Minden első gyermeksírás csodálatos!

MIKLÓSI PÉTER

Újságíróként rengeteg kérdés izgat(hat)ja az embert. Mondjuk az is, hogy milyen lehet az egynapos újszülött egy napja? Hogy amikor a 37-38 fokos hőmérsékletet hirtelen a szülőszoba temperatúrája váltja föl, ő vajon fázva, a külvilágtól megrettenve, egy óriási változás szorításában érkezik-e? Hogy az első napon a csecsemő úgy érzi-e, rázúdult a világ összes kihívása?... Az első hangok értelmét és jelentését a földkerekség még egyetlen élőlénye sem mondta/mondhatta el. Hogy mit jelent az ó-kból, á-kból, oá-kból álló rívások, panaszok, futamok kócos kuszaságából álló tiszta muzsika. Vagy esetleg ez is már csecsemőkori vélemény – az tehát, ami még a felnőttek egy részének sem sajátja... A riporter csupán tűnődhet mindezen, hiszen csecsemőtől interjút kérni botorság. Viszont a gyermekorvos? Élethivatásból érti az újszülötteket és a gyerkőcöket. Nyilván így volt evvel évtizedeken át Rummer Mária is, aki 11 esztendeje nyugdíjba ment ugyan, ám kereken fél évszázada Dunaszerdahelyen az ő irányításával jött létre az akkori járási kórház önálló gyermekosztálya és szülészete. Ezért hát (hiszen a derék hagyomány a későbbi sikerek záloga) ha közvetve is, de neki szintén része van a dunaszerdahelyi szülészet mai jó hírnevében, eredményességében. Az pedig már szigorúan a jelenhez kötődik, hogy találkozásunk első pillanatai sem szokványosak. Amikor ugyanis a bemutatkozásnál kiderül, hogy fotós kollégám a hatvanas évek végén Dunaszerdahelyen született, a doktornő derűsen rámosolyog:

– No, akkor valószínű, hogy magát újszülött kora óta ismerem... Pályám első két-három évét ugyan Léván töltöttem, de 1961-től már itt találtam meg a helyemet és persze a hivatásom lényegét.

Hogyan emlékszik a kezdetekre? Hiszen az ötvenes évek elején, a mellkasfeszítő ötéves tervek idején, inkább az építészmérnök, az agronómus, az új idők új nemzedékét oktató pedagógus volt az, akit kitüntetett bizalmával a sztálini korszak társadalma!

Gimnazista voltam, amikor életemben először megfordulhattam a pozsonyi gyermekklinikán. Ott rögtön megkapott a sok ártatlan szemű, beteg gyerek látványa, és azonnal föltettem magamban, hogy gyermekorvos akarok lenni. Úgy éreztem, nem csak bánni, segíteni is tudnék a gyógyulásra váró gyerekeken. Akár annak árán is, hogy elő-elő kell majd vennem az injekciós tűket, de azelőtt is, azután is megsimogathatom őket.

Senki sem igyekezett lebeszélni eltökélt szándékáról?

Az iskolában szóba jött, hogy válasszunk más pályát, hiszen orvosegyetemre csupán a mi osztályunkból heten jelentkeztünk. Szerencsés csillagzat alatt állhattunk, mert négyünket Pozsonyba, két osztálytársamat Hradec Královéba, egyikünket pedig Prágába vettek föl. A felvételi vizsga szóbeli részére a mai napig emlékszem. Olyasmiket is kérdeztek, hogy tudom-e, ki volt Sztravinszkij, miként állapítható meg a fák életkora, illetve hol találhatók a Langerhans-szigetek?!

Ha nem veszi zokon, bevallom: a térképeken könnyebben eligazodom, mint a memóriát fárasztó „föciben”...

Ne is a néhai földrajzórák emlékeiben kutasson. Mert ez a mirigy endokrin funkciójáért felelős rész, az emberi hasnyálmirigyben körülbelül egymillió van ilyen. Máig büszke vagyok rá, hogy ezt a becsapó kérdést akkor jól megválaszoltam. De hát nekem egyszerűen nem is volt más tervem, gondolatom, csakis az, hogy gyerekorvos legyek.

Netán azért, mert környezete számára a gyermek még betegen is maga a kedvesség? Szemben például a belgyógyászattal, ahol azért sok-sok lehangoló helyzetet látni.

A gyermekorvos, pár részterülettől eltekintve, az én időmben tulajdonképpen ugyanazt tanulta, mint a belgyógyász. Az persze szintén igaz, hogy a gyermekgyógyászatban mégiscsak több az optimizmus, az öröm. A gyereksírás, még ha fájdalmában sír is az a csöppség, mindig őszinte. Viszont egy felnőtt esetleg akkor is nyög, ha pusztán rosszkedve van. Több évtizedes praxisomban észrevettem, hogy minden gyermekorvos tekintetében nemcsak természetes szakmai aggály, hanem megértés meg életöröm is van, mert a beteg gyermek páciens ugyan, egyben azonban fejlődésben lévő, úgyszólván naponta változó kis felnőtt is. Talán ez is közrejátszott abban, hogy végül az újszülöttosztályon kötöttem ki. A múlt századnak abban a korszakában volt ez, amikor nálunