Nem én írom a dalokat, azok írnak engem

Hadd álljak elő rögtön egy sarkalatos kérdéssel: hogy jön az ember ahhoz, hogy a szocializmus legdühödtebb éveiben tősgyökeres amerikai zenét, bluest kezdjen játszani?

Az ember nem választja meg a stílust, amelyik hatni fog rá. Hatvannégyben katona voltam Ózdon, és a lőszerraktár fölötti őrtoronyban az éjszaka közepén kis zsebrádiómból a Rolling Stones előadásában megszólalt a Kis vörös kakas, melyet később mi is játszottunk. Az eredetijét különben egy Willy Dixon nevű néger bőgős írta. Egyszerűen megfogott ez a zene.

Tehát ez volt az úgynevezett sorsdöntő pillanat?

Pontosan. De vannak dolgok, amiket nem lehet, és nem is kell megmagyarázni. Egyesek tudatosan építik a karrierüket, szépen megterveznek mindent; én viszont nem. Mindig az ösztöneimre hallgatok. Elkezdhettem volna zenélni már a hatvanas években, mégis csak egy évtizeddel később fogtam hozzá. Ez ugyan ma már hibának tűnik, de utólag nem lehet rajta javítani. Korábban filmekben játszottam, majd írni kezdtem, és csak ezután jutottam el a zenéléshez.

Több zenekarnak is írtál szövegeket. Melyekre emlékszel legszívesebben?

Baksa Sós Jánossal közösen írtunk egy dalt a KEX együttesnek „Csillagok, ne ragyogjatok!” címmel. Erre vagyok ma a legbüszkébb. ĺrtam a Syriusnak is egyet, és persze a P. Mobilnak.

Nekik egy egész nagylemezt...

Igen, a Honfoglalás szövegét én írtam.

Későn kezdtél zenélni, ám zenekarod viszonylag hamar „befutott”. Hogyan éltétek meg azt az átmeneti időszakot, mely az első előadásoktól a siker beköszöntéig terjedt?

Nem volt ilyen köztes időszakunk. A Hobo Blues Band első koncertjét követően futott be, hetvennyolc nyarán. Nyolcvanban pedig megjelent első nagylemezünk, Közép-európai Hobo Blues címmel.

Ha már a világot jelentő deszkáknál tartunk, nem hagyhatjuk ki az előadóestjeidet. Melyek futnak jelenleg?

Öt éve tagja vagyok az Új Színháznak úgy, hogy közben nem kell színészi feladatokat teljesítenem; egyetlen darabban, Feydeau: Bolha a fülben című alkotásában léptem színpadra a társulattal. Továbbra is az előadóestek és a monodrámák kötnek le. Most például a Vidnyánszky Attila rendezte, Akasztottak balladája című önálló estem fut immár több mint egy éve. Villon-balladákat adok ebben elő.

Dolgozol új műsorokon is?

Igen, a harmadik József Attila-estemen, mely márciusban vagy áprilisban kerül a közönség elé. A címe a „Szabad ötletek jegyzéke” lesz.

Milyen a kapcsolatod más színházakkal?

A Komédium Színházban fut a Farkashajsza című Viszockij-, ugyanott a Milyen jó lenne nem ütni vissza, a Spinoza-házban pedig a Légy ostoba című József Attila-, és a Millenárison az Amerikai ima című Jim Morrison-estem. Az Allan Ginsberg verseiből összeállított Leples bitang című műsorom felújítására pedig most készülök.

Viszockijt említetted. Ő miképp került Morrison vagy Ginsberg mellé?

Mindig nagyon fontosnak tartottam a térséget, ahol élek. Úgy gondolom, hogy a szovjet birodalom legnagyobb ellenzéki hőse volt ő; azon kívül sok mindent úgy élt meg, úgy érzett, mint én. Nagy mesternek tartom, és mivel szokásom megtisztelni a mestereimet, lefordítottam és színpadra vittem néhány művét.

Kik tartoznak még ebbe a kategóriába?

