Most játszik először apát, a Sorstalanságban

Jiří Menzel és Bán János a Katona József színházi Koccanás szünetébenOláh Csaba felvételeA történet főhősének, a birkenaui koncentrációs táborba került Köves Gyurinak, vagyis magának az írónak, Kertész Imrének az édesapját játssza.

Ez a Nobel-díjas regény nem a felnőttek, hanem egy kamaszodó fiú szemszögéből mutatja be a holokauszt eseményeit, ezért aztán sem a Kertész-műben, sem a filmben nem a szülőké a főszerep. Az Apa figurája is inkább csak finoman átvonul a történeten, nagyjelenetekről egyáltalán nem beszélhetünk. Színészként miből „gazdálkodott” a kamera előtt?

Különös helyzetbe kerültem. Mivel a regény a gyerek szemszögéből láttatja az Apát, a forgatókönyv is pontosan ezt tette. Azt kellett megmutatnom, amilyennek a gyerek látja őt. Ez okozta az igazi nehézséget.

Szöveg nélkül jelen lenni?

Van azért szövegem is, igaz, nem olyan sok. Fontosabbak azonban azok a beállítások, amelyekben az Apa belső állapotai vetítődnek ki, amikor is internálják, elviszik őt, és ő pontosan tudja, hogy mi lesz a sorsa. Érzi, milyen felelősséget hagy itthon, és hogy nem fog visszajönni soha. A legnagyobb nehézséget tehát ennek a „megfogalmazása” okozta. De hangsúlyozom: a néző olyannak látja majd az Apát, amilyennek a rendező, illetve a gyerek, Köves Gyuri. Legalábbis remélem. Koltai Lajos már látta a felvett anyagot, és azt mondta, egészen csodálatos.

Mit olvasott ki a sorok mögül, milyen ember Köves Gyuri apja?

Ha akarom, szigorú, bizonyos helyzetekben mégis engedékeny, de semmiképpen nem érzelgős. Imádja a fiát, csak nem mutatja ki, nehogy a későbbiekben, épp a szeretetével, fájdalmat okozzon neki. Sorolhatnám tovább, amit karakteres jellemvonásként elmondhatnék róla, reményeim szerint azonban mindez esszenciálisan benne lesz. Amit sokkal fontosabbnak érzek: az Apa utolsó tükörképe többször is megjelenik majd a gyerek előtt.

Mikor olvasta a regényt? Azután, hogy Kertész Imre Nobel-díjat kapott, vagy még annak előtte?

Szégyen, gyalázat: miután megtudtam, hogy Nobel-díjas írónk van. Kertész Imrét viszont személyesen ismerem. A kilencvenes évek elején Dürrenmatt Csendestársát játszottuk a Katona József Színház Kamrájában Lukáts Andor rendezésében. Imre fordította a drámát, de az írásait akkor még nem ismertem. Később Nádas Péter hívta fel rá a figyelmemet, hogy ha élő irodalmat akarok olvasni, akkor bátran olvassam Kertészt, mert ő egészen másfajta írói megjelenést képvisel, mint ő, vagy Esterházy.

Rájött, hogy milyet? Meg tudja határozni?

Nem vagyok irodalmár, tehát nem szívesen bocsátkoznék ilyenfajta megállapításokba. Vitathatatlan: a Sorstalanság irodalmi remekmű, örülök is nagyon, hogy Imre világraszóló elismerésben részesült, de meg kell mondanom nagyon őszintén azt is, hogy olyan katartikus élménnyel nem szolgált számomra. Ez az igazság. Ez a fajta megvilágítása a témának valóban azért érdekes, hogy egy gyerek szemszögén keresztül mutatja meg a történéseket. Ez a kvalitása és ez az írói „trükkje” a regénynek.

Apaszerepet játszott már?

Nem. Pedig négy gyerekem van. Huszonegy éves a legidősebb fiam, informatika szakra jár a Műszaki Egyetemen. A kislányom meg most lesz egyéves. Van tehát fogalmam arról, hogy mit jelent az apaság, és ezt meglehetősen komolyan is veszem.

Hány napja volt Koltai Lajos filmjében?

Hat. Mivel időrendi sorrendben vettük fel a jeleneteket, én decemberben, karácsony előtt kezdtem Budapesten, egy műhelyben és egy lakásbelsőben.

Színészileg ez a helyzet sem lehetett ismeretlen önnek, hiszen Jiří Menzel filmjében, Az én kis falumban is majdnem végig szó nélkül van jelen, mégis teljes értékű alakítást nyújt.

