Naplemente szimptóma

A Naplemente szimptóma című regény Pablo Urbányinak sorrendben harmadik, magyarul megjelent műve; mindhárom Dobos Éva fordításában került a magyar olvasók elé: az első, A hagyaték című szatíragyűjtemény Budapesten jelent meg 1992-ben (évszám és kiadó megjelölése nélkül), a másodikat, a Silver című regényt a Nap Kiadó jelentette meg (Dunaszerdahely, 2004), csakúgy, mint ezt a mostanit. Mindháromnak közös jellemzője az ironikus-szarkasztikus, fekete humorú előadásmód. Jelen dolgozat ez utóbbi könyv bemutatása helyett a regénynek mint irodalmi szövegnek és referenciájának az egymás mellettiségét mutatja be szemléltető szövegidézéssel. Az ilyen irányú olvasói elvárásoknak a mű minden tekintetben elébe megy, s ezek az elvárások nemcsak a regényből igazolhatók vissza, hanem a szűken vett szövegén kívüli paratextusokból is.

Ilyen rögtön a kötet fülszövege, mely a szerzőtől származó szöveg; az idézőjelek közé fogott néhány sor a következőkről tájékoztat: „Az élet nem olyan szép, mint amilyennek Walt Disney rajzolja. Mindig mérlegelendő az élet minősége is. És van egy skála: van olyan gyermek, aki halva születik; van, aki félholtan született, akinek talán jobb volna, ha meghalna; és van olyan, aki defektussal születik és az orvosok nem hagyják, hogy meghaljon (passzív eutanázia). Megmentik, mintha istenek volnának, hogy a gyermek szenvedjen egész életében. Hogy az orvosok ezt miért csinálják, pénzért, a törvények miatt, félelemből vagy jóságból: mindegy. Isten szerepét játsszák szadista módon.” Adva van tehát ez a műhöz szervesen nem tartozó, mert nem a regényből vett részlet, mely a témát a gyemekeutanázia problémájára szűkíti le, ugyanakkor — az élet, a halál s az Isten szavak variációival — a metaforikus olvasat felé is teret nyit.

S ha már a művet megelőző, ahhoz integránsan nem kapcsolódó fülszöveget idéztem, szabadjon utalni egy ennél is távolabbi szerzői közlésre: Urbányi egy a Vajda Barnabásnak adott interjújában (Könyvjelző, 2005. 9. szám, 8—12.) a regény referenciális olvasatát erősítve a gyermekeutanázia megoldatlan és megoldandónak tételezett kérdését járja körül. Igaz, maga a kérdező is ebbe az irányba tereli, amikor felveti: „Mit gondol, hogyan segíthet hozzá a regény a több szempont alapján történő diskurzushoz a magyar nyelvterületen, ahol a gyermekeutanáziáról még soha nem folyt komoly társadalmi vita?”, s ezzel a regényről folyó diskurzust egyértelműen a szóban forgó orvosi-szakmai területre utalja. Urbányi ugyan az interjúban óvakodik attól, hogy a regénynek konkrét, az irodalmi jellegén kívüli szerepet tulajdonítsanak, s egyértelműen elhatárolja magát attól a lehetőségtől, hogy az irodalmat olyan tartalmak közlésére használja, melyeket más nyelven kifejezhetőbbeknek vél (azt válaszolja: „Hogy irányt is kell mutatnia, abban már nem vagyok biztos. Nagyon tartok a túlságosan okító jellegű művészettől, ami már nem művészet.”), mégsem veti el az irodalmi műnek a művön kívüli valósághoz való viszonyát: „Én nem tudok elképzelni egy regényt vagy egy novellát, de még egy verset vagy egy festményt se, hogy az ne mutasson rá valamilyen társadalmi problémára”, a továbbiakban pedig az olvasó hatáskörébe utalja annak eldöntését, vajon az irodalmi mű, esetünkben a Naplemente szimptóma lehetséges olvasatai közül melyikre talál rá: „Az olvasónak a szívében és a lelkében kell megszületnie a helyes út keresése iránti igénynek.” Élve az olvasóra átruházott keresés lehetőségével, megjegyzem, hogy a regény nyelvi megformáltsága, narrációja és szerkezete éppenséggel abban érdekelt, hogy az olvasó ne tudja egyértelműen elválasztani egymástól a mű metaforikus és referenciális útjait, tehát a regénybeli (azaz művi, mesterséges, szépirodalmi) jellegét attól a másiktól, mely ugyanilyen megalapozottan a téma szakmai (tudományos, orvosi, etikai és lelkiismereti) oldala felől ragadható meg.