Morrisont és Ginsberget már említettem; melléjük kívánkozik a negyven éve pályán lévő Rolling Stones, illetve Tom Waits, akinek a dalait szintén játsszuk.

Több ízben megjártad az Amerikai Egyesült Államokat. A „mesterek” nyomait kutatva indultál a tengeren túlra?

Igen. Másrészt meg azért, mert az egy számunkra évtizedeken át tiltott világ volt, és meg akartam nézni a nagy csodát. Azóta többször voltam ott, de ma már a világ összes pénzéért sem mennék ki még egyszer.

Nem olyan, mint a filmeken?

Nem érdekel a dolog, én már kijártam ezt az iskolát. Hallgasd meg a „Vissza a 66-os úton” című lemezt – benne van minden élmény, tapasztalat, és csalódás is. Csak egy példa: a legfiatalabb feketék már nem játszanak bluest, én meg, fehér létemre, még mindig „nyomulok”.

A rendszer tagadása, illetve a szembenállás hangsúlyozása kapcsán szegezték egyszer neked a kérdést, nevezetesen: nem félsz-e, hogy állami intézménnyé válsz?

Az illető talán arra gondolt, hogy ez az állásfoglalás is egyszer dekadenssé válik.Nem tudom, mire gondolt, de nem félek ettől. Már akkor is hülyének tartottam ezt a kérdést... Ma már a kiadóknál vannak olyan barátaim, akik bástyaként vesznek körül, és megvédenek az „állami intézményiesüléstől”, a bankpiactól és egyebektől.

A hajógyári Fekete Bárányok koncertet követően a P. Mobil, a Beatrice, illetve zenekarod, a Hobo Blues Band tényleg fekete báránnyá vált. A Rice és a Mobil frontemberei, Nagy Feró és Schuszter Lóránt később a nagypolitikában tűntek fel. Sikerült neked „kívül” maradnod?

Igen, de azt nem tudnám megmondani, és nem is kutatom, miért. Én is elkövettem néhány jóindulatú tévedést a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, azóta nem veszek részt ilyesmiben. Azt, hogy ők miért csinálják, nem tudom megmondani.

Mit értsek „jóindulatú tévedés” alatt?

Szerepvállalást olyan társadalmi szervezetekben, melyek kezdetben politikamentesnek tűntek. Mihelyst kiderült, hogy a háttérben politikai erők állnak, azonnal kiszálltam.

A koncertek és az előadói estek között írásra is marad időd. Eddig hét könyved jelent meg, de ha jól tudom, jelenleg egy újon dolgozol.

ĺgy igaz. Húsz évvel ezelőtt írtam egy könyvet a Rolling Stonesról, és a kiadó ismét megkeresett, hogy írjak egy újat. Ezt azzal utasítottam el, hogy nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, ám addig unszoltak, míg igent mondtam – azzal a feltétellel, hogy arról írhatok, amiről én akarok.

Ez így nagyon talányosan hangzik. Kifejtenéd kicsit bővebben?

Teljesen szubjektív szemszögből fogok közelíteni a Rolling Stoneshoz, a generációhoz, megírom majd, hogy mi lett a zenekarból, a zenéből negyven év alatt, és mivé váltunk mi, ennek a korosztálynak a képviselői.

Önvallomásként is értelmezhető lesz a könyv?

Igen. Mély önvallomásként, és ezért az írása is nagyon lassan megy.

Szerinted hol a legszembeötlőbb a változás – már ha van ilyen?

Ezt majd pontosan meg fogom fogalmazni a könyvben, most azonban még nem tartom helyénvalónak, hogy erről nyilatkozzak. Majd ha megjelenik a könyv, megvitathatjuk ezt a kérdést.

Mikorra várhatjuk a megjelenését?

Nem tudom, mikor készülök el vele, a megjelenés nincs időhöz kötve. Mivel azt írhatom le, amit jónak látok, nagyon lassan haladok. Nem a Rolling Stones történetét akarom ismét feltálalni, hiszen ahhoz ma már bárki hozzáférhet – káprázatos kivitelben, potom tizenöt dollárért. Lépésben haladok, és minden sorért keményen meg kell küszködnöm.