Koltai Lajos el is mondta többször: itt az Apa belső élete a fontos. Azt kellett „kivetítenem”. Menzel úrnál is hasonló utat jártam be annak idején. Amikor meghatározta Otyík alakját, azt mondta: „Ez az ember boldognak született, csak nem a szája, hanem a szeme nevet. Amit hihetetlenül nehéz folyamatosan éreztetni, de amikor megértettem a lényeget, már nem okozott nagy gondot, hogy ezt láttatni tudjam. A Sorstalanságban úgy kell ábrázolnom az Apa belső életét, hogy mérhetetlenül emberi legyen, de egy kicsit sem érzelgős. Olyan pici elemekből áll össze a szerep, hogy azt most el sem tudom mondani. Vannak jelenetek, amelyekben meg sem szólalok, csak a tekintetemmel jelzem, mit élek meg legbelül.

Koltai Lajosnak ez az első rendezése, operatőrként azonban Szabó István és Giuseppe Tornatore jobbkezeként a legjobbak között jegyzik a világon. Önök ketten már dolgoztak egy filmben?

Dömölky János Hajnali háztetők című rendezésében.

Ennek köszönheti, hogy most szerepet kapott tőle?

Ez nagy élmény marad számomra... Ma, amikor már nálunk is egyre divatosabb a casting, vagyis a színészválogatás, Koltai Lajos azzal fogadott: „Ne haragudj, én nem kérek tőled semmit, csak egyszerűen látni akartalak, mert tíz éve nem találkoztunk, és tudni akartam, hogy nézel ki.” És már közölte is velem, hogy enyém a szerep. A másik nagy örömöm a Sorstalansággal kapcsolatosan: végig igazi szakemberekkel dolgoztam, akik mesterei a hivatásuknak. Hogy milyen lesz a film, ezt természetesen nem tudom. Koltai Lajos idestova negyven éve áll a kamera mögött. Benne vakon megbízom. Tudja, hogyan kell egy arcot megközelíteni, mint ahogy azt is, hogy kockáról kockára mit akar viszontlátni. Az ő fejében már a forgatás elkezdésekor készen volt a film.

Köves Gyuri édesanyját Schell Judit játssza. Férj és feleség viszonyából mennyit kap a néző?

Csak amennyit a gyerek lát belőle. Ezt is az ő szemével mutatja a film.

Visszafogott képsorok?

Azok. A bensőségesség azonban így is megjelenik a képeken. Schell Judit remek színésznő.

A Köves Gyurit játszó fiút milyennek látta?

Intelligens, rendkívül értelmes és rendkívül érzékeny gyereknek. Egy ilyen hatvannapos forgatás még a jó kondícióban levő felnőtt színésznek is megerőltető, hát még neki! Helyes, tehetséges gyerek, alkalmas a szerepre. A Pál utcai fiúk alapján már volt némi filmes tapasztalata.

Ha kronológiai sorrendben vették fel a jeleneteket, akkor a hatodik nap volt a „csúcs”, amikor elindulnak a végső útra?

A hatodik napon zártuk be a műhelyt, és azután jött a tükörjelenet, amelyről nem szeretnék elárulni semmit.

Megesett, hogy a kép miatt változtatni kellett az írott szövegen?

Kertész Imre teljesen szabad kezet adott Koltai Lajosnak. Nem ragaszkodott mereven a regény nyelvezetéhez. A film nyelvezete közelebb áll az élő beszédhez.

Mennyire fedi egymást a forgatókönyv és a regény?

Teljes mértékben. Ami azt jelenti, hogy az irodalmi mű képekre van átírva.

Instrukcióból kitől kapott többet, az írótól vagy a rendezőtől?

Emlékszem, egy tizenöt másodperces jelenet felvétele előtt Koltai Lajos tizenöt percig beszélt az Apa lelkiállapotáról. Amikor nekiáll csomagolni, és végignéz a szobán, mert búcsúzik a tárgyaktól, az élettől. Lajos csak mondta és mondta megállás nélkül, alig bírtam leállítani. „Annyit kérsz, hogy az bele sem fér a jelenetbe” – feleltem neki, de mert értettem, hová akar kilyukadni, el tudtam játszani, amire gondolt. Kertész Imre egyáltalán nem instruált, pedig majdnem végig jelen volt a forgatáson, amikor az én jeleneteimet vettük. Magánemberként természetesen sokat beszélgettünk. Ott ült a monitor közelében, és figyelte a játékomat. Mindennap megnézte a felvett anyagot, és teljes mértékben megbízott a rendezésben. A forgatókönyvet együtt írták.