Elmondható ez a címről is, mely már szervesebben része a szövegvilágnak; míg az eredeti spanyol kiadásban a cím mindössze Naplemente (Puesta de sol), a magyar változatban Naplemente szimptóma. Az eredetiben tehát a cím olyan egészre kíván részként utalni, mely egészhez asszociatív módon pozitív képzetek társulnak, ezzel szemben a magyar címváltozat már magában hordozza az általa reprezentált és a műből az olvasás során fokozatosan kibomló orvosi tartományt is: a naplemente szimptóma ugyanis a vízfejűség egyik tünete, a folyadéknak a koponyában való nyomása okozza, ami által a súlyosan fogyatékos gyermek szeme hatalmasra tágul és kidülled, és a gyermek arca olyanná válik, akár a képzeletbeli ufonautáké. Mindez tehát már a mű szövegvilágába szervesen beépülő orvosi diagnózis, hiszen a szövegben haladva nyilvánvalóvá lesz, hogy a vízfejűség is szimptóma, a nyitott gerinccel, ezzel a gyógyíthatatlan és a regény szerint kezelhetetlen fogyatékkal született csecsemőké, melynek további velejárói, hogy a gyermek mozgásképtelen, nem ura alapvető életfunkcióinak, mi több, mesterséges életben tartása nem a végzete elkerülését, hanem csak fájdalmas elodázását eredményezi, hiszen csípőficama alakul ki, továbbá csak egy speciális szeleppel biztosítható, hogy a koponyájában felgyülemlő agyvizet az ütőerébe vezethessék, nehogy szétpattanjon a feje. Eszerint a regény alapkérdése így foglalható össze: etikus-e egy életképtelen gyermeket mesterségesen életben tartani, ha ezt a szülei sem akarják. Mert hogy nem akarják, az a kezdetektől fogva nem képezi vita tárgyát: tudva tudják ugyanis, hogy a gyermek előbb-utóbb meghal, anélkül, hogy az életből (mármint abból, amit emberileg, s nem biológiai értelemben életnek tartunk) bármilyen élhető formájában része lehetne, miként azt is tudják, hogy a mesterséges életben tartás legföljebb két célt szolgálhat: az orvosi becsvágyét, mely a kutatás és a haladás álcája mögé rejtőzik, és a kórházi fekvőbeteg-kezeléssel óhatatlanul együtt járó nyerészkedését, mely oly gátlástalan, hogy meg sem kíséreli magát a puszta pénzszerzésen kívül másnak feltüntetni. Látható, elsősorban szakmai, szakmai-etikai kérdések ezek.

A következő paratextus a regényhez csatolt Utószó, melynek szerzője a gyermekeutanázia elismert szakértője, egy jogi és orvosi végzettségű holland gyermekgyógyász, a Groningen Egyetem gyermekklinikájának igazgatója, aki a tudomány oldaláról közelít a regényhez, és az értelmező olvasót ismét visszautalja arra az útra, melynek meglétét Vajda Barnabás is felmutatja az idézett beszélgetésében, és amely út keresése során válaszában Pablo Urbányi az olvasó szívére és lelkére bízza a helyes irány megtalálását. „A könyv elolvasása ráébresztett, hogy a művészetnek egyedi funkciója van: olyan érzelmeket kelt bennünk, amelyek segítenek e vitatott kérdések tisztázásában. Ezért tartom a könyvet a gyermekeutanáziával kapcsolatos vita fontos irodalmi lenyomatának...” — írja Eduard Verhagen professzor, s utószava első mondatában közli a gyermek fejlődési rendellenességének tudományos megnevezését: meningomyelokéle. Ezzel a szóval a regény szövege is gyakran operál, de már nem egyértelműen és nem kizárólag csak a szakmai érintettség szintjén, hanem a nyelv áttételes szintjén is, hiszen a szülők — jobb híján — épp e szakkifejezés alapján nevezik gyermeküket Meninjitónak. Egyébként nem így hívják, nem hívják sehogyan sem, hiszen meg sem keresztelik, csak a róla való beszélgetésekben és gondolkodásban ezzel a névvel illetik. S így nemcsak a szakmai diskurzustól, hanem a gyermeküktől is eltávolodnak, pontosabban: az ezekhez való közelítési és a megértést célzó kísérleteik sorra csődöt mondanak. Mondhatni, a metaforikusan névhez jutó Meninjito irodalmi kontextusba helyeződik.

A szakmai diskurzus esélyét a szövegben olyan jelentősnek mondható elem is növeli és tartja mindvégig, mint a szerkezete: a narrátor családfő — Pedro, az apa — az egyik orvos számára foglalja össze házaséletének hányattatásait, melyek a fogyatékos gyermeke születésével kezdődnek s halálával végződnek. Ez az összefoglalás számozott kartotékokon történik, a kartotékok a mű egyes fejezetei. A szakmainak és az irodalminak az együvé tartozása magából a szövegből következik; a feljegyzésekkel az őket papírra vető apa az érzéseit, gondolatait, vágyait, gyűlöleteit és félelmeit írja ki magából, másrészt ugyanezekről az orvos azt állítja-várja, hogy igen eredeti és tudományosan hasznosítható dokumentumoknak fognak minősülni.

