Művészként szeretek élni

„A rendező nem saját ízlését kell, hogy ráerőszakolja a közönségre, hanem azt kell figyelnie, mire van szüksége az adott pillanatban egy színháznak, egy régiónak, egy városnak.” Dömötör Ede felvételeEmlékszik rá, mi volt az első színházi élménye?

Valamikor a háború alatt bábszínházat játszottak a szülőfalumban, Csilizradványban, és három tojásért lehetett elmenni megnézni. Hatalmas élmény volt! Ma is meg tudom mondani, melyik jelenetben melyik sarokban állt János vitéz. Talán innen derül ki, vonzódik-e valaki a színházhoz, illetve lehet-e belőle színházi ember. A második érintés is csodálatos volt: Szabó Sanyi bácsi a Cyrano orr-monológját adta elő a községünkben, egy amolyan hakni-műsorban. És én elájultam tőle! Tulajdonképpen a pozsonyi tanítóképzőbe is szinte csak azért mentem, hogy minél több színházat láthassak.

Hogyan lesz egy végzett tanítóból rendező?

Gyaníthatták, hogy van valami közöm a versmondáshoz, mert egyszer egy magyar órára megtanult kötelező verssel valaki belökött egy osztályba, és rám parancsolt, hogy szavaljak. A végén olyan tapsot kaptam, hogy azt hittem, a kollégák hülyét csinálnak belőlem, nem akartam visszamenni meghajolni, nem gondoltam, hogy nekem ehhez tehetségem lehet. Másnap elcipeltek a komáromi országos szavalóversenyre. A versenynek már vége volt, rég kihirdették a győztest, és akkor még egyszer összehívták a zsűrit, és engem kiáltottak ki az országos szavalóverseny győztesének! Ettől egészen mámoros lettem, de akkor még eszem ágában sem volt, hogy színész legyek. Aztán megkeresett a Magyar Területi Színház akkori igazgatója, és ott helyben szerződést kínált nekem. Azt is elintézte, hogy ne kelljen tanítanom ott, ahová küldtek. Másfél hónapig voltam tanító, majd a kollégák mély megvetése és szemrehányásai közepette távoztam, színész lettem és egy év múlva felvételiztem a színművészeti főiskolára.

Sokan állítják Önről, hogy mindig is a nehéz helyzeteket kereste, illetve olyan szituációkba is belement, amelyekből a legtöbben sikítva menekültek volna.

Ez igaz, hiszen ha mondjuk a szlovák színművészeti főiskolára be akart jutni egy magyar hallgató, – amikor én kezdtem –, aki rosszul beszélt szlovákul, ezért elutasítják, aztán akad valaki, aki a pártközpontban a védelmére kel, és a lektort felelősségre vonják, sőt majdnem kirúgják az állásából, aki majd szorongatott helyzetében meghirdeti az első magyar osztályt, ahová odacsalogatom Thirring Violát és Galán Gézát, hogy ne érezzem egyedül magam, és „kénytelenek” felvenni bennünket, ez bizony nem nevezhető könnyű helyzetnek. Két évre rá harminckét hazai magyar költő verseiből állítottam össze műsort, ami az első irodalmi színpadi előadás volt. Ezzel a produkcióval indult el az irodalmi színpadi mozgalom. Egymással is ott találkoztak először a magyar költők, és műveiket ekkor hallották először leendő magyar színészek tolmácsolásában. Miután Pozsonyban elvégeztem a színész szakot, én voltam az első csehszlovákiai magyar növendék a budapesti színművészeti főiskola rendezői szakán. Ez sem volt könnyű helyzet, mint ahogy 1969-ben a Thália megalapítása sem. Ennek ellenére minden helyzetben nagyon jól éreztem magam, és igyekeztem megoldani a problémákat.

Vonzotta a problémás szituációkat vagy mindez a véletlen szüleménye volt?

Igen is, meg nem is. Mindig is kerestem a lehetőségeket. Az a gondolat, hogy Kassán legyen egy magyar színház, nyilván nem a véletlen szüleménye. Vagy említhetném a kecskeméti stúdiószínpadot. Amikor annak idején Kecskeméten kineveztek főrendezőnek, azzal a feltétellel vállaltam el a posztot, hogy kapjak pénzt egy stúdiószínpad létrehozására. Ez ma elképzelhetetlen merészségnek számítana, de nekem ezt megadták, és egy legendás előadással – a Fehér házassággal – sikerült elindítanom a magyarországi stúdió-színjátszást. Ha úgy tetszik, én teremtettem ezeket a helyzeteket, de önmagában az is helyzetnek tekinthető, hogy nem volt stúdiószínpad, és létre kellett hozni.

A Thália Színház alapítása sem zajlott problémamentesen, hiszen ma már legendának számít, hogyan távozott a komáromi társulat egy része, és mekkora indulatokat kavart az ön kezdeményezése. Olyasmit is hallottam valakitől, hogy az ötlet leghangosabb ellenzőjét a gömörhorkai kultúrház öltözőjébe kellett zárni a Thália első bemutatójának estéjén, mert félő volt, hogy az illető botrányba fullasztja az új színház alapításának kihirdetését...

Ez egy hosszú történet, nem is tudom pontosan, mi hogyan zajlott Gömörhorkán, mert azokban a percekben egy nagyon finom bort fogyasztottam a szponzoraimmal a büfében. Tény viszont, hogy az „egy színház elméletét” képviselő, általam nagyra becsült kollégám minden áron ki akart menni a színpadra, és az ügyelőnek ezt meg kellett akadályoznia valahogy. Én csak arra adtam utasítást, hogy ha netán megszólalna ilyen céllal, azonnal húzzák össze a függönyt. A Thália megalakulásának folyamata annyira terjedelmes téma, hogy most nem szívesen merülnék bele, mert több száz oldalas könyvet érdemelne. Legyen elég annyi, hogy a szakma két részre szakadt, az úgynevezett hatvannyolcasok szerint, ahová magamat is sorolom, szükség volt két színházra, a többiek pedig azt mondták, egy „koldusból” ne csináljunk kettőt. Szerintem jól éreztük, hogy a keleten élő 250 ezer magyarnak is joga van a permanens kultúrához.

Tulajdonképpen Ön miatt szakadt két táborra a csehszlovákiai magyar színházi szakma?

Talán a keletiek igénye miatt. Az viszont igaz, hogy én képviseltem ezt az igényt. Nézze, jött egy generáció, akik újat akartak. De ez hosszadalmas téma...

Harmincnégy év távlatából is úgy látja, szükség volt és van a kassai Tháliára?

Igen, ha csak azt nézzük, harmincnégy év alatt hány művet játszottak. Ha évente öt bemutatót veszünk, már akkor is 150-200 drámával ismerkedhetett meg a kelet-szlovákiai magyarság. Nem tudom, melyik főiskolás olvas el ennyi művet. Nem akarom megsérteni a főiskolai hallgatókat, de állítom, hogy egy rendszeresen színházba járó ember több drámát ismerhetett meg, mint akármelyik ma végzett egyetemista. A színházat én minden másnál többre tartom, mert az a folyamatos erkölcsi izmosodás, a folyamatos szépélmény, szellemi fejlődés és lelki megtisztulás színtere. Ha úgy tetszik, egy reneszánsz templom. A Thália messzemenően betöltötte azt a küldetését, amelyet annak idején szántunk neki.

Aztán következett az az időszak, amikor „elfogyott a levegő” ön körül, legalábbis egy helyütt így jellemezi az akkori politikai viszonyokat.

Ezt úgy kell érteni, ahogy mondom. Senkinek nem kívánom az érzést. A hatvannyolcas generáció ténykedését úgy torolta meg a politika, hogy minden funkcióból eltávolítottak bennünket, beleértve még a szakszervezeti tagságot is. Csak azt rendezhettem, amit a komáromi igazgató rám osztott, lévén, hogy a kassai színház jogilag még mindig nem tudott önállósulni. Szuverén művészként és színházalapítóként egyaránt úgy éreztem, nem engedhetem a lejtőn lefelé gurulni a Thália szekerét. És főleg a saját művészi életemet. Mivel nem volt semmi garancia arra, hogy a társadalmi viszonyok rövid időn belül megváltoznak, Magyarországra távoztam, ahol volt egy gyönyörű, huszonöt éves alkotói időszakom. Színházakat bíztak rám, stúdiószínpadot alapítottam, ha úgy tetszik, építettem. Ott többet tudtam tenni a kultúráért, mint amennyit Csehszlovákiában tenni tudtam volna.

1989-ben viszont azonnal visszajött, mihelyt megérezte a változások szelét.

Látja, ez megint csak egy nehéz helyzet volt! Épp a sztrájkot hirdették ki a színházban, amikor Kassára értem. A nézőtéren ültem, és másnap a színészek új igazgatóválasztást követeltek, aztán két-három napra rá mindkét színház felkért, hogy legyek én az igazgató. Elvállaltam, és megkértem Kolár Pétert, legyen a helyettesem Kassán, amíg önállósítani tudjuk a Thália Színházat. Ez az önállósítás hozta az újabb nehéz helyzetet, de végül sikerült, én pedig maradtam a Jókai Színház igazgatója.

A komáromi négy évet hogyan jellemezné címszavakban?

Én ezt egy fényes korszaknak tartom. Az ország leglátogatottabb színháza voltunk négy éven át. Telt házakkal, sőt lépcsős házakkal játszott a színház, rengeteg magyar darab került bemutatásra. A Thália is próbált velünk lépést tartani, itt-ott besegítettem a kassaiaknak, hogy versenyben tudjanak maradni.

A kilencvenes évek közepén Egerbe került, a Gárdonyi Géza Színház élére. Ez hogyan történt?

Egy furcsa helyzet eredményeképp. Az akkori kulturális miniszter a sajtóban, ha jól emlékszem, épp az Új Szóban azt nyilatkozta, hogy én magyar állampolgárként nem lehetek egy szlovákiai színház igazgatója, annak ellenére, hogy megnyertem a pályázatot. Ez egy politikai álláspont volt, amit tudomásul kellett vennem. Visszamentem Magyarországra, megpályáztam az egri színház igazgatói állását, megnyertem, és öt éven át, nyugdíjas koromig vezettem az intézményt.

Úgy tudom, ez az igazgatóválasztás sem volt indulatoktól mentes, és eltartott egy ideig, amíg elfogadták önt Egerben.

Nézze, először is üres kasszával vettem át a színházat. Másodszor határon túlról átkerülni Magyarországra nem egyszerű dolog, ráadásul soha nem is tagadtam, hogy kötődöm a Felvidékhez. Nehéz volt elfogadtatni magamat. Ez egy bonyolult pszichológiai kérdés, annál is inkább, mivel a határon túli színészek is kötődtek hozzám, többen Egerbe szerződtek. Ráadásul érkezésem után kijelentettem, hogy ilyen koszos, régi színházban nem szeretnék igazgató lenni, és megpályáztattam a megyei vezetéssel az épület felújítását. Sikerült egymilliárd háromszázmillió forintot szerezni e célra, és talán nem túlzok, ha azt állítom, ma Magyarország legszebb színháza áll Egerben. Egy év alatt sikerült befejezni a munkálatokat, de persze ez sem volt könnyű helyzet, és ez volt az egyik ok, amiért sokan kétkedve fogadtak a színház élén. A másik népszerűtlen intézkedésem az volt, hogy megfiatalítottam a társulatot, több embertől meg kellett válnom. Erre egyszerűen szükség volt, nem elsősorban ízlésbeli, hanem inkább kultúrpolitikai okokból.

A kultúrpolitikától már csak egy lépésnyire van az ön életében a politika. Színigazgatóként és rendezőként mennyire volt, illetve van jelen az ön életében?

Időnként megérint a politika, de csak a küszöbig engedem az életembe. Művésznek tartom magam, művészként is szeretek élni, de szellemiségemet, elkötelezettségemet illetően kétségkívül a nemzeti kultúra elkötelezettje vagyok és maradok.