Bár az életben Kertész Imre fia lehetne, a filmben az édesapját alakítja. Furcsa helyzet.

Állítólag, amikor meglátta rólam azt a fotót, amelyet a rendező készített, amikor kihívott, hogy lásson, azt mondta neki: „Ha hiszed, ha nem, hasonlít az apámra!” Pedig elég feszült voltam azon a találkozón.

Feszült?

Vagy zárkózott. Mindegy. Biztosan azért, mert öregszem.

Zárkózott, miközben a „legnyitottabb” hivatást végzi?

Azután, hogy vannak hónapok, amikor több mint harminc előadásom van, nincs túl nagy kedvem még pluszban megnyílni. Lehet, ez is közrejátszik abban, hogy egyáltalán nem vagyok népszerű Magyarországon.

Van viszont egy másik hazája is.

Csehország? Igen! Itthon egyre jobban bántanak bizonyos dolgok. Nem a Katona József színházi generációváltásra gondolok. Az szükségszerű. Nekem az a sok értéktelen munka fáj, amelyet az új filmes generáció hoz létre. És még nekik van bajuk velünk, negyven és ötven közötti színészeket. Azt mondják, elhasznált arcok vagyunk. Erre most válaszolnék valami nagyon csúnyát, de felejtsük el! Színházi vonalon is mi a helyzet? A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a magyar színházról csodákat írtak a világban. Aztán jött a rendszerváltás, és elkezdődött egy másik játék. A „ki tud többet összelopni magának?”. A film is akkor fordult rossz irányba. És mi lettünk az „elhasznált” arcok. Miközben két Oscar-díjra jelölt cseh film, Az én kis falum és a Želary főszerepét magyar színész játssza. Az ifjú filmrendezők helyében én alaposan elgondolkoznék ezen. Az ő alkotásaik ugyanis még a Berlinale versenyében sem kapnak helyet, mert egyszerűen minősíthetetlenek.

Akkor most kellemes érzés lehetett egy ilyen nagyszabású, értékes munka részese lenni.

Több, mint megtisztelő, hiszen olyan kollégákkal dolgozhattam olyan szakmai színvonalon, ahogy én azt nagyon szeretem.

Jiří Menzel mellett van egy másik „lelkes híve” is Csehországban. Jan Hřebejk. Mikor kezdődött a barátságuk?

Egy évvel ezelőtt, Budapesten. Vetítették a filmjeit, meghívtak engem is, de nem tudtam elmenni, mert minden este játszottam. Egyszer csak csöng a telefonom, hogy ő addig nem megy el Magyarországról, míg nem találkozik velem. Beültünk egy kocsmába, borozgattunk, beszélgettünk, reggel négykor vittem haza taxival. Aztán eljött a Sorstalanság forgatására, mert érdekelték bizonyos momentumok. Nekem nagyon rokonszenves fiú, ezért örültem annyira, amikor megtudtam, hogy Menzel úr is milyen szépen vélekedik róla. Mindkettőjük barátságára nagyon büszke vagyok. Egyébként Koltai Lajossal is úgy kezdtük el a Sorstalanság forgatását, mint annak idején Prágában Az én kis falumat. Hatszor találkoztunk, mielőtt az első jelenetet filmre vettük volna. Az én kis falum forgatása előtt egy hétig napi nyolc órán át Marián Labudával ültünk egy szobában, és ott próbálgattuk a jeleneteinket. Voltak pillanatok, amikor már nagyon elegem volt az egészből, csak közben olyan viszony alakult ki kettőnk között, amely egy életre szóló barátság alapját teremtette meg. Mikor elkezdtük a forgatást, addigra mindent tudtunk egymásról és a történetről. Ha jó filmet csinálunk, azóta is erre gondolok. Csak mellékesen jegyzem meg: én is „kevert” vagyok. A nagymamám szlovák volt, a nagypapám sváb.

ĺgy lett végül is magyar...

...egy hatalmas katlanban, ahol a legfőbb érték mégis csak a barátság. A miénket például, Gáspár Sanyival és Dörner Gyurival, akikkel a Stílusgyakorlatokat játszom, a politika sem tudta tönkretenni. Pedig mindent megtett, hogy szétzúzza.