Nem estek hasra a szlovák-tudásától

Milyen módszerrel tanult meg szlovákul, és mi volt a legnehezebb a nyelvben?

Olyan típus vagyok, aki könyvből tanul, először nagyon jól akarom tudni a nyelvtant, mielőtt beszélni kezdek. Az egyedüli fellelhető nyelvkönyv a magyarországi szlovákok gimnáziumi tankönyve volt, nagyon unalmas volt, de a nyelvtan elsajátítására teljesen megfelelt. Persze a kiejtés nem volt olyan egyszerű: leírták ugyan, hogy az ľ-t úgy ejtjük, mint a palóc nyelvjárásban az ly-t, csak hát én nem tudtam, azt hogyan ejtik. A visszaható névmások használata sem könnyű, vannak egyáltalán nem logikus esetek is, olyankor találgatok, vagy bejön, vagy nem. A folyamatos és a befejezett igék egyes alakjai is furcsák néha a magyar agynak. A ragozás számomra nem volt nehéz, mert megtanultam a ragozási mintákat, és azok ott ugrálnak az agyamban.

A szókincse hogyan lett ennyire választékos? A legutóbbi blogbejegyzésében szerepel egy olyan félmondat, hogy „iba dážď ševelí” – ezt így vélhetően az átlagszlovák sem használja.

Ezek csak így beugornak, és mindig ellenőrzöm az interneten, hogy ilyen szó tényleg létezik-e, vagy csak én találtam ki… Irodalmat tanultam, ahhoz azért el kell olvasni egy nagy mennyiségű szépirodalmat, és ezek a szavak beleragadnak az ember agyába.

Ma milyen gyakran olvas szlovákul könyveket?

Ma már kevesebbet, mert a gyerekek miatt nincs idő, de nagyon szeretem a szlovák irodalmat. Végre elkezdtem kortárs szlovák szerzőket olvasni, és nagyon tetszenek.

Van kedvenc szlovák szerzője?

A klasszikus költők közül Milan Rúfus és Ivan Krasko. Az írók közül nagyon szeretem Milo Urbant és Margita Figulit. A maiak közül pedig nagyon tetszik Daniela Kapitáňová, Veronika Šikulová és Monika Kompaníková.

Mindhármuknak legalább egy műve megjelent most magyarul a könyvfesztivál szlovák díszvendégsége kapcsán. Mit gondol, ezek a szövegek a magyar olvasók számára is érdekesek lehetnek?

Biztos vagyok benne, hogy igen, de azt nem tudom megsaccolni, tényleg fogják-e ezeket a könyveket olvasni. A magyarországi közegben azért van a levegőben egyfajta lekicsinylés a szlovák irodalmat illetően: létezik az egyáltalán? Ott is megvannak az előítéletek.

A Sme weboldalán írt blogjának köszönhetően nagy ismertségre tett szert. Kinek szánta elsősorban a blogot?

Mindenképpen szlovákoknak. Sokszor kérdezik, hogy miért nem írok magyarul. Mindig ígérgetem, hogy lefordítom magyarra is a bejegyzéseket, de eddig csak egyet fordítottam le… Azért kezdtem szlovákul írni, mert kifejezetten szlovákoknak szántam az írásaimat, ismeretterjesztési jelleggel, hogy kik ezek a magyarok, meg hogy nem olyan borzasztóak… Úgy gondoltam, talán érdekelheti őket, egy magyarországi magyar hogyan látja a szlovákokat. És úgy tűnik, néhány embert tényleg érdekel is.

Korábban azt mondta, kicsit dacból is kezdett szlovákul tanulni, mert mindenféle élményei voltak. Mégis milyenek?

Anyukámmal jártunk síelni Szlovákiába, és kamaszként tapasztaltam, hogy a mi csapatunk mindenhol mindent magyarul akart kérni, és nem tetszett nekik, hogy a szlovákok ezt nem értik. A szlovákok pedig mérgesen néztek, hogy ezek mit beszélnek itt magyarul.

S most hogyan reagálnak az emberek, amikor megtudják, hogy magyarországi magyarként megtanult szlovákul?

Az első reakciók azért döbbentettek meg, mert mindenki azt hitte, szlovákiai magyar vagyok, és amikor közöltem, hogy én magyarországi magyar vagyok, nem esett le nekik, hogy ez más kategória. Nem csodálkoztak, hogy megtanultam szlovákul, merthogy a magyarok azért úgy általában tudnak. Legalábbis ők ezt gondolják. Ez egyáltalán nem volt számukra akkora szenzáció, mint ahogy én hittem, hogy majd elvarázsolom őket. De manapság egyre többen kezdik érteni, miről van szó, és ők tudják is értékelni.

