Néhány gondolat a világot jelentő deszkákról

Nagyon prózai módon. A kassai magyar tannyelvű gimnázium elvégzése után nem igazán tudtam eldönteni, mihez is kezdhetnék. A pedagógusi pálya vonzott leginkább, és jelentkeztem is a tanítóképzőbe, magyar és zenei nevelés szakra. Ennek azonban volt egy bökkenője – meg kellett volna tanulnom hangszeren előadni négy zeneművet, négy különböző stílusban. Nos, ez nem igazán sikerült. A mai napig sem tudom eljátszani furulyán még a C-dúrt sem, így hát el sem mentem a felvételire, gondoltam, nem égetem le magam...

Mégsem lesz mindenkiből színész, aki nem tudja eljátszani a C-dúrt.

Nos, a dolgok akkor úgy alakultak, hogy éppen munkanélküli segélyre készültem, amikor a komáromi Jókai Színház felvételt hirdetett fiatal színészek számára. Nosza, tettem egy próbát, és a mai napig a pályán vagyok.Azért csak volt benned is szereplési vágy?

Nem, soha. Az iskolai szavalóversenyeken kívül soha sehol nem szerepeltem. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy színész legyek, hogy szerepeket játsszak egész életemben. Mindig is szabad foglalkozású, gazdag, semmit sem csináló ember szerettem volna lenni.

Mégis, szerepek egész sorát játszottad és játszod ma is el. Vannak kedvenceid?

Persze. Vannak kedvenc szerepeim és kedvenc rendezőim, akikkel mindig szívesen dolgozom együtt. Hihetetlenül jó érzés, ha a jó darab és a jó rendező találkozik, egyszerre lép be az életedbe. Nagyon jó dolgozni például Vidnyánszky Attilával, de Verebes Istvánnal is. Az ő rendezésében Csehov Tréfái viszi el nálam a pálmát. De szívesen emlékszem Szegvári Menyusra is, akinek a kezei alatt a Kakukk Marciban játszottam.

Mi az álmaid szerepe?

Szerepálmom igazából nincs, de vannak szerepek, amelyeket szívesen eljátszanék.

Gyakorta elhangzik, hogy a színházak látogatottsága csökken, hogy a szakmának nincs igazán becsülete. Hogyan látod ezt?

Való igaz, hogy a színházaknak kezd leáldozni, és ez fokozottan megnyilvánul az olyan kisebbségi színházaknál is, mint a Thália. Ennek elsősorban anyagi okai vannak. Amíg az állam ilyen szűkmarkúan méri a támogatást, nem is várható fellendülés. Persze nem csak erről van szó, de ez nagyon sokat nyom a latban. A fiatal tehetségek egyszerűen nincsenek anyagilag motiválva, sőt az egzisztenciájuk sem biztos. Nincsenek szponzorok, mecénások, és nélkülük bizony nehéz ma színházat csinálni. Az embernek az az érzése, hogy csupán púp vagyunk a minisztérium hátán, és ez nem csupán a magyar színházakra vonatkozik.

Beszélhetünk a színművészek szemléletbeli válságáról?

Igen. Mondok egy példát: amikor én kezdtem, két éven keresztül örültem annak, ha pár mondatos szerepeket kapok. Ma minden pályakezdő azonnal komoly szerepeket akar, és meg van sértődve, ha nem kapja meg őket. Ugyanakkor nagyon kevés az elhivatott színész, az olyan, aki tényleg komolyan veszi a szakmát, a színházat, a közönséget. Nagyon sokan pedig nem képesek közösségi szellemben gondolkodni, együttműködni.

Talán így akarják megőrizni az arcukat...

Valószínűleg, bár nem hiszem, hogy ez volna a megfelelő módja ennek. Félreértés ne essék: magam sem szeretem a csordaszellemet, sem pedig a nagy nekifohászkodásokat, hogy „na, majd mi együtt megmutatjuk”. De ezen a pályán bizonyos fokú alkalmazkodó készség nélkül nem lehet boldogulni. Egyedül nem megy...

Mit lát ebből a közönség?

Bizonyára észreveszik, ha feszült a légkör a színpadon, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogyan menniük kellene. De a közönséggel van egy másik nagy gond is: sajnálják a pénzt kiadni a színházra.

Van konkrét tapasztalatod e téren?

Hogyne. A múltkor bejött egy idősebb hölgy a színházba, és kifogásolta, hogy milyen drága a belépőjegy. Megjegyzem: negyven koronáért talán egy afrikai ország színházába sem tudna belépni. Inkább otthon maradnak, és megnézik a szappanoperákat, a tévésorozatokat. Ez az egyik oka annak, hogy a színház haldoklik.Hogyan viszonyul hozzátok a kritika?

