvanesztendős. Pinocchiót utoljára negyvenhat évesen játszottam. Az nagyon erős, maszkos szerep, tehát nem a civil arc dominál, hanem az a rajzolat, satírozás, paróka, orrgitt, mozgásrendszer, amelyet az ember magára ölt. És látja, ez is érdekes: Brechtet, Csehovot játszottam, a nagyközönség mégis Pino-cchióként jegyzett meg. Az igazi csúcsot pedig a kacsamesék jelentették. Három kis fiúkacsa, három különböző hanggal.

Pályája legfényesebb időszakát azonban a kaposvári színházban élte meg. Mi volt az elválás oka?

Hirtelen elhatározás. Hirtelen keserűség. Összeszólalkoztam az igazgatómmal, Babarczy Lászlóval. Nagyon sok gyakorlati gond gyűlt össze a társulatban. Azok a színészek, akik főszerepet játszottak a Kakukkfészekben, délután egy gyerekdarabban játszottak, este pedig Mohácsi Jánossal próbáltunk egy darabot, aki főpróba héten korbáccsal hajtja a színészeket. Már annyira fáradtak és betegek voltunk, hogy mikroporttal is alig lehetett hallani a hangunkat, úgyhogy felhívtam Babarczyt, aki éppen akkor külföldön volt, hogy kellene valami megoldást találni, mert esélyünk sincs a meggyógyulásra. És ötvenéves fejjel veszekednem kellett az igazgatómmal. Nem tudtunk szót érteni. Én is mondtam a magamét, meg ő is. Úgyhogy huszonkilenc év után eljöttem Kaposvárról. Ha én ezen sokáig töprengtem volna, biztosan ott maradok. De hirtelen keserűségemben megírtam egy pár soros felmondást. Babarczy persze azonnal közölte velem, hogy ez szemétség, hiszen nekem aláírt szerződésem van a következő évadra. Mondtam, tudom, hogy szemétség, de most úgy érzem, eltörött bennem valami, és nincs tovább, képtelen vagyok maradni. Azoknak a kilencven százaléka, akikkel én ott együtt éltem-haltam, már amúgy is elszerződött, ráadásul a férjem és a fiam is Pesten laktak.

Kaposváron vezető színésznő volt, akinek nem lehettek laza évadjai. Ehhez képest most mégiscsak kevesebbet dolgozik.

Az utolsó éveim már Kaposváron is kevesebb terhet jelentettek számomra. Ha valaki ennyire rendhagyó alkat, mint én, ilyen gyerekforma, kislányos, alacsony, ezzel a természet adta, csicsergő hanggal, az egyszer csak… hogy is mondjam?.. amikor elkezd öregedni és hízni, ami nálam bekövetkezett, abból még ha naiva alkat is, nem egy felnőtt nő, hanem hirtelen néni lesz, az pedig nagyon kemény dolog, amivel szembe kell nézni. A csodálatos női szerepek nyolcvan százalékát át kell sajnos ugrani. Ács Jánosnak köszönhetően azonban még A vágy villamosa Blanche-át is eljátszhattam. Ezért mindörökre hálás maradok neki, hogy így álmodta meg a darabot, velem. Rajta kívül ezt a szerepet senki nem osztotta volna rám. Kaposváron amúgy is rengeteg olyan szerepet játszottam, amelyet csak ott kaphattam meg, sehol másutt az országban. De a törés mégiscsak ott volt. Már nem vagyok fiatal, hanem néni. Ilyen keményen és kegyetlenül. És ezt nekem már Kaposváron meg kellett élnem. Ha például adódott egy anyaszerep, akkor nagy ritkán gondoltak rám, mert ott volt Molnár Piroska, aki hiába fiatalabb nálam, az alkata miatt rá várt a szerep. Például Arkagyina a Sirályban. Tehát el kellett fogadnom, hogy ez van. Bele kellett törődnöm. A megbecsülést változatlanul éreztem, de a feladatokat illetően kezdtem leszállni a második-harmadik sorba.

Kaposváron mindenkit megbecsülnek, aki egyszer bekerül az élbolyba.

Ott volt egy sáv, és ha oda bekerült valaki, mint vezető színész, akkor őt valóban fontos személynek tartották. A gázsink is egyforma volt. Hogy ki a sztár és ki nem, azt ott meg sem éltük. Senkit nem engedtek kilógni a sorból. Robi is akkor élte meg az igazán fényes közönségsikert, amikor kiszakadt onnan. Mi, a többiek, akik drámából drámába estünk, meg ott volt néhány vígjáték és gyerekdarab, mi nagyon lemaradtunk Robihoz képest.

Mindig ilyen tisztán, tárgyilagosan nézte a pályáját?

