Ne feledd, az élet pillanatok alatt elszalad

Itt, ezen a földön, mindenkinek egy gyermekkor adatott. Igen, azt hiszem ezt nagyon komolyan kellene venni mindenkinek ezen a földön és ebben az életben. Tudom, ez nem mindig egyszerű, gyakran nem megoldható, és könnyebb halogatni, hogy majd ha meglesz a kitűzött cél, akkor jobban figyelek rá, és akkor mindenre lesz idő, de utána jön a következő cél, a következő állomás, amelyet nem lehet kihagyni. És így robogunk át az állomásokon, az életünkön, és gyakran mások életén is. Figyelnünk kéne, néha meg kellene ráznunk magunkat, vagy egymást, hogy: álljunk meg egy pillanatra. Nem tudhatjuk mennyi adatott, sem nekünk, sem a körülöttünk élőknek, és nem tudhatjuk mennyi értékes időt pazarolunk el felesleges dolgokra, amely időt később bánni fogunk, gyónni fogunk, és melynek hiányában mély sebeket üthetünk szeretteinken. Miért csak akkor gondolkodunk el a legtöbben, ha tragédia történik valahol, vagy valakivel a közelünkben? Miért csak akkor értékelünk embereket, amikor már nincsenek? Miért nem állunk meg néha, és nézünk gyermekünk, párunk, szüleink szemébe, hogy megfejtsük gondolataikat, érzéseiket, hogy magunktól rájöjjünk, hogy mi hiányozhat nekik? Sajnos a napokban sokunknak meg kellett állni. Nem így kellett volna. Meghalt egy kisfiú. Tudom, erre sokan meghúzzák a vállukat, hogy igen, ez borzasztó, de sajnos nap, mint nap vannak tragédiák, hol a strandokon, hol az utakon, és hogy ebbe tudatosan nem szabad mélyen belemerülni, mert akkor mi is sérülünk, és nem tudjuk élni az életünket. Ebben is van némi igazság, de igenis állítom, hogy bele „kell” gondolni ezekbe a dolgokba, mert sajnos olyan „gyarló az ember”, hogy csak ilyenkor tudja értékelni az életet. Néha nem lehet kikerülni, át kell érezni a fájdalmat, a gyászt – még ha nem a sajátunk is, hiszen érzések nélkül nem teremthetünk értékeket.

Meghalt egy kisfiú. Harmadik osztályos lett volna. Nincs semmi előzmény, semmi „csámcsogós” bűneset, vagy borzasztó baleset. Este még volt egy család, és hajnalban már csak két árva ember, akik már nem látják az élet értelmét. Mindenki megdermedve és értetetlenül áll, folynak a vizsgálatok, de az eredmények sajnos már senkit sem fognak visszahozni, és nem változtatnak a fájdalmakon és a jövőn. A barátom, aki közel áll a szülőkhöz, fogalmazta meg sírva – megjegyzem kemény üzletember, aki saját erejével ért el mindent, érzékeny, de nem érzelgős, tudatosan irányítja életét (szinte soha nem láttam sírni), hogy:„semmit, de semmit nem jelentenek a milliók, a csodálatos autók, a megoldhatatlannak vélt, és napokig, olykor hónapokig stresszt okozó üzleti problémák, ilyenkor minden semmivé foszlik egy pillanat alatt. Fontosságukat vesztik a dolgok, megáll az idő. Nekünk csak pár napra, a hozzátartozóknak, lehet, hogy örökre.” Este gyertyákat gyújtottam, és imádkoztam értük. Sokan tették ezt még így, otthon a magányban, a templom csendjében, a szentmisén; igaz fájdalommal, és tiszta szívvel, de sajnos már nem segíthetünk. Itt nincsenek szavak, nincsenek tettek, itt csak a némaság hangjai konganak lelkünkben. Amikor az Önök kezébe kerül ez az újság, és amikor ezen sorokat olvassák, akkor fogják örök nyugalomra helyezni a kisfiút. Igen, és még sok embert ezen a földön, és azokban a pillanatokban sok-sok gyermek fog a világra jönni. Ez az élet körforgása, de néha álljunk meg ennek a körnek a közepén, és nézzünk körül! Ahogy az én Kisfiam szokta mondani ha nem érek rá valamire – megjegyzem tőlem hallotta –, hogy „Mami, nem szalad el az a feladat! Megvár!” Teljesen igaza van. De az élet sajnos pillanatok alatt elszalad, és nem fogjuk tudni visszahozni az értékes perceket. Vigyázzunk egymásra...