Négy évig várt az Északi fényre

Hat évvel az Utolsó jelentés Annáról című filmje után ismét egész estés filmet forgatott Mészáros Márta, aki korábbi alkotásaival nyert már Arany-medvét Berlinben (Örökbe-fogadás), FIPRESCI-díjat Cannes-ban (Kilenc hónap) és a zsűri különdíját ugyancsak Cannes-ban (Napló gyerme-keimnek). Friss rendezése, az Aurora Borealis – Északi fény forgatókönyvét állandó munkatársaival, Pataki Évával és Jancsó Zoltánnal írta.

Különös mottója van a filmnek: „Ha az igazságot akarod elmondani, nem elég őszintének lenni.” Hanem? – merül fel a kérdés, ám a tabutémákat feszegető rendezőnő most sem fogja válasz nélkül hagyni a nézőt. Az Északi fény a megszálló orosz katonák által nemzett gyerekek, a ma hatvan-hetven éves emberek történetéről szól. Vagyis szerelmekről, titkokról, elhallgatott tényekről, szégyenről, identitásválságból adódó drámai helyzetekről, a hazugság leleplezésének felszabadító erejéről, a lelki megnyugvásról.

„Nemcsak a szellemi és fizikai – a lelki szabadság is erőt ad az ember létezésének.” Idéztem egy régebbi interjújából. A lelki szabadság új filmje hősének, a Bécsből egy magyar faluba visszatért idős asszonynak is fontos, nem szeretné a sírba vinni évtizedekig őrzött szigorú titkát, hogy a lánya nem a lánya, a saját gyerekéről viszont, aki szintén „háborús gyerek”, lemondott. Eddig nem sok szó esett azokról, akiket a szovjet katonák hagytak itt, Közép-Európa különböző pontjain.

Magyarországon sincs intézmény, amely erről beszélne. De vannak, akik úgy érezték, lépniük kell ez ügyben, s akkor egy csomó bonyolult adminisztrációs akadályba ütköztek. Ráakadtunk azonban egy szociológusnőre, aki foglalkozik ezzel, még ha nem is kap pénzt az államtól, csak valami civil intézettől, hogy kutasson a témában. Ő azt mondja, Magyarországon is több ezer ember él, aki érintett ebben a kérdésben. Asszonyok, családok. Pataki Éva több órán át beszélt ezzel a szociológusnővel.

Pataki Éva szavai szerint három-négy éve foglalkoztak már a témával, miután megírták a forgatókönyvet. Ön pedig talált egy cikket a BBC History történelmi folyóiratában arról, hogy egy osztrák történész, Barbara Stelzl-Marx elkezdte feltárni a háborús gyerekek történetét. 1945 után szerinte vagy 30 ezer gyermek született a megszálló szovjet katonák és az osztrák nők közötti kapcsolatból. S itt nemcsak szerelmi kapcsolatokról van szó, hanem erőszakról is.

Ausztriában azonban a szovjetek nem állomásoztak olyan hosszasan, mint Magyarországon vagy Csehszlovákiában. Mátyásföld például orosz faluvá változott, de Székesfehérváron és Kisorosziban is sokan voltak, ott is tankok álltak. Ha egy magyar lány beleszeretett egy orosz katonába, családja a legtöbb esetben kitagadta. A katonákkal nagyon szigorúan bántak el az oroszok. Vagy a Gulagra küldték kényszermunkára, vagy kivégezték őket.

De csak abban az esetben, ha erőszakot követtek el?

Azokat is büntették, akikről kitudódott, hogy szerelembe estek. Ne legyen kapcsolat, ez volt a parancs. Szovjet katona nem vehetett feleségül senkit a szocialista táborból.

Ezek a kérdések még a nyolcvanas években sem merültek fel.

Még a rendszerváltás idején sem beszéltünk erről. Pedig Mátyásföld abszolút zárt terület volt. Csak úgy engedték ki a katonákat egy napra, hogy Budapestre nem jöhettek. Meg volt tiltva nekik, nehogy a leszerelésük után olyan információt vigyenek magukkal, amelyekre a Szovjetuniónak nem volt szüksége. Ne tudják meg az ottaniak, hogy itt hogyan élnek az emberek. De olvastam egy megrázó könyvet, orosz nő írta, aki a blokád idején beleszeretett egy német hadifogolyba, aminek szörnyű tragédia lett a vége.