Még akkor is, amikor a főiskolai felvételi első rostáján eltanácsoltak. Azt hittem, beledöglök a fájdalomba, de ha ott ültem volna a felvételi bizottságban, én sem vettem volna fel magamat. Ha egy ilyen helyzetben nem tudja valaki megmutatni azt a belső kincset, azt a kivételes empátiakészséget, aminek én már akkor is a birtokában voltam, akkor kész, nincs mentség. Kaposváron aztán mindezt fel tudtam mutatni, és azért kötöttem ki végül is a színészi pályán, mert erre ráharaptak a rendezők. Vannak remek színészek, nagyszerű színészek, ügyes és átélős színészek, de én mindig tudtam egy plusz alámerülést.

Ha jól számolom, ez lesz a tizedik évadja, amelyet Budapesten tölt. De rögtön azután, hogy elszerződött Kaposvárról, vissza is ment vendégként a Bűn és bűnhődésbe. Furcsa helyzet lehetett.

Bezerédi Zoltán saját adaptációja alapján rendezte a darabot, és Katyerina Ivanovna szerepét úgy írta, hogy közben rám gondolt. És akkor megkérdezte Babarczyt: engedi-e, hogy én játsszam a szerepet, mert ha nem, félreteszi a darabot. És Babarczy igent mondott. A következő évben pedig ő hívott meg, hogy a Pinocchio című darabot, amelyet tizenöt évig játszottam Kaposváron, adjam át a fiataloknak. És megrendeztem. Helyesebben: Ascher Tamás nyomán színpadra állította. Ez a plakáton is így állt. Ott nem volt mit újrafogalmazni, ez az előadás úgy volt tökéletes, ahogy azt Ascher megálmodta.

Csaknem harminc évi társulati tagság után nem lehetett könnyű megszokni, hogy úgy istenigazából most sehova nem tartozik. Hogy mindenütt vendégként játszik.

Én nagyon szeretek kötődni, tartozni, megérkezni valahová. Nekem a színház olyan, mint az otthonom. Az öltözőm a legszeretettebb szobám. Kaposváron mindig velem zárt a büfé. Én voltam az éjszakai bagoly. Már elment az utolsó műszaki fiú is, de én még mindig pakolgattam, elmélkedtem. Ez most nincs, és irtózatosan hiányzik. Akkor érzem jól magam, ha százszor odébb rakhatom a dolgaimat, ha kellemesen elüldögélhetek az előadás után. Gyerekkoromban is az ébren töltött éjszakai órákat szerettem. Akkor értem azzá, aki végül is lettem.

Említette is többször: „Én a magányom alatt éltem a legtöbbet.“ Annyit olvasott?

Nem. Zárkózott, problémás gyerek voltam, kóros álmatlanságban szenvedtem. Ennek ez a megfogalmazása. Én viszont élveztem ezt az álmatlanságot. Tudniillik egyfolytában álmodoztam. Történeteket szőttem, amelyeket át is éltem, és olyan katartikus élmény- és érzelmi anyagra tettem szert, amit a valós világ nem tudott megadni nekem. Döbbenetes történeteket találtam ki. Párbeszédeket.

Kóreset.

Mondom: kóros álmatlanság. Csakhogy én ezt mélyen titkoltam. Ha három-négy napig nem aludtam, senki nem vette észre. Nagyon szélsőséges gyerekkor van e mögött. A legboldogabb családi háttér és igazi jólét. Apámnak fényes mérnöki élete volt. Több ezer példányos könyvtár, zenegép, oldalkocsis motorkerékpár, dzsipp… volt minden. Aztán a háború alatt ez elkezdett hanyatlani, apám börtönbe került, édesanyám pedig nem bírta a magányt, elkezdett iszogatni, és sok év múlva ebből lett aztán a súlyos alkoholizmus, amikor apámtól elvették a mérnöki irodáját, a lakás nagy részét ugyancsak, és mivel nem volt pénzünk tüzelőre, egy egész télen át a felaprított bútorokkal és a könyvekkel fűtöttünk. Amikor édesanyám meghalt, és nem volt kereső a családban, nevelőanyám lett, aki az orosz repülős konyhán dolgozott, és onnan hordott nekünk hajdinakását meg étcsokoládét. Később aztán, amikor megmozdult az életem, és már nem voltam ilyen zárkózott, tüskés, befelé forduló, mindent eltitkoló gyerek, felvettem egy csicsergő, vékony hangot. Iskolát váltottam, gyámszülők neveltek, akiknek összevissza csacsogtam, és mutattam, hogy boldog vagyok. Ők pedig látták, hogy nagyon szeretek szerepelni. Ha vendégek voltak, még énekeltem is. Raffiából meg szalmából kisszoknyát varrt a nevelőanyám. Kilencéves lehettem. A külvilág előtt lehúztam a rolót. Aztán az iskolában egyszer csak felfedezték, hogy jól írok, jól fogalmazok. Nálam kisebbek szavalták iskolai ünnepségeken a verseimet. Később A francia kislány című ifjúsági regényt dramatizáltam, és meg is rendeztem az osztályban. Ezek voltak az első megnyilvánulásaim. A belső játék azonban még sokáig lekötött. Az álmodozások viszont átcsaptak olvasásba. Akkor már mohón faltam a könyveket. Másfél órás előadást tartottam Zikmund és Hanzelka kalandos útjairól. Ezek nagyon izgalmas olvasmányok voltak. Aztán bérszámfejtő lettem, majd bírósági adminisztrátor, és bekerültem a kaposvári színházba.

