Nem csak önmagukat képviselik

B. Kovács István, Jarábik Imre, Lőrincz Katalin, Tóthpál Gyula, Zeman László, Szilvássy József és Papp SándorPavol Funtál felvételeNem frázisnak szánom, hanem tényleg komolyan gondolom: ha az ember munkáját elismerik, az természetesen jólesik. Másrészt viszont soha nem önmagamat képviseltem, legalábbis szeretném ezt hinni. Sokat vállaltam, de ha csak egyedül vállaltam volna, akkor aligha így alakulnak a dolgok. Mindig voltak közösségek, emberek, akikkel együtt végeztem ezt a munkát, és van hála istennek családom, amely biztosította a megfelelő hátteret. Úgy vettem tehát át ezt a díjat, hogy ez általam azokat a közösségeket is megilleti, amelyeket ez alatt a negyedszázad alatt képviseltem, beleértve ebbe a Rimaszombat és Vidéke Polgári Társaságot, a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesületet, a Simonyi Alapítványt, a Gömörország című lap szerkesztőségét, munkatársait, a Tompa Mihály Református Gimnáziumot, ahol 4 évig külsősként történelemtanár voltam, és sorolhatnám. A „gömörológia”, amellyel foglalkozom, ebben a formájában talán egy új fogalom, de nincs ebben semmi ördöngösség. Ez gömörtudomány, vagy kevésbé bonyolultan úgy is lehetne mondani, hogy regionalisztika. Nevezhetjük honismeretnek is, de annál egy ponton több. Én a gömörológiába beleértem a közéleti vállalást is. Azt a szolgálatot, amelyet egy írástudó ember, főleg kisebbségi környezetben, erejéhez mérten föl kell, hogy vállaljon. Tehát a gömörológia egy kicsit több mint tudomány, az emberi teljességre való tekintettel értelmezendő. Belefér a tudomány is, belefér a közéleti elkötelezettség is, és az egésznek a keretét egy adott régió, az embernek a szülőföldje cövekeli.

JARÁBIK IMRE:

Számomra negyven év munkájának az összegzése ez a kitüntetés. Amíg az ember dolgozik, nem gondol ilyesmire, ám amikor megkaptam az értesítést arról, hogy ekkora megtiszteltetésben részesülök, gondolatban lepergett előttem az egész pályám, amelyen három tényező volt a legmeghatározóbb. Az első, amikor kezdő tanító koromban kapcsolatba kerültem Ág Tiborral. Szomszédok voltunk Nagymegyeren, és neki köszönhetően kezdtem kórusvezetéssel foglalkozni. Először csilizradványban vezettem a gyermekkart, majd az Egyetértés munkásdalárdát. A másik fontos momentum a pályafutásom során a Bartók Kórus megalapítása volt 1973-ban, velük húsz évig dolgoztam. Fontos állomása volt az életemnek, amikor a Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központ művészeti osztályának vezetője voltam. Abban az időben sikerült megerősítenünk a járásban az énekkari mozgalmat, több mint harminc kórus működött akkortájt, háromnapos fesztiválokat rendeztünk. Ezek a fesztiválok ma nagyon hiányoznak, főként az utánpótlás miatt. Nyugdíjba vonulásom előtt 15 évig a dunaszerdahelyi művelődési központ igazgatója voltam, így egy kicsit távolabb kerültem a kórusmozgalomtól. Öröm és bánat, siker és kudarc egyaránt ért a négy évtized során, de úgy érzem, megérte. És nem csupán a kitüntetés miatt.

LŐRINCZ KATALIN:

Kétségtelenül jó érzés volt, hogy átvehettem ezt a kitüntetést, mert tulajdonképpen egy kicsit már az élet peremén érzem magam. Több mint tíz éve nyugdíjban vagyok. Eleinte még írogattam, publikáltam a rádióban, de aztán szálltak az évek, úgy éreztem, hogy rám már senki sem gondol, kivéve a családomat. Nagyon szívmelengető karácsonyi ajándék ez számomra, és mivel ma van a születésnapom, kicsit születésnapi ajándéknak is tekintem. Harmincegy évig dolgoztam a rádióban, és pályám csúcsának azt éreztem, amikor a nyolcvanas évek elején egyik riportműsorommal, amelyet megkínzott gyerekekről készítettem, a rádiósok szlovákiai versenyén harmadik díjat nyertem, majd ugyanez a műsorom országos viszonylatban, Prágában második helyezett lett. Közel áll a szívemhez az a riportsorozatom is, amelyet a nagyobb csallóközi községek múltjáról és jelenéről készítettem, és amelynek során magam is nagyon sok érdekes dolgot tudtam meg községeinkről.

TÓTHPÁL GYULA:

Életem legnagyobb meglepetése számomra ez a kitüntetés, amelyet Csáky Pál miniszterelnök-helyettes úrtól vehettem át. Mivel bodrogközi születésű vagyok, és nyolc éve újra a szülőföldemen élek, a díjat nemcsak a saját nevemben vettem át, hanem a bodrogköziek és az Ung-vidékiek nevében is. Ez az Ezüst Emlékérem a csehszlovákiai, szlovákiai magyarság fotóművészetének az elismerését is jelenti számomra, nem csupán az én munkámat, hanem a fotós kollégáimét is. Úgy tekintek erre a rangos elismerésre, mint annak a régi ezüstérmemnek a párjára, amelyet 1971-ben kaptam Berlinben a Fotóművészeti Világkiállításon.

ZEMAN LÁSZLÓ:

Természetesen személyemre vonatkozóan is méltatás ez a díj, de valahogy úgy érzem, hogy amiként a kitüntetettek szokványosan kinyilatkoztatják, és minden méltánylást vagy kitüntetést a munkatársak nevében veszünk el, azt hiszem, a pedagógus társadalomra vonatkozólag ez még inkább és erőteljesebben érvényes. Mert a kitüntetés mögött nemcsak a tanártársak, a pályatársak hanem a tanítványaink, a diákjaink is ott vannak. Mivel a tanári hivatás lényege az, hogy nem képzelhető el tanár-diák szoros, személyes kapcsolata nélkül. Más a helyzet, amikor az ember egyetemen tanít, és más, amikor középiskolában, gimnáziumban, ahol mindig egy teljes osztályt kell érzékelni, és minden egyes mozzanatra reagálni kell. Az egyetemi oktatás lehet személytelen, de a középiskolai nem. Tulajdonképpen a legtöbb tapasztalatot a Duna utcai gimnáziumban szereztem. Gimnáziumi tanárnak készültem, és az volt a megtartó és fenntartó erő, hogy én mindig egy vagyok közülük. Talán ebből valamit az egyetemi oktatásba is magammal vittem, és köszönöm, hogy hallgatóim minden „szigorúságom” ellenére meglepően ragaszkodnak hozzám. Hogy észrevették: a tanár-diák kapcsolat nem egy személytelen, hanem egy lényegi kapcsolat.

PAPP SÁNDOR:

Mindenképpen megtiszteltetés számunkra, és nagyon jó érzés, hogy több évtizedes munkájáért a Pátria Rádiót Arany Emlékéremmel jutalmazták. Ez a díj mindenképpen kötelez, és bízom benne, hogy a jövőben még jobban fogunk dolgozni, még több állandó hallgatót szerzünk. Annak ellenére, hogy az öröm mellett üröm is vegyül ezekben a napokban, hiszen anyagi okok miatt a szerkesztőségből, csakúgy, mint az egész Szlovák Rádióból, pár embernek távoznia kell. Akik tőlünk elmennek, azok java része, külsősként, továbbra is éterben marad. Bízom benne, hogy megfelelő anyagi feltételek mellett.