„Na mi van, nagyfiú”,

mondaná, miközben langyos vízzel öblítené a hajam, majd egy puha frottírtörülközővel, azúrkék mértani alakzatok a krémszín alapon, szárazra dörgölné, és beletúrna kedvesen, s bár nem látnám, mert nem láthatnám, mögöttem állna, akárha titkos őrangyalom, és a szemközti, falnak támasztott tükörben is csak hunyorgó jómagam, de valahogy tudnám, valahonnan biztosra tudnám, mosolyog, igen, mosolyog szelíden, már-már azt mondanám, elnézően, ha e szó nem tartalmazna kevéske negatívumot is, való igaz, bár itt a figyelem, az óvó szeretet szinonimájaként értelmezendő inkább, mikor is a személyiség, a jelenlét hagy némi tartalékot, viccesen szólva, némi szeretet-fölösleget a tarsolyban, ha a csetlés-botlások fölött tanúsított amnesztia nem szánalom, egy búcsúpuszi nem halálfélelem, sokkal inkább az alázatból, a teljes odaadásból fakadó erő, mely a szárnyas teremtmények hallgatagságával rokon, és lármás tűzoltózenekarok szöges ellentéte; eljátszom a gondolattal, korábban, a kezdetekkor? drámaian megélt komikus idők, „na mi van, nagyfiú”, ugyanezt mondaná, miután eleget koslattam már utána, tervezve lehetséges útvonalakat, kalkulálva alattomos útvesztőkkel, köröket mentem, helyekre néztem be, hogy hátha, lassítana és huncutul bevárna egy ablaktalan, omladozó épület előtt valamely késő esti órában, elhúzó autók lámpáinak fényénél, mondjuk egy vidám színházi előadás után, ahogy felidézve a poénokat, még kuncogna magában egy sort, s meglehet, talán rajtam is kicsit, és roppantul élvezné a helyzetet, a játékot, a fölényt? elegáns, pontosan szabott ünneplőruhájában, mely csípőjének vonalát oly kívánatossá tenné, és ravasz kiegészítőként egy sötét, kapcsos bársonypasszé, mely karcsú nyakát, fehér bőrét még inkább kihangsúlyozná, s elindulnánk, haladnánk, bár nem túl gyorsan, de nem is sétálva, egymás mellett, ránézni sem mernék, ó dehogy, indiszkrét mozdulat, tolakodás lenne, úgy hiszem, arcom jobb felén érezném a feszültséget, azonos pólusú mágnesek kölcsönös reakciója, mire ő, mintha csak úgy mellékesen, bár nem állítanám, hogy teljesen váratlanul, megfogná a kezem; és ugyanez még egyszer, később, a távozáskor? igen, eljátszom a gondolattal, néznék csak bambán, értetlenül, ahogy szedelőzködne, határozott, visszavonhatatlan mozdulatok, szólni sem tudnék, inkább kitölteném a maradék bort, egy jobbfajta burgundit, melyet egy későbbi alkalomra szánnék, közösen tervezett születésnapi kirándulás, az ő születése napja? lögybölném, kortyolgatnám, remek ital, valóban, kínálnám, kérném, tartson velem most az egyszer még, végül is, miért ne, gyengéje a vörösbor, szemben ülne, könyöklő bal kezével a tarkóját dörzsölné, és kerülné a tekintetem, szeme esővíz, csöppentett forró karamell, középen szúrós fekete pont, nekem meg az jutna eszembe, mikor először jött fel hozzám, és akkor tűnt fel csak, nyikorog az ajtó, és ahogy mindig kilopkodta a répát a frizsiderbe eltett húslevesből, és szerette, ha kicsit belekócolhatott, pajkos, de érthető ujjak, a száradó hajamba, és efféle hülyeségek, miközben távolból éles fémkoppanások csendülnének, talán a vasútállomás? néznék csak bambán, értetlenül, szólni sem tudnék, és az illatát a borospoháron hagyná, napokig nem mosnám el, napokig érezném, könynyű hűvös lehelet, kevéske mentol, „na mi van, nagyfiú”, nevetnék bele a tükörbe, s végül mégiscsak elmosnám.

György Norbert