„Háttérinformációk” egy nemzedékről, korszakról, ilyesmi...?

Nem beszélhetek arról, ami még nincs kész. Nincsenek megkötések, szabályok, ez számomra a lényeg.

Mivel leped meg a Hobo Blues Band rajongóit?

Túl a zenekar fennállásának huszonötödik évfordulóján, illetve a jubileumi koncerten elmondhatom, hogy újra olyan emberekkel játszom együtt, akik – akárcsak a zenekar fennállásának egyes szakaszaiban – képesek arra, hogy a „mániáimat” a saját szerzemények mellé beépítsék. A felállás tehát lehetővé teszi, hogy Waittst, Stones-t, Morrisont, Hendrixet vagy József Attilát is színpadra vihessük. A srácok ezeket megtanulták a kedvemért. A Hobo Blues Band ma megint olyan, mint amilyennek én a kezdetekkor szerettem volna, tehát a saját dalokon, mestereim munkáin és az átdolgozásokon kívül önálló lemezeim anyagát is bármikor képesek vagyunk színre vinni. A legszínesebb repertoárunk most van.

Mi lett a régi zenésztársakkal? Nem hiányoznak a színpadon és a stúdióban?

Nem. Inkább úgy érzem, voltak olyanok közöttük, akikkel túl sok időt töltöttem együtt, és ez az alkotómunka rovására ment. Sosem volt erősségem a zeneszerzés, szövegeimet általában mások zenésítették meg. Sok olyan lemezem van, amelyeket nem szeretek, és még több olyan dalom, amelyekhez nem írtak elég jó zenét. Nálunk mindig a szöveg volt meg előbb, és ahhoz írták a zenét – kisebb-nagyobb sikerrel. ĺgy volt a Bakaballada című lemez esetében is, amelyet a felvidéki Ghymes együttessel játszottunk fel, és amelyik életem talán legszebb lemeze. Ők meg tudták oldani azt, hogy a zenében visszaadták, sőt fokozták a dalszövegek hangulatát, a két dolog csodásan egymásra talált.

És a másik oldal?

Nincs másik oldal; mindössze az van, hogy sok emberrel dolgoztam együtt, és születtek olyan dalok, amelyekben nem illeszkedik a szöveghez a zene. És nincs nosztalgia sem. Senkitől sem azért vettem búcsút, mert emberileg nem jöttünk ki egymással. Én haladok előre egy úton, és vannak, akik elmaradnak mellőlem; de amit befejeztem, lezártam, az engem már nem igazán érdekel.

Egyesekhez azért mégis ragaszkodsz... Presser Gábor például játszott a jubileumi koncerten is.

Gábort azért kedvelem, mert egy katartikus, nagy művész, de ugyanezt elmondhatom Cseh Tamásról is, aki ugyan nem lépett fel a huszonötösön, de ott volt máskor, ha kellett... Az ember az ilyen jubileumi koncertekre – amelyeknél, megjegyzem, a hétköznapok sokkal fontosabbak – az ember általában olyan zenészeket hív meg, akikhez kötődik, vagy pedig a zenekar olyan egykori tagjait, akikről már régóta nem is lehetett hallani – mint például Szénich Jánosról vagy Döme Dezsőről. Nekem úgy tűnt, boldogok voltak, hogy ismét esik rájuk egy kis fény, hogy valakinek eszébe jutott: ők is hozzánk tartoztak.

A Ghymes együttest Szarka Tamás képviselte. Vele, illetve a zenekarral hol ismerkedtél meg?

1994-ben Amerikában voltam a Rolling Stones: Woodoo Lounge című turnéján, és a kint élő magyarok kulturális szervezete meghívott az Ohio állambeli Columbusba egy találkozóra, ahol én József Attila verseket adtam elő, ők pedig saját dalaikat játszották. Elég furcsa, hogy itt élünk egymás szomszédságában, és Amerikában kell találkoznunk.

