Mindenkivel szemben ragaszkodni kell a látlelethez

Viktor ŽákMiriam Hojčušová felvételHogyan lehet valaki ugyanott háromszor is igazgató? Miután másodszor leváltották, miért nem gondolta úgy, hogy harmadszor már nem jelentkezik?

Azért, mert másodszor önként mondtam le egy, a kórházat érintő gyógyszer-engedélyezési ügy miatt. Amikor kiírták a pályázatot, újra jelentkeztem és meg is nyertem. Az első és a legutóbbi leváltásom volt politikai jellegű, de miután rájöttem, hogy a kórházigazgatói poszt valójában olyan, mint egy állami hivatalnoké, azt is el tudtam fogadni, másnak kell a székem, olyan embernek, aki közelebb áll az aktuális hatalomhoz.

Ez azt is jelenti, hogy ön az előző kormány pártjainak valamelyikéhez állt közelebb?

Párttag soha nem voltam, de a nézeteim miatt sokan biztosan azt gondolták, inkább velük szimpatizálok. Ez társadalmi kérdésekben részben igaz is, de mint kórházigazgató azt a hatalmat szeretem, amelyik koncepciózusan gondolkodik, van elképzelése az egészségügy működéséről, és amelyik szerint a betegellátás nem olyan árucikkk, mint egy kiló só, de populista porhintéssel sem próbálja elterelni a figyelmet a valódi problémákról. Ha ebből indulok ki, sem az előző, sem a mostani kormány ténykedésétől nem vagyok elragadtatva.

Ezt mint menedzser vagy mint orvos mondja?

Eredetileg általános orvos és belgyógyász vagyok, három évig Líbiában is dolgoztam. A prágai Károly Egyetemen szereztem tudományos fokozatot az egészségügy szervezéséből és irányításából. Vagyis van fogalmam arról, milyen szabályok szerint kell egy kórháznak működnie. De azt sem felejtettem el, milyen gyakorlati gondokkal találkoznak nap mint nap az orvosok. Azzal, amit itt egészségügyi koncepciónak neveznek, egyik énem sem elégedett, mert minden túlságosan esetleges, és elég egy koalíciós válság – a választásokról nem is beszélve –, hogy egyik pillanatról a másikra mindent visszacsináljanak.

Mikor, hogyan került a posztjára és milyen okokból kellett megválnia tőle?

Először 1990-ben választottak meg igazgatónak a kórház alkalmazottai. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy megüresedett állásra jelentkeztem, senkit nem túrtam ki a helyéről. 1994-ben az akkori egészségügyi miniszter, Tibor Šagát felkért, hogy kilenc hónapig a minisztériumban irányítsam az egészségügyi ellátással foglalkozó osztályt. Azzal a feltétellel fogadtam el az ajánlatot, hogy utána visszatérhetek a nyitrai kórházba. Jó iskola volt a minisztérium. Beleláttam, milyen tényezők mozgatják az egészségügyet, mennyi szempontot kell figyelembe venni a döntéseknél és milyen fontos ebben az ágazatban is a logisztika. 1995-ben váltottak le először, ekkor kaptam ajánlatot a Pozsonyban még csak épülő Szent Cirill és Metód kórház igazgatójától, hogy legyek a gyógyellátásért felelős helyettese. Ezt a munkát két és fél évig végeztem. Nagyon sokat tanultam arról, hogyan lehet egy vadonatúj intézményt, amelyet még nem terhelnek rossz hagyományok és a személyzet beidegződött szokásai, működőké?pessé tenni. Emellett nagyon hasznos volt az is, hogy láttam a vízfejű pozsonyi egészségügy minden erényét és hibáját.

Ezt hogy érti? Hiszen akinek komoly baja van, az mind a pozsonyi kórházakba szeretne bejutni, a pozsonyi orvosoktól vár csodát.