A szlovákiai magyarok gyakran találkoznak azzal, hogy ha elárulják, hogy ők magyarok, akkor a szlovák beszélgetőtárs azzal jön, „nálatok Budapesten”.

Nagyon sokszor találkoztam azzal a nézettel is, hogy a szlovákiai magyarok tulajdonképpen szlovákok, akik valamennyire tudnak magyarul. Kevesen fogják fel, hogy a szlovákiai magyarok nem költöztek ide, a határt húzták meg a fejük felett. Ez általános probléma, amiért az iskola a felelős. A múltkor láttam egy részletet egy tankönyvből, és ott is nagyon hülyén volt megfogalmazva: „Élnek itt köztünk idegenek is, például amerikaiak, vietnamiak meg magyarok.”

A gyerekei hogyan veszik, amikor ilyet olvasnak?

Az ilyen kérdéseket mindig elmagyarázom nekik, és ők hisznek nekem. Tudják, hogy én mind a két oldalról igyekszem megvilágítani a dolgot, nemcsak a magyar álláspontot képviselem, hanem elmondom nekik, hogy a szlovákok ezt miért láthatják így. Körbejárom a témát, aztán elmondom, az én álláspontom szerint mi az igazság.

Észrevett-e olyasmit, hogy önnel szemben megengedőbbek a szlovákok, ha eltéveszt egy „sa”-t vagy „si”-t, mint a szlovákiai magyarokkal szemben?

Éppen azt vettem észre, hogy nem. A szlovákok nagyon kritikusak, nagyon javítgatósak. A blogbejegyzéseimet mindig odaadom a férjemnek, hogy olvassa át, általában kevés benne a hiba, de ha véletlenül benne marad egy, akkor odaírnak egy csomó kommentet. „Hát azért, kedves Diána, ilyen szót ne használjon, mert ez egy cseh szó, én ezt nem így írtam volna…” Én abból indultam ki, hogy ha egy külföldi megtanul magyarul, akkor én attól elájulok, milyen szép tőle, hogy megtanulta a nyelvünket, milyen aranyos az akcentusa. A szlovákok meg… Nem szeretem az általánosítást, de ha már muszáj, akkor a szlovákok általában kritikusak, és nem esnek ettől hasra. Elvárják, hogy egy külföldi is hibátlanul beszéljen szlovákul.

De egy olasz, holland vagy kanadai esetében azért hasra esnek…

Teljesen egyetértek. Ha más külföldi az illető, akkor elnézőek, de egy magyarnak tökéletesen kell tudnia szlovákul. Mert egy magyar más mérce szerint van elbírálva.

Olvassa egyébként a kommenteket a blogján?

Az elején olvastam, de aztán abbahagytam, mert nagyon kikészültem tőlük. A jó kommentek erőt adnak, de a gyűlölködéstől kétségbeestem. Tudtam, hogy nekik bármit írhatok, hogy imádom a szlovák népdalokat, vagy hogy Milan Rúfus milyen gyönyörű verseket írt, ők akkor is belekötnének. Mostanában viszont jobb kommentek érkeznek, úgyhogy most megint olvasom őket.

A gyerekei tisztában vannak vele, hogy blogol, és ennek köszönhetően komoly ismertségre tett szert?

Igen, tudják, némelyiket olvasták is. Ha a fiam észreveszi, hogy megint róla írtam, kijelenti: „De anya, én ezt nem engedtem meg! Én ezért jogdíjat fogok szedni!”

Soha nem volt vita a családban arról, hogy kétnyelvűen neveljék a gyerekeket?

Nem, ezt előre eldöntöttük. Mindig sajnálom az olyan gyerekeket, akik nem tanulják meg az egyik szülő nyelvét. Próbálom megérteni az ilyen szülőket is, de szerintem a gyerekeknek ez egy veszteség. Sok felnőttől hallom, mennyire sajnálja, hogy a magyar szülő nem tanította meg magyarul.

Tapasztalatai szerint ez a magyar szülő hibája, vagy pedig nem volt elég toleráns szlovák partnere?

Szerintem ebben mindig van egyfajta hanyagság, kényelmesség. A saját életemből tudom, hogy nehéz a kétnyelvű nevelést fenntartani, mert ez erőkifejtés, plusz energia. A partnernek nem is feltétlenül kell elutasítónak lennie, az is elég, ha közömbös, és nem forszírozza ezt. Ilyenkor, ha a magyar fél nem elég rámenős, az egész elsikkad.

Van egy másik extrém eset is, amikor két színmagyar szülő eldönti, hogy csak szlovákul fog a gyerekével beszélni, hogy „jobban érvényesüljön”. Mit gondol erről?