Gyakran a fejünkre olvassák, hogy túl kommerszek vagyunk, nem merünk fajsúlyos dolgokat a színpadra vinni. Ebben tényleg van is igazság, a másik oldalon viszont észre kell venniük, hogy amint fajsúlyos darabokat viszünk színpadra, a közönség elpártol tőlünk. Szórakozni akarnak, mint mondják, nem gondolkodni.

Beszélhetünk a színház válságáról?

Igen, mindenképp. A tévé hatására egyre többen maradnak távol, ami persze azt eredményezi, hogy a színháztermek konganak az ürességtől.

Hogyan lehetne visszafordítani ezt a leépülési folyamatot?

Nem tudom. Egyfajta szellemi leépüléssel, válsággal állunk szemben, amit nem olyan egyszerű visszafordítani. Talán reklámhadjárattal, talán pedig azzal, hogy az embereket ismét rá kell vezetni arra, hogy magasabb szellemi igényeket támasszanak önmagukkal szemben. Valaha azért az iskolák is jártak színházba, a gyerekeket kötelezően beterelték Thália szentélyébe. Aztán valakinek vagy szokásává vált a színházlátogatás, vagy nem. Ma elesnek ettől a lehetőségtől is, mondván, hogy az iskoláknak, a szülőknek nincs pénzük. Pedig valójában másról van szó.

„Fontos, hogy a rendező, a darab és a színészek megtalálják egymást” A színművészek pedig arra kényszerülnek, hogy haknizzanak.

Igen, de egy színház és egy színész életében ennek is megvan a maga haszna. Jó azért, mert több ember megnézheti a darabot, olyan helyekre is eljutunk, ahonnan nem igazán tudnának eljönni a színházba. Mindamellett fennáll annak a veszélye, hogy az előadás színvonala esik, hogy nem tudjuk úgy megvalósítani az ötleteket, amint azt a színházban tennénk. Azt kell, hogy mondjam, inkább játszom egy jó hakniban, mint egy közepes színházi előadásban.

Milyen a társulat fogadtatása vidéken?

Azt hiszem, nem vettem még részt olyan vidéki előadáson, amelyért a társulatnak szégyenkeznie kellett volna. Hiszen ugyanolyan erőbedobással, meggyőződéssel játszunk az ország bármely részében, mint a kassai színházunkban. A tapasztalatok azt mutatják, hogy minden egyes helyen visszavárnak bennünket.

Miben játszol jelenleg?

A hatan pizsamában című darabban, amelyet Mikó István rendezett. Ezt a vígjátékot a hónap folyamán Nyugat-Szlovákia több városában is bemutatjuk. A Zorbában, amelynek körülbelül két hete volt a premierje, nem játszom. Viszont rövidesen elkezdjük próbálni a Valaki forrón szereti című musicalt, amelyben az egyik főszerepet alakíthatom. Ennek a rendezője szintén Mikó István lesz.

Milyen érzés Mikó Istvánnal dolgozni?

Jó, mivel ő maga is színész. Ez azt jelenti, hogy nagyon konkrét utasításokat ad, nem „ködösít”, nem írja körül a dolgokat. Biztos kézzel irányít bennünket, nagyon érti a dolgát. Most már harmadik alkalommal fogok vele együtt dolgozni.

Kik vannak még a képben?

A magyarországi rendezők közül Verebes István az, aki négy éve készül arra, hogy megrendezze nálunk a Cseresznyéskertet; nem vagyok biztos benne, hogy erre oly hamarosan sor is kerül. Nagyon sok olyan új név van ma a szakmában, akikre érdemes odafigyelni, de az a helyzet, hogy a pénz ebbe is beleszól. Tehát senki nem fog Kassára jönni rendezni csak köszönet fejében. A színház nagyon pénzigényes vállalkozás.

Két kis gyermek édesapja vagy.

Igen, Csenge leányom hétéves lesz, Levente fiam pedig kettő. Nagyon jól megvagyunk egymással, a kisebb súrlódásoktól eltekintve. Olykor nehéz jó példával járni előttük, de megoldom.

Milyen ma a közösségi élet Kassán?

A színház annyira leköt, hogy nincs igazán időm társaságba járni. Tudom, hogy működik a Magyar Ház, és útjára indítottak olyan programokat, mint például a szavalóversenyek, amelynek aktív résztvevője voltam. Ez körülbelül négy éve volt; ma szinte kizárólag a munkámnak és a családnak élek.

Milyen munka folyik a Márai Stúdióban?

Ez volna az a hely, ahol a kassai magyarság összejöhetne, ahol kisebb stúdiódarabokat tudnánk bemutatni. Hogy mikor fog mindez megvalósulni? Nem tudhatom.

Végezetül hadd kérdezzem meg: miképp látod a hazai magyar színjátszás jövőjét?

A minisztérium a múltban sem kényeztette el a szakmát, és gondolom, hogy a közeljövőben sem várhatunk gyökeres változást. Túl kell élnünk, játszanunk – ez minden, amit megtehetünk. A többi a közönségen múlik.