Barbara Stelzl-Marx orosz archívumokban is kutatott. Munkája nyomán állítólag több mint húsz, addig szétszakadt család talált egymásra.

Barbara ugyanis megtanult oroszul, és egy moszkvai irattárban azt is felkutatta, hány osztrák hadifogoly végezte a Gulagon. Többségük úgy, hogy éhen halt. Erről addig az osztrákok semmit sem tudhattak. Az adatokat titokban tartották az oroszok. Amikor Jelcin volt az elnök, két évig nem lehetett bejutni az archívumokba.

Az Északi fény a szovjet katonáktól teherbe esett magyar nőkről szól?

Nem. Vagyis nem egészen. Mária, a történet főhőse az ötvenes években disszidált, Bécsben telepedett le, de a férje halála után, már idős korában, visszatér a magyar falujába. 1955-ben beleszeretett egy félig osztrák és félig arisztokrata fiúba, s mivel közel van hozzájuk az osztrák határ, megpróbálnak átjutni rajta. A fiút lelövik az oroszok, meghal a lány ölében, őt pedig négy orosz katona megerőszakolja, majd feldobják egy teherautóra, és elindulnak vele Bécs felé. A fiatal Máriának azonban sikerül megszöknie tőlük, és elmegy arra a címre, amit a szerelmétől kapott, hogy ott él az unokatestvére. Náluk maradni azonban nem akar, fél az oroszoktól. Edit, a fiú unokatestvére, aki a szovjet zónában lakik, szerez neki papírokat, és elviszi magával. A két nő szoros barátságot köt, bár van egy konfliktus köztük. Edit szerelmes egy orosz katonatisztbe, Mária pedig gyűlöli az oroszokat. És mindkét nő állapotos. Egyikük szenved a tudattól, hiszen erőszak „gyümölcse” a gyerek, a másik nő boldog. Editék össze akarnak házasodni, csak a szovjetek nem engedik. Mielőtt Edit párja eltűnik, a nő megkéri Máriát, mentse meg a lányát. Mária ott marad a két gyerekkel, a saját, gyönyörű kis ferdeszemű gyerekével és Edit kislányával. És itt jön a történetben a szörnyű csavar. Megjelenik két KGB-s nő, akik el akarják vinni Edit gyermekét. Mária azonban a sajátját adja oda nekik, a ferdeszeműt, akinek ázsiai katona az apja, és a sajátjaként neveli fel a barátnője lányát.

Aki aztán felnőttként talál egy titokzatos fényképet, és nyomozni kezd. Elindul egy úton, amelynek a végén ő maga áll. Olga szerepét Tóth Ildikóra bízta, Máriát, az „anyját” Törőcsik Mari játssza.

Mindketten zseniálisak a filmben. Mari nélkül el sem tudtam volna képzelni a filmet. Régóta ismerjük egymást, közös évszázadot éltünk meg, rengeteg közös emlékünk van, arról nem is beszélve, hogy ezt a szerepet senki más nem tudta volna így eljátszani. Van ugyanis egy jelenet a filmben, amikor Mária felébred a kómából a kórházban, és akkor meséli el a lányának élete igaz történetét. Nem túlzok, Törőcsik Mari csodákat művel ezekben a drámai pillanatokban. Tóth Ildikóban pedig végig ott a színészi versenyszellem. Ő úgy játszik, mint Liv Ullmann. A keménység mellett a legmélyebb érzelem is ott van a tekintetében.

Visszatérő színészei közül Monori Lili és Czinkóczi Zsuzsa is szerepelnek a filmben.

Lili a postásnőt játssza, aki a rossz hírt hozza az idős Mária számára. Lili és Törőcsik Mari nagyon szeretik egymást, filmet kellene csinálni nekik, kettőjüknek. Czinkóczi Zsuzsát, amióta először játszott nálam, az Ők kettenben, mindig visszahívom. Figyelek rá, fontos nekem. Ebben a filmben a gyermek Mária anyjaként jelenik meg. De már a Naplók egyikében is játszott Törőcsik Marival.