Ha az ember végignézi a rendezéseit, ez nem igazán tűnik ki. Én legalábbis nagyon színesnek látom ezt a palettát.

Nem, nem, ez megint más dolog! Az ön kérdése a politikára irányult. A rendezések hitvallások, de ha már itt tartunk, Arthur Miller Pillantás a hídról című darabja, amelyet most Kassán rendeztem, szintén konzervatív erkölcsi értékek hordozója. Pedig a szerzőről mindenki úgy tudja, liberális.

A művészt és a racionálisan gondolkodó igazgatót viszont mégiscsak ketté kellett választania legbelül, méghozzá hoszszú időn keresztül.

Kétségtelen, ám ez nem volt nehéz, mert az egyik gyakorlati probléma, a másik pedig ízlés kérdése. A kis unokám sem eszik meg olyan ételt, amit nem szeret, ugyanígy a nézőre sem lehet rákényszeríteni olyan darabot, amely semmit sem mond neki. Ez vonatkozik a rendezésre is. A rendező nem saját ízlését kell, hogy ráerőszakolja a közönségre, hanem azt kell figyelnie, mire van szüksége az adott pillanatban egy színháznak, egy régiónak, egy városnak. Komáromban és Egerben is ezeket az igényeket tartottam szem előtt. Olyan kultúrpolitikát kellett, hogy képviseljek, amely legjobban tükrözi az én felfogásomat, eközben lefedi az általam vélt városban élők igényeit is.

Össze lehet hasonlítani az egri, a komáromi, illetve a kassai közönség igényeit?

Egert és Komáromot talán igen. Ezért ebből a szempontból nem volt nehéz sikeres előadásokat létrehoznom Egerben. Kassán is abszolút otthonosan mozgok, ismerem az itteni közönséget, és a mostani bemutatón is úgy éreztem, közel tudok jutni a lelkükhöz, és közel tudom juttatni hozzájuk a szerző üzenetét.

Tudatosan keresi azokat a darabokat, amelyek rezonálhatnak egy adott város közönségének lelkében?

Ritkán rendeztem olyan darabot, ahol ezt számításon kívül hagytam. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy harminc-egynéhány éves rendezői pályafutásom alatt most volt alkalmam először „találkozni” Arthur Millerrel.

A kassai Thália Színház következő bemutatóját is ön rendezi, méghozzá Gál Sándor egyik darabját.

Ez egy szűr-kabaré, címe A pokol kapujában. A huszadik század összes nagy figurája szerepel benne Hitlertől Sztálinon át Benešig mindenki, aki időnként át-átrajzolta Közép-Európa térképét, és nem mindig a mi javunkra. Erre a darabra kért fel először a kassai színház, jelen pillanatban csaknem készen van, decemberben 13-án lesz a sajtóbemutató. Egyébként a darab már három éve a fiókban hevert, Sándor ragaszkodott hozzá, hogy én rendezzem meg. Számomra ez nagy megtiszteltetés, természetesen igent mondtam, Időközben kiderült, hogy gondjaik vannak egy másik bemutatóval, és megkérdezték, elvállalnám-e azt is. Közösen kerestünk megfelelő darabot, így találtunk rá Miller művére.

Mik a tervei a jövőre nézve?

Nagyon szeretném rendbe tenni a borospincémet!

Nem gondolkodik ennyire előre?

Dehogynem, de ilyesmiről sohasem szoktam nyilatkozni. Csak akkor érdemes beszélni valamiről, ha a terv és a valóság egybeesik. Ha tervezek is valamit, fontos, hogy a színháznak is megfeleljen. Annyi bizonyos, hogy a jövőben is rendezni fogok a Thália Színházban.

Ön jelenleg magyar állampolgár?

Igen, és már az is maradok. Hozzáteszem, hogy magyar állampolgárként születtem 1939-ben, és 1978-ben „honosítottak vissza” a családommal együtt. De azt hiszem, jövő év májusától ez a kérdés már lényegtelen lesz. Boldog vagyok, hogy ezt megérhettem!