Az eredmény önmagáért beszél, hiszen közös lemezetek nagy sikert aratott az anyaországban és a határokon túl egyaránt.

A történet gyökerei azért mélyebbre nyúlnak vissza, mert a Bakaballada szövegét – a Pozsonyi blues kivételével – már 1988-as amerikai utam során megírtam egy buszban San Francisco és Seattle között, útban Jimi Hendrix sírjához. A zene tehát csak hét-nyolc évvel később született.

Hol, milyen koncerteket terveztek a HBB-del?

Erdélybe készülünk, a Vadászattal. Az előadást a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatával közösen visszük színre. Egy olyan Hobo Blues Band koncertről van szó, amely a színház eszközeivel van megsegítve, és nem egy színdarabról, amelyben a HBB is játszik. Nem a zenét vittem be a színházba, hanem a színházat hoztam be a zenébe. Az is szóba jött, hogy Komáromban is előadjuk a darabot a jövő év során, két alkalommal is.

Ha jók az értesüléseim, Ukrajnában, egész pontosan Beregszászon hatalmas sikert arattatok ezzel a darabbal.

ĺgy igaz. Gondold csak el, hogy egy régi, lepusztult szovjet művelődési házban játszod azokat a dalokat, néhány Viszockij-szerzeménnyel kiegészítve... Hát bitangul szólt, és nagyot durrant! Pályafutásom legszebb napja volt az a tavalyi május tizenhetedike.

Szerepel a tervek között esetleg egy új lemez is?

Még idén meg kell jelennie a HBB: Idegen tollakkal című lemezének, mely – mint a címe is utal rá – nem saját szerzeményeket fog tartalmazni. Új dalainkat tartalmazó lemezünket jövő évben rögzítjük és adjuk ki. Jelenlegi munkacíme: „Cirkusz”.

Miről fognak szólni ezek a dalok?

A rendszerváltás óta eltelt időszak tapasztalatairól, benyomásairól, arról, ami Magyarországon jelenleg folyik; ezt, úgy gondoltam, vidám, „cirkuszos” keretekben tudnám leginkább átadni.

Ilyet már csináltatok az 1986-ban megjelent Esztrád című albumon.

Hangulatában talán egymás mellé lehet állítani az Esztrádot és a készülő Cirkuszt, ám zeneileg sokkal kiforrottabb, homogénebb lesz.

A szövegek tartalmát, mondanivalóját illetően? Szerinted tényleg akkora horderejű ez a másfél évtizede tartó változás, mint azt elvárhattuk volna?

Meglátásom szerint gondolati változás nem történt, tehát azok az évtizedek, amelyek mögöttünk vannak, nem engedik, hogy szabaduljunk tőlük. Még mindig azok a szenvedések diktálják a gondolatainkat, amelyeket érzelmileg megéltünk. Az, hogy kettévágták az országot, kétféle lett Magyarország, ezt abszolút mértékben felfokozta. Ez pedig nekem nem tetszik, nem is veszek benne részt, és igyekszem ezt feloldani, de ez egy nagyon nehéz dolog.

Tehát a „Másik Magyarország” című dalod továbbra is időszerű?

Igen, és nagyon szomorúnak tartom, hogy ezt a dalt ismét játsszuk. Nagyon szerettem volna, ha egy idő elteltével bizonyos dalaink elévülnek – mint az „Oly sokáig voltunk lenn”, vagy a „Másik Magyarország”. De nem ez történik; aki tud a sorok között olvasni, azt bizonyára elkeseríti, hogy az „oly sokáig voltunk lenn, nem is tudjuk, milyen fenn” üzenete ma is aktuális. Pedig már fenn lehetnénk – vagy legalábbis jóval magasabban, mint vagyunk.

Kik keverik a lapokat?