Ezt nem tudom megérteni. Gondolom, az ilyen szülők nem olvastak erről soha semmit, nem tájékozódtak, azért gondolják ezt. Mert ez egy tévhit, a gyereknek ezzel nagy kárt okoznak. A gyerek nem tud rendesen szlovákul, ha a szlovák iskolába megy, ott kudarcélmény éri, és egyik nyelvet sem fogja jól beszélni. Meg hát én nem tudom elképzelni, hogy a saját anyanyelvemről lemondok, és nem azon a nyelven beszélek vele. Számomra ez óriási fájdalom lenne. De úgy látszik, nem mindenkinek ilyen fontos az anyanyelve.

A blogbejegyzéseiben sokszor foglalkozik a magyar és a szlovák nyelv közös szavaival. Úgy gondolja, hogy ha az emberek erre rádöbbennek, akkor közelebb kerülnek egymáshoz?

Vagy legalábbis ráébrednek, hogy a két nyelv nem áll olyan rettenetesen távol egymástól. Van egy konkrét példám is, egy hölgy reagált egy olyan blogbejegyzésre, amely 99 közös szót sorolt fel. Nemrég költözött Rajkára, ahol teljesen meg volt rémülve, mert egyáltalán nem tud magyarul, ám miután elolvasta ezt a blogbejegyzést, azt mondta, hogy teljesen megkönnyebbült, s már úgy érzi, egy kicsit tud magyarul.

A férje lengyel származású, nincs semmilyen magyar előélete, de nagyon szépen megtanult magyarul. Számára mi volt a magyar nyelvben a legnehezebb?

Ő olyan típus, aki egyáltalán nem gondolkozik a nyelvtanon, löki, mondja, ahogy gondolja. Nem tud magázni és tegezni, úgyhogy mindenkit tegez, de nincs gondja, mert laza, mindenkivel szívesen kommunikál.

A gombaszögi táborban a férje is mondott pár szót a közönségnek, és volt egy aranyos elszólása, hogy egy darabig politikai réten is tevékenykedett.

Ez nekem is tetszett! De végül is a rét is értelmes, a politikai rét, ahol legelésznek a politikusok! Jól jött ki. Egyébként nagyon szeret magyar szójátékokat gyártani, és van is tehetsége hozzá. Spontánul jönnek belőle.

Amikor Zsolnára ment férjhez, hogyan reagáltak a magyarországi rokonai, ismerősei?

Szerencsére anyukám nagyon nyitott, ő csak annyit jegyzett meg, nehéz dolgom lesz egy idegen országban. Benne nincs előítélet a szlovákokkal szemben. Apukámban sincs, de az apai nagymamámmal nehéz volt. Ő nagyon utálta a szlovákokat. Nagyon jóban voltam vele régebben, de az utolsó években eltávolodott tőlünk emiatt, nem is akart minket látni. 1932-es születésű volt, a Horthy-korszakban volt gyerek, és nagyon mélyen el volt benne raktározva ez a „tótos” dolog. Olyanokat mondott nekem: „Adj szállást a tótnak, kiver a házadból…” Nem találkozott élő szlovákkal, de ez mégis benne volt a fejében. Szóval Magyarországon is jelen vannak az előítéletek, bár ott az idegengyűlölet elsősorban nem a szlovákok ellen irányul. De vannak olyan ismerőseim, akik tótoznak.

Ez ilyen lenéző attitűd, hogy se történelmük, se művészetük…

Pontosan, hogy ők az ágrólszakadt parasztok, akik krumplit meg juhtúrót esznek, legeltetik a birkákat, mi meg a nemes magyarok vagyunk.

A fiamat is letótozták már egy nyári táborban. Zsolnán néha a magyarsága miatt szégyellte magát, volt, hogy rám szólt, ne beszéljek olyan hangosan az utcán, de a magyarországi táborban a szlováksága miatt kezdett szégyenkezni, és nem akart az apukájával szlovákul beszélgetni a többiek előtt. Kapnak mind a két oldalról pofonokat, de ez megedzi őket.

Bár a gyerekeivel kizárólag magyarul beszél, Zsolnán azért a szlovák közeg a domináns, más magyar szót nem hallanak. Hogyan szeretné megerősíteni a nyelvtudásukat?

Most egy nagy kísérlet előtt állunk, ugyanis eldöntöttük, hazaköltözöm a gyerekekkel egy évre, hogy magyar iskolába járhassanak. Egyre inkább az az érzésem, hiába erőlködöm, azért intenzívebb magyar közeg kellene a nyelv szinten tartásához. Bízom benne, hogy belerázódnak, és meglátjuk, mi lesz a kísérlet vége. Abban reménykedem, megerősödik a magyar identitásuk, megtanulnak helyesen írni, és rengeteg egyéb dolgot, amit tőlem nem tudtak megtanulni.

(Bőd Titanilla, Mózes Szabolcs)