Igen, a szakmai kiválóságok közül valóban sokan ott dolgoznak, de a szervezés katasztrofális. Nem racionális a rendszer, egyes kórházakban az alapvető vizsgálatokat sem tudják elvégezni. Sok a különálló épületben működő, elszigetelt kórházi részleg, hiányzik az altatási és újraélesztési osztály. Például a Mickiewicz utcai egyetemi kórházban nincs aneszteziológia, ami hallatlan. A fővárosnak három modern, jól felszerelt általános kórháza van – a ružinovi, a ligetfalui és a kramárei –, a többiből összevissza szállítják a betegeket, ha komplikáció adódik. Jól látszott ez a volt köztársasági elnök, Rudolf Schuster megbetegedésekor, akit szintén éjnek idején kellett más kórházba vinni. Az is kérdés, miért van a fegyveres testületeknek hat kórháza, miközben a NATO-tagsággal lényegesen csökkent az állomány.

Egy pillanatra sem csábult el, hogy ön is a pozsonyi kiválóságok sorát gyarapítsa?

Vissza akartam térni a családomhoz Nyitrára, ezért amikor az 1998-as választások után újra állást ajánlottak a minisztériumban, visszautasítottam. Megpályáztam a nyitrai kórház igazgatói posztját, és kinevezésem után 2008 januárjáig, tehát majdnem tíz évig tölthettem be ezt a posztot. 2005-ben volt egy kis intermezzo, akkor önként lemondtam, mert kiderült, hogy az egyik neurológus főorvosunk, doktor Brozmann egy agyvérzéses beteget Szlovákiában még nem engedélyezett gyógyszerrel kezelt. Tévedés ne essék, a gyógyszer legális volt, de más betegségekre alkalmazták. Egész Európában sikerrel használták már agyérkatasztrófák következményeinek csökkentésére is. Bár a mai napig az a véleményem, hogy valaki szándékosan robbantotta ki ezt a botrányt, hogy lejárassa kórházunkat, természetesen vállalnom kellett a következményeket és lemondtam. A vizsgálat úgy fejeződött be, hogy a hatóságok elismerték Brozmann docensnek a gyógyszerrel elért eredményeit, és ma az egész országban ő oktatja a készítmény használatát. Fél év után újra megpályáztam a posztot, és már Ivan Valentovič minisztersége idején meg is nyertem a pályázatot. Több mint egy év után váltott le, mert kellett a helyem az ő politikai köreihez közelebb álló embernek. Ez ilyen egyszerű és én nem is tehettem mást, mint hogy elfogadtam a döntést.

Évek óta nem gyakorló orvos. Most mihez kezd?

A Konstantin Egyetem Szociális és Egészségügyi Tudományok Karának dékánhelyettese vagyok és ajánlatot kaptam, hogy vezessem az aranyosmaróti kórházat. Elfogadtam. Szeretném jól mű?ködő, az utógondozásra szakosodó kórházzá alakítani, amit karrierem szép befejezésének tekintenék.

Az egészségügy minden választások előtt kampánytéma, elméletben mindenki ért hozzá, de a gyakorlatban még senki nem ért el látványos eredményt. Meg lehet egyáltalán jól szervezni ezt a rendkívül bonyolult rendszert?

Nem, csak arra kell törekedni, hogy jobban működjön, mint eddig. Az egészségügy minden államban probléma, egyrészt azért, mert politikai érdekek alapján nyúlnak bele, másrészt azért, mert rendkívül konzervatív közeg. A szlovákiai orvosok túlnyomó többsége egész életét egyetlen munkahelyen tölti. Meggyőződésük, hogy minden úgy van jól, ahogy már tíz–húsz éve működik. Nagyon nehezen fogadják el a változásokat, mintha az lenne a meggyőződésük, hogy a lakosság állapota alkalmazkodik az egészségügyi intézményrendszerhez. Pedig nekünk kell alkalmazkodnunk. Például, ha csökken a születések száma és egyre több az idős ember, nem szülészeteket kell építeni, hanem geriátriai osztályokat. Ezért gondolom, hogy egyetlen kórházat sem kell bezárni az országban, hanem át kell alakítani utógondozókká, amelyek az idős emberek ellátására szakosodnak. Persze, azt is tudom, hogy ez még így is sokak számára elfogadhatatlan gondolat, elsősorban a kis kórházak főorvosai tiltakoznak ellene, mert elveszítenék a posztjukat és a rangjukat.