Nem akarok erre kapásból választ adni, sem mélyebben belebocsátkozni a témába. Megkaptam a magam dózisát, bennem van egy nagy adag, és ezt akarom majd kifejezni. Egyetlen egy dolgot tudok biztosan: hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a politikának, az pedig túlságosan beleír az életünkbe. Egy régóta szabad országban nem lehet egy politikai pártnak ekkora jelentősége, és az, hogy egy ilyen figura, mint Torgyán József több, mint tíz éven át tudta színezni a magyar politikai életet, hihetetlenül elkeserítő, de jellemző is egyben. Hogy ilyen kóklerek elő tudnak kerülni és milliókat képesek félrevezetni, olyan tanulságra vezet majd, ha végiggondolom és elemzem, amellyel nem szívesen nézek szembe, de nem kerülhetem meg.

Egy szociológus írta rólatok a nyolcvanas években, hogy sikereteket a jó időzésnek, valamint a „célcsoport” helyes kiválasztásának köszönhetitek. Nyilván arra célzott, hogy jól választottátok meg azt a réteget, amelyről és amelynek senki nem írt és nem zenélt. Hogyan reagálnak a mai fiatalok a társadalmi problémákra?

Az első kérdésedhez csak annyit, hogy nem tudom, mire célzott az említett szociológus, ám hogy mi nem céloztunk meg senkit, az biztos. Amit én csinálok, öntörvényű dolog; nincsenek kiválasztott rétegek, amelyeket meg akarok szólítani, és nem törekszem arra sem, hogy az éppen aktuális témát „zenésítsem meg”. Azt csinálom, amit belülről érzek – most például ezt a „cirkuszost” –, szeretném megnevettetni az embereket. Én magam is, köszönöm, jól vagyok, és van erőm ahhoz, hogy humoros legyek, ami nagyon fontos a zenében és az előadásban. Ha az ember katartikus, szomorú, meg apokaliptikus dolgokat énekel, akkor nem árt, ha van humora és öniróniája. Mindezzel könnyebb elviselni a helyzetet és önmagunkat. Hogy a közönség ebben mennyire tud segíteni, csak úgy két-három éve tudom; van ugyanis egy honlapom, ahova levelek sokasága fut be, és fantasztikus érzés szembesülni azzal, ki hogyan értelmezi, amit mondok, csinálok.

Gondolom, a legfontosabb viszszajelzéseket mégis a koncerteken kapod. Van még Magyarországon, illetve a Kárpát-medencében közönsége ennek a műfajnak?

Hogy a bluesnak van-e, nem tudom. Csak a Hobo Blues Band-ben szerzett tapasztalatokról beszélhetek; ezek pedig azt sugallják, hogy nincsenek annyian a koncerteken, mint a hetvenes és a nyolcvanas években, viszont többen jönnek el, mint a kilencvenes évek második felében. A koncerteken a fiatalabbak mellett ott vannak a régi „hobósok” is, gyakran a gyerekeikkel. De hangsúlyozom: sosem jutott eszembe dokumentálni mindezt, kutatásokat végezni, vagy elemezgetni, mi miért van. Nem is az én dolgom, én ugyanis nem „hobológus”, hanem Hobó vagyok. Csinálom a dolgom – ennyi az egész. Huszonöt év nagyon hosszú idő, de még nincs vége.

Két és fél évtizedbe sok buktató is belefér. Hogyan élted meg ezeket?

Ahogy a dolog megy magától, úgy jönnek a nagy tévedések és a járhatatlan mellékutak. Látnod kell, kik, mire használnak fel – halld a Bolond levele a kisfiúnak című szerzeményt, amely nem csupán a bohócról szól, hanem mindenkiről, akit a hatalom valamilyen módon befolyásol, irányít. Amit a közönség elé viszek, azok nem megjátszott szerepek, hanem az életem és annak tapasztalatai. Aki kívülről tudja nézni és látni, valamint elemezni, az mondhatja majd meg egyszer, mennyit ért az egész. Számomra ez jelent mindent, és ezt szeretném is megtartani.