És mi lett a rolókkal? Működteti még őket?

Amikor nem mutatom, mi zajlik bennem? Persze! Túlpörgetem magam, csacsogok, beszélek, de ami ezzel együtt belül történik, azt titkolom. A mai világ nem szereti azokat az embereket, akiknek folyamatosan gondjaik vannak, vagy túl komolyak. Tehát működtetni kell az élvezhető embert is magamban, aki jópofa, szórakoztató, néha még poénokat is mond. De mihelyst lehetőségem van arra, hogy komoly kérdést tegyek fel, felteszem. A felszabadult énemre – érthetően – többen kíváncsiak.

A Katona József Színház Kamrájában Schwaab Elnöknők című darabjában brillírozott éveken át Szirtes Ágival és Csákányi Eszterrel. Hátborzongatóan bizarr alakításuk számomra színháztörténeti revelációként hatott.

Kivételes szerencsének tekintem, hogy bekerültem az előadásba. Ha Básti Juli nem terhes, övé a szerep. De a véletlenre nem építhetek. Ma sokfelé dolgozom – aprókat! Kabaréjelenetekben tűnök fel a tévében. Örkény Tótnéját játszottam Kőszegen. De volt Vonó Ignác is, meg Bunbury is a József Attila Színházban. Az Elnöknők szakmai biztosíték volt számomra, hogy jó állapotban vagyok. Pedig minden előadás nagyon kemény meccs volt. Ödön von Horváth novellái alapján készült nemrég egy francia film. Abban is játszottam. Egy vendéglő tulajdonosnője voltam a háborús években. Amikor eljöttem Kaposvárról, az első két év alatt hét bemutatóm volt. Azóta sokkal kevesebb. Minden színház telítve van hasonló korú vagy akár idősebb színészekkel, akik kielégítetlenek, mert ritkán jutnak lehetőséghez. Egy színházigazgató pedig akkor vezeti jól a társulatát, ha a saját tagjait dolgoztatja. Nagyon ritkán adódik jó szerep, amelyre vendéget hívnak. Én meg bármelyik színházba megyek is, mindenhová úgy libbenek be, mintha az Kaposvár lenne. De ha leveszik a darabot a műsorról, attól kezdve nem merek bemenni abba a színházba. Most jut eszembe, a Kolibriben is játszottam. Thomas Bernhard Isten éltesse, Borisz! című darabjában van egy milliomosnő, aki végigbeszéli a történetet, és van az ápolója, aki alig-alig szólal meg pár mondatra. Molnár Piroska és én felváltva játszottuk a szerepeket, és ez mindkettőnknek igazi csemege volt.

Keserűsége mögött tehát nem megkeseredettség rejlik.

Isten ments! Én nem vagyok megkeseredett, csak fáradt. Néha. Olyankor viszont nagyon-nagyon. Kertes ház, rengeteg állattal. Nekem folyamatosan otthon kellene lennem, és nem csinálni mást, csak a házban és a ház körül tenni-venni. Reggel másfél óra, míg minden állatot ellátok, csak utána indulhatok. Szeretnék lazábban élni, leülni, semmit nem csinálni, úgy, mint régen, gyerekkoromban. Csak úgy lenni. Közben persze izgulok. Nem szeretném, ha már csak egy-egy show-műsor színfoltja lennék. Nagyon szeretem a vígjátékokat és a könnyű műfajt, de csak akkor, ha váltakozik azokkal a komolyabb darabokkal, amelyekre szükségem van. Imádtam én a Hyppolit Schneidernéjét is, de a nagy igazságok és a nagy küzdelmek a drámai szerepekben rejlenek. És most ezek hiányoznak. Szeretném hinni, hogy néha-néha befutnak majd olyan produkciók is, amelyek többet mondanak. Ha társulati tag lennék valahol, nem kellene izgulnom emiatt. ĺgy viszont, hogy nincs mögöttem színház, ez már nagyon kétesélyes.