Meg azt a sok pénzt, amit a páciensek a zsebükbe csúsz?tatnak…

Azt is. Nem tagadom, hogy ez létező jelenség, de nagyon nehezen bizonyítható. Folyosói pletykákat én is hallottam arról, melyik orvosnak mennyit kell adni, de az igazgatóságom tizenöt éve alatt csak kétszer jöttek utánam a betegek hozzátartozói azzal, hogy valamelyik orvos kenőpénzt kért tőlük. Mindkét esetben felvettük a jegyzőkönyvet, de a rokonok másnap azzal jöttek vissza, elnézést kérnek, ők találták ki az egészet. Valószínűleg megijedtek, hogy a végén beteg hozzátartozójuk issza meg a levét, de én nem tehettem semmit. Úgy vélem, nálunk ez a jelenség nagyon sokáig virágzik még. Mi, szlovákok, magyarok, csehek természetesnek találjuk, hogy mindenhol csúsztatunk valamit előnyökre, jobb bánásmódra számítva, és akkor is adunk, ha nem kérnek. Velejéig tisztességes, elhivatott orvosnak kell lennie annak, aki egész karrierje során ellenáll a kísértésnek. A másik véglet az, amikor az orvos kifejezetten elkér egy összeget, de szerencsére, ezt az emberek többsége elítéli. Más kérdés, hogy ha tesznek is feljelentést, a bíróságok nemigen ítélik el az orvosokat, mert az a másik velejéig konzervatív és zárt közeg.

Mikor, melyik kormány idején volt a legnehezebb kórházigazgatónak lenni?

Zajac miniszter úr regnálásának idején, mert minden erőmmel elleneztem a kórház magánosítását. Soha nem tartoztam azok közé, akik azt vallják, hogy ami magánkézbe kerül, az automatikusan jobban működik, mert az egészségügyben ez csak bizonyos fenntartásokkal érvényes. Néhány részleg, például a rádiodiagnosztika nálunk is magánkézbe került, mert nem is lett volna pénzünk a műszaki berendezésekre, de az egész a kórházon belül maradt. Ez nagyon fontos, mert az osztályok sem fejlődhetnek anélkül, hogy minden feltétel adott legyen a vizsgálatok elvégzéséhez. Ezért szorgalmaztam azt is, hogy ha a városban magántőkéből létrejön egy modern szív- és érklinika, az a kórház épületegyüttesében legyen. Ma a gyermekek onkológiai ellátásán, a szívsebészeten és a szervátültetésen kívül mindent el tudnak végezni itt, és én a nyitrai kórházat minden túlzás nélkül országos szinten is az 5–6. helyre sorolom. Ez nagyrészt annak is köszönhető, hogy nem engedtük széttagolni, nem hagytuk, hogy a jól jövedelmező részlegeket kicsemegézzék a magánbefektetők. Zajac miniszter úr mindig a sacai kórházat hozta fel példának arra, milyen jó megoldás a privatizálás. Azt már nem említette, hogy Kassán még öt kórház működik, és ezek mindennemű ellátást biztosítanak, amit egy magánkézben levő intézménytől nem lehet elvárni. Az mindig csak azt fogja elvégezni, ami jövedelmező. Olyan régióban, ahol csak egy jól felszerelt általános kórház van, ez megengedhetetlen, mert akkor az onkológiával, a radioterápiával, az általános sebészettel senki sem foglalkozna. Félrevezetőnek találtam azt is, hogy a részvénytársaságokká alakult kórházakba azonnal több pénzt pumpált az állami biztosító, hogy a politikusok azzal érvelhessenek: a privatizációval minden gond megoldódott.

A húsz- és ötvenkoronás költség-hozzájárulásokról mi volt a véleménye? Javított ez valamit a kórház anyagi helyzetén? Mert az ellátás színvonalán nem nagyon…

A kórház helyzetén sem. Havonta 70 millió korona a kiadásunk és az ambuláns kezeléskor befizetett húszasokból meg az ötvenkoronás napidíjból havonta 750 ezer koronát szedtünk be. Ez elenyésző összeg ahhoz, hogy látható javulást eredményezzen, talán csak arra volt jó, hogy az emberek nem éltek vissza a kórházi ellátással. A kisnyugdíjasokat és a komoly betegeket nem a kórházi befizetések hozták lehetetlen helyzetbe, hanem a gyógyszerárak. Sokan – többnyire olyanok, akik magas vérnyomással, szívbetegséggel és cukorbetegséggel is küzdenek – bevallották, hogy nem mindig tudják kiváltani a gyógyszereiket és arra hagyatkoznak, hogy ha romlik az állapotuk, a kórházban rendbe hozzák őket.