Cserhalmi Györggyel A temetetlen halottban dolgozott először. Az Északi fényben milyen feladatot kapott?

Most egy titokzatos alakot játszik. Egy szomszédot, aki úgy gondolja, mindent tud Máriáról. A temetetlen halottban ő volt az orvos, ott is remekül játszott. Két nagyjelenete volt a Nagy Imrét megformáló Jan Nowickival. A börtönjelenetben kijött Cserhalmi a cellából, ahol Nowicki-Nagy Imre azt kérdezte tőle: „Hogyan fogok meghalni?” Elképesztő ereje volt a jelenetnek. Cserhalmi a végén odalépett hozzám, és azt mondta: „Én ilyen szempárt nem láttam még. Nem csodálom, hogy ezzel a pasival éltél!”

Mit gondol, Közép-Kelet-Európában hogyan fogadják majd az Északi fényt? Korábbi alkotásait, főleg a hetvenes években készülteket a feminista mozgalom Nyugaton nagy figyelemmel kísérte.

Szerencsésnek tartom magam, mert Európában valóban szeretik a filmjeimet. A magyar nézők inkább a vígjátékokra vagy a politikai erősségekre váltanak jegyet. A Napló-trilógiámat itthon is elfogadták, mert az politikáról is szól. Pedig az én filmjeim nem az emancipációról szólnak, hanem arról, hogy a nők másképpen látják a világot. A rendezőnők is. A férfiak másfajta filmeket rendeznek. Nem is jut eszükbe, hogy csináljanak egy szülési vagy egy szoptatási jelenetet, őket ez nem érdekli. Őket a halál, az árulás, a gyilkosság izgatja. Az anyaság nem. Az elvesztés sem. A szerelemhez is máshogy viszonyulnak. Hozzáteszem: köztük is vannak, akik nagyon szép filmeket készítenek. Hozzám legközelebb a Bergman-filmek állnak. Azok nagyon megérintik a nők egyéniségét. Magyarországon most dívik a macsóizmus. Itt nem érdekes, hogy egy nő mit akar. Csak szex és más semmi. A cím magáért beszél. Itt a nagy szerelemről sem szeretnek beszélni. Az Örökséget, amelyben egy zsidó lány szül gyereket egy ludovikás tisztnek, utálták itthon. Harmincöt éve, amikor bemutatták, nem is értettem, miért viszonyultak hozzá olyan ellenségesen. Ma már tudom. Itt minden el van kamuflálva. A lengyel társadalom sokkal nyitottabb. Húsz-huszonöt évig hol ott, hol Magyarországon éltem. A lengyelek sokkal jobban befogadták a filmjeimet. Ott nem kellett bizonygatnom, hogy a nők világa ugyanolyan értékes, mint a férfiaké. Ilyen történetet, mint az Északi fény, férfirendező nem csinálna. Neki nem érdekes egy katonatiszt, akinek van valahol egy gyereke. Magyarországon mindennek ellenére sok tehetséges rendezőnő van. Gyarmathy Lívia, Elek Judit, Enyedi Ildikó, Böszörményi Zsuzsa. Én semmilyen kormánytól, pártrendszertől nem félek, nem is féltem soha. Az Északi fényre nagyon sokáig nem adtak pénzt. Négy évig vártam arra, hogy leforgathassam, aztán egyik napról a másikra kaptam. Azt mondták: Mészáros Márta nemzeti érték, adjunk neki! Szerintem a Saul fia hatott rájuk. Ugyanazt a díjat ugyanis, amit Nemes Jeles László kapott Cannes-ban, sok évvel ezelőtt én is megkaptam. És ezt le kellett írni.

Romantikusan hangzik a film címe: Aurora Borealis – Északi fény.

Nekem nagyon tetszik. A történet több rétegéhez erősen kapcsolódik, de utal a hősnő apjának a származására is. Olga ugyanis, huszonkét éves fia biztatására elutazik Murmanszkba, hogy felkutassa apja családját. Murmanszkban sajnos nem forgathattunk, hiszen haditerület. Az ottani jeleneteket Lettországban vettük fel, a gyönyörű tengerparton.