A szöveg fikcióként való felfogása mellett mindenekelőtt a történet parabolajellege szól, tehát hogy erkölcsi célzatú jelképes elbeszéléssel állunk szemben. E tekintetben nyilván nem mellékes szempont az sem, hogy a példázat gyakran a mindent átszövő ironikus elbeszélőmód táptalaja. A szöveg metaforikusságát szóképek és szóképhálózatok tartják. A szóképek egyik közös nevezője a keresztény kultúrkörbe ágyazottságuk (Isten, angyal, kereszt, keresztelő, születés, halál, sötétség, világosság, eredendő bűn, arc, Isten orcája, a sor folytatható). Ezek más-más kapcsolatokban a legkülönfélébb jelentések árnyalóivá lesznek. A világosság—sötétség ellentét a latin-amerikai környezet plasztikus aláfestését szolgálja, amennyiben a világosság az eleve üdvözítőt, a pártoltat, a kívánatost jelenti és szimbolizálja, ellentétben a sötétséggel. A szülőkkel szemben állók csapata (orvosok, ápolónők stb.) nem győzi hangsúlyozni, hogy az általuk nem kívánt gyermek szőke és kék szemű, tehát argentin szemmel „mintabébi”, s ez a vélekedés menten mennyei szférákba is emeli a csecsemőt, amikor a szőkeséget az angyalisággal azonosítja: „— Igaz, hogy nem akarják? Hogy létezik ez? Nézzék, hasonlítsák össze a többivel, ez a legfehérebb mind közül, aki itt van. Egy szőke angyalka.” (220.) Ugyanez más megfogalmazásban a regény végén a halottasház tisztviselőjének szájából, aki ezt mondja az apának: „— Pech, öregem, pech. Ha egy néger gyerek lett volna, ők maguk dobták volna a szemétbe.” (275.) A regényben egy fekete nő szőkére festi a haját, ezzel szándékozva kimutatni egy felsőbb kategóriába, az arisztokráciáéba való tartozását, míg egy másikról annyit tudunk meg, hogy „meglehetősen vékony, barna bőrű, fekete szemű; kettős vezetékneve ellenére, bár azt nem tudom, arisztokrata származású volt-e, alighanem a fél szemét is odaadta volna, hogy a másik kék legyen.” (283.) és így tovább.

A vissza-visszatérő és folyamatosan alakuló szóképek közt néhányat kitüntetett hely illet meg; ilyen a szakrális és a szexuális mentén rendeződő az Isten orcája is. Elsőként a regény elején képződik meg abban a fejezetben (4. kartoték: Én magam), mely a főszereplő Pedro eszmélését beszéli el; az epizód a fiatalember első szexuális élményéről szól: „Egy szoba, egy rádió, amelyből tangó szól, az újságpapírral elsötétített ablakon át épp csak halványan derengő fény. Remegve tapogatóztam a sötétben. A »Török nő« szavai — »gyere, nem harapok« — tájoltak be. Tesz-vesz a kezével. Az én ideges két kezemet lefékezte, mielőtt még eljutottak volna Isten orcájához: »Nem, a munkaeszközt nem fogdossuk!« Néztem fekete szemét a derengő fényben, szép szempár volt; a plafonon kalandozó nagy, de fénytelen, száraz és közönyös szempár. Remélve, hogy majd csak rám néz, annak bizonyságául, hogy ott vagyok, hogy létezem, végrehajtottam beavatásom ceremóniáját. Amikor befejeztem, s Isten orcája helyett valami mást ismertem meg, amiről abban a pillanatban még nem tudtam, micsoda, hiányoltam a melegséget és a szerelmet. A befejezetlenség keserű szájízével távoztam.” (18—19.) A regényszövegből nem egyértelműsíthető teljes bizonyossággal, hogy a „Török nő”-ként aposztrofált prostituált és a későbbiekben felbukkanó jótét lélek műtősnő, Mabel Benaím egy és ugyanaz a személy-e. Mindenesetre az a feltevés, hogy nem hasonló alakok, hanem azonos személyek, megvilágítaná Pedro önmaga számára is furcsa vonzalmát Mabel Benaím iránt, tehát hogy az a szinte leküzdhetetlen hajtóerő, mely a műtősnő felé tereli, nem egyéb, mint az egykor meg nem ismert melegség keresése.

Csanda Gábor

(A könyv bemutatóján, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban október 13-án elhangzott szöveg rövidített változata)