Találkozott az elmúlt tizenöt évben azzal, hogy kifejezetten politikai nyomással, fentről megsúgták, ki nyerjen meg egy-egy főorvosi posztra kiírt pályázatot?

Nem, ennél kifinomultabbak a mai politikusok módszerei. Inkább abból éreztem, hogy nem vagyok az ő emberük, hogyan viszonyultak hozzám az értekezleteken, konferenciákon, mennyi pénzt kaptunk fejlesztésre. De azt hiszem, komoly konfliktust egy kórházigazgatóval vagy orvossal szemben már csak azért sem enged meg magának egyik politikus sem, mert számol azzal, hogy neki vagy a hozzátartozóinak még szüksége lehet ránk.

Fél napig tartó ködösítés után, amikor a rendőrség csak állítólagos rablótámadásról beszélt, ön volt az első, aki az újságírók előtt kijelentette, Malina Hedviget megverték és a blúzára magyarellenes jelszavakat firkáltak. Mire gondolt, amikor a belügyminiszter azt mondta, a lány kitalálta a verést?

Nézze, én ötvennyolc éves vagyok, elég idős ahhoz, hogy igazat mondjak, és elég tapasztalt orvosnak tartom magam ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, bántalmaztak-e valakit vagy nem. Amikor megtudtam, hogy azt a lányt behozták a kórházba, és hogy mi van a blúzán, azonnal elrendeltem, alaposan vizsgálják ki, és magam is megnéztem. Nem tudom, kik és hogyan verték meg, de hogy megverték, az tény, és minden sérülést, amit akkor diagnosztizáltak a kollégák, valóban elszenvedett. Azt is mondtam, hogy a pszichikai traumát sokkal súlyosabbnak tartom, mint a fizikai sérüléseket, és el tudom képzelni, hogy épp ezért volt képtelen felidézni a részleteket – végeredményben ezt igazolta az ország egyik legnagyobb pszichiátriai szaktekintélye is. Fel sem bírtam fogni, amikor a belügyminiszter kinyilatkoztatta, hogy Hedvig hazudott. De arra rögtön rájöttem, itt valakinek nem érdeke, hogy kiderüljön az igazság. Ahol már a tényeket is tagadják, ott csak valami nagyon sötét játszmáról lehet szó, de egy orvos nem arra esküszik, hogy ilyesmiben részt vegyen. A mi dolgunk felvenni a látleletet, ellátni a sérültet, dokumentálni az esetet, és ehhez akkor is ragaszkodni, ha a hatalmon levő összes politikus az ellenkezőjét állítja.

Hét évvel ezelőtt önt is megtámadták a nyílt utcán. Lehet, hogy ezért is volt együtt érzőbb Malina Hedviggel?

Emberi szempontból biztos ez is benne volt, de elsősorban az orvosi tisztesség irányított. Nem tettem mást, csak amit a kórház igazgatójaként tennem kellett.

Az ön támadóit azóta elfogták a rendőrök? Kiderült, miért tették?

Nem fogták el, és nem is tűnt úgy, mintha éjt nappallá téve keresnék őket. A házam előtt kaptak el, agyba-főbe vertek, eltörték a kezem. Később megtudtam, hogy a háttérben egy kórházi alkalmazott korrupciós afférja volt – Nyitra kis város, itt mindenkinek van ellensége, és minden kiderül, csak a rendőrség tesz úgy, mintha süket és vak lenne. Elég szomorú, hogy ennyi idő alatt nem tudják megtalálni egy kerületi kórház igazgatójának a bántalmazóit, mert ez azt jelenti, hogy ha olyasvalakit bántanak, aki nyilvánosan nem ismert, arról még csak tudomást sem szerez senki.

Hét év alatt senkit sem gyanúsítottak, szembesítésre sem került sor?

De nem ám! Nem tudom, azért-e, mert ennyire tehetetlenek, vagy mert nagyon is jól tudták, kik tették. Mind a két verzió tragikus, mert az embernek azt a következtetést kell levonnia az egészből, az Isten mentse meg attól, hogy a szlovák rendőrségre szoruljon.