Nem a közös tankönyv a lényeg

Ön most egy új történelemtankönyvön dolgozik, ugyanakkor a szlovák és a magyar történelemszemlélet közelítésén alapuló tankönyveken mások is dolgoznak. Mit kell tudnunk ezekről a kísérletekről?

Több tervezet évek óta párhuzamosan igyekszik előkészíteni a lehetséges közös történelemszemlélet alapjait. Szlovák és magyar történelemtanárok már évek óta elemzik a jelenlegi tankönyveket. A másik terület azoknak a történészeknek az együttműködése, akik már évek óta dolgoznak különféle történeti szövegeken. Nem feltétlenül egy új tankönyv megírása a céljuk, hanem az, hogy néhány téma segítségével megmutassák, hogy milyen legyen a többszemléletű tankönyv. Az alapkoncepció szülőatyja Viliam Kratochvíl, a Komenský Egyetem oktatója. A tankönyv gerincét történelmi források alkotnák, amelyeken keresztül a diákok megtanulhatnák értelmezni a múltat és persze a jelent is. Emellett fut egy másik projektum is, amely során egy-egy szlovák és magyar történész a saját szemszögéből ismertet egy adott történelmi eseményt.

Fölvetődött a történelmi sérelmekért való kölcsönös bocsánatkérés is. Ön szerint van ennek értelme?

A szlovákoknak és a magyaroknak előbb-utóbb tisztázniuk kell egymással a múltat. Nem hiszem azonban azt, hogy ez a politika egyetlen intésére fog megtörténni. Ha a történészek végre kompromisszumra tudnak jutni, s ez az oktatásban is megjelenik, annak hatása csupán évtizedek múlva fog jelentkezni. Egyébként az MKP megbékélési nyilatkozatát teljesen előkészítetlennek vélem. Úgy gondolom, először magán az MKP-n belül kellene tisztázni pár dolgot. Például azt, hogy modern regionális párttá kíván-e válni, vagy Duray zavaros és idejétmúlt stratégiai elképzelései mentén kívánja a pártot tovább építeni. Ami pedig a lehetséges megbékélési nyilatkozatot illeti, nem hiszem, hogy abban fel kellene sorolni kölcsönös „bűneinket”, s azt kellene számolgatnunk, melyik oldalon hány halott van, noha szerencsére a magyar és a szlovák nép közötti ellentétek a legtöbb esetben európai, nem pedig balkáni módon kerültek elintézésre. Elegendő lenne egy általános formula – persze, csak akkor, ha van mögötte közakarat.

Mi a véleménye a Beneš-dekrétumokról?

Az itteni magyarokat, így engem is, nagyon rosszul érintett, hogy a szlovák parlament megerősítette a dekrétumokat. Ezzel azt mondta nekünk, hogy nem tekint bennünket egyenrangú állampolgárainak. Mert a dekrétumok megerősítésével nem az MKP-n ütött, hanem magyar nemzetiségű adófizetőin. Sajnálom, hogy a parlament többi pártja is áldozatul esett annak a gondolkodásnak, amely az SNS-t jellemzi, amely a 19. századi nacionalizmus ideológiájától fűtve, a huszadik századi kommunista diktatúrák eszközeit használva törvényekkel próbál gátat vetni a múltról való diskurzusnak. S nem csupán a dekrétumok ügyében, de például a lex Hlinka esetében is ez történik.

Ön mit kifogásol leginkább a Beneš-dekrétumokban?

Az egészben a legnagyobb problémát a kollektív bűnösség elve jelenti. Olyan abszurd helyzet alakult ki, hogy attól függetlenül, hogy ki mit tett a háború idején, minden magyar, aki a Dél-Szlovákia déli keskeny sávjában élt, bűnössé vált. Az én nagyapám Rimaszombat melletti falusi kovács volt, és a háború idején a magyar hadseregben harcolt az orosz fronton. Fogságba esett, majd miután hazatért, a törvények őt is bűnösként kezelték – csak azért, mert szlovákiai magyar. Bajtársára, aki 15 kilométerrel délebbről származott, s az otthona a háború után Magyarországhoz került, nem vonatkozott a kollektív bűnösség, mint ahogy arra a 15 kilométerrel északabbra élő szlovákra sem, aki úgyszintén az orosz fronton harcolt, de Tiso szlovák hadseregében. Mindhárman egy és ugyanazt csinálták, részt vettek egy háborúban, amihez semmi kedvük sem volt, miközben egyikük sem volt fasiszta, de egyet közülük megbüntettek, a másik kettőt nem. Fel nem foghatom, miért volna gond ma kimondani, hogy a kollektív bűnösség elvének ilyesfajta érvényesítése nem rendjén való.

Mert felmerül, hogy ez jogalapot teremthet az anyagi kártérítésre.

Kinek kellene ma kártérítést fizetni? Az egyéni vagyoni károkat nagyon nehezen lehetne hitelesen igazolni. Az emberek, akik mindezt megszenvedték, akiket elűztek a szülőfalujukból, megelégednének egyetlen jó szóval is. Jó ötletnek tartom az MKP indítványát, hogy az egykori magyar szervezetek elkobzott vagyonáért járó kártérítésből létrehoznák a magyar kultúrát támogató alapítványt.

Hogyan viszonyulhatnának a tankönyvek ahhoz, hogy egyes embereket a kollektív bűnösség elve alapján sújtottak?

Kratochvíl kollégával például írtunk egy fejezetet a migrációról. Ebben azt igyekszünk megmutatni, hogy a történelem során az emberek folyamatosan vándorolnak egyik helyről a másikra, s a Kárpát-medencén belül is ezt tették. Ez a mozgás időnként természetes volt, máskor kierőszakolt. Célunk bemutatni, hogy az adott migráció miképp határozta meg az emberek sorsát. Amikor Csehszlovákia 1918-ban megalakult, területét több mint százezer magyar volt kénytelen elhagyni. Egyesek önként döntöttek a távozás mellett, mert nem akartak az új állam polgárai lenni, másokat az állam üldözött el. Aztán jött 1938, s több ezer szlováknak el kellett hagynia a Magyarországhoz csatolt területet – vagy mert szintén nem akartak az ország polgárai lenni, vagy elűzték őket. 1945-ben a dolog megismétlődött, csakhogy fordítva. Ezek között az események között persze valamiféle összefüggés van, s a diákoknak meg kell érteniük, hogy nem lehet az egyik eseményt kiszakítani a történelmi összefüggésekből, és minden dolog kezdetének megtenni. ĺgy megérthetik, hogy a magyaroknak nem azért kellett elmenniük, mert a szlovákok voltak a rosszabbak és fordítva, hanem mert az adott pillanatban így alakult a történelmi helyzet. Ezzel nem szeretném felmenteni azokat, akik egy-egy népcsoport elűzéséről döntöttek.

Nem jelent gondot az is, hogy a tankönyvek túlságosan a politikai történelemre irányulnak, amely a leginkább magán viseli az ideológia terhét?

A történelemoktatást bizonyára a társadalomtörténet és a mindennapok történetének irányába kell elvinni. Ott sokkal több dolog van, amelyek összekötnek bennünket. A mindennapok történetét vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy az alföldi magyar paraszt és az árvai szlovák paraszt számára az államhatalom a dualizmus alatt is alapjában ugyanazt jelentette. Egyikük sem volt kedvezményezett. Ezen a szinten a nemzetiségi különbségek nem nyilvánultak meg. Az azonban nem megoldás, hogy a politikatörténet kényes pontjait kihagyjuk, s mondjuk nem tárgyaljuk a dualizmus korának asszimilációs törekvéseit.

A magyar részről gyakran hangsúlyozott „természetes asszimiláció” mintha bagatellizálni akarná az erőszakos elmagyarosítás tényét. Úgy érzem, hogy az elmagyarosítást magyar részről a történeti köztudat még mindig nem hajlandó elismerni.

A mértékadó magyar történetírásnak ebben már egyértelmű a véleménye. Az erőszakos asszimiláció szándéka megvolt a korabeli magyar kormányzatban. Ez az iskolapolitikában érhető leginkább tetten. Én magam óriási hibának tartom, hogy a magyar állam ahelyett, hogy megfelelő oktatást biztosított volna a szlovák értelmiségnek, prágai és bécsi főiskolákra kényszerítette őket, s ezzel el is idegenítette ezt az értelmiséget magától. Mindezek ellenére mi úgy gondoljuk, hogy noha a természetes asszimiláció is egyfajta egyenlőtlenség eredménye, a szlovákság egy részének elmagyarosodása az ország modernizációja következtében működésbe lépő természetes asszimilációnak volt a következménye. Ezt elősegítette az is, hogy civilizációs, vallási és kulturális szempontból a magyarok és a szlovákok között csak minimális különbségek voltak. Nem úgy például a magyarok és a románok vagy a szerbek között – ők nem is asszimilálódtak olyan könnyen. Persze azzal, hogy mi a természetes asszimiláció nagyobb szerepét hangsúlyozzuk, nem akarjuk – legalábbis én nem szándékozom – felmenteni a felelősség terhe alól a magyarosító törekvések képviselőit.

Fordítva is érvényes, hogy a magyarok asszimilációja Csehszlovákiában és Szlovákiában főképp természetes volt és ma is természetes folyamat? Ezt a magyarok gyakran elutasítják.

A szlovákiai magyarok mai asszimilációja javarészt szintén természetes folyamat, amely mögött olyan okok állnak, mint a vegyes házasságok. Ezekben rendszerint a többségi nemzethez tartozó fél dominál. Ő szabja meg például, milyen iskolába járjon a gyerek. Az asszimilációs tényezők közé tartozik, hogy a szlovákiai magyar gyerekek nem kis hányadát a szülők szlovák iskolába adják. További asszimilációs tényező a munka utáni elvándorlás, hiszen a nagyobb városokban általában idegen nyelvű közegbe kerül az illető. Mindezek azonban azért hatnak oly erősen, mivel a magyar kisebbség alapvetően egyenlőtlen helyzetben van a szlovák többséggel szemben.

Akkor térjünk vissza még egyszer a kiindulópontunkhoz. Miképp nézzen ki a tankönyv, amelyből mindez megérthető lesz?

Hangsúlyozom, hogy nem a közös tankönyv a lényeg. Az amúgy is csak kevés diákhoz jutna el. Inkább az lenne fontos, hogy megtanuljunk olyan tankönyveket írni, amelyek empátiát ébresztenek a másik iránt, és bemutatnák a diákoknak, hogy a másfajta véleménynek is van létjogosultsága. Itt van például Trianon kérdése, ennek esetében nem a tényeken vitázunk, hanem azon, hogyan értelmezzük a tényeket. Természetes, hogy a szlovákok Trianont pozitívumként értékelik, hiszen saját államiságuk megteremtésének a kezdetét látják benne. A magyar tankönyvek erről megfeledkeznek. A szlovákok viszont azt nem tudják megérteni, hogy számunkra Trianon elsősorban azért negatív történelmi esemény, mivel több millió magyar rekedt az új határokon kívül. Miközben a határokat az etnikai elvek figyelembevételével sokkal ésszerűbben is meg lehetet volna húzni. Szerintem a szlovákiai magyarok ezekbe a határokba már belenyugodtak, az dühíti inkább őket, hogy ha ezeket a határokat valamiféle történelmi szükségszerűségként, isteni igazságszolgáltatásként interpretálja a többségi társadalom. Engedtessék meg nekünk az, hogy mi ne szeressük ezeket a határokat.

(A Sme napilapban 2007. október 6-án megjelent interjú rövidített magyar változata; a kérdező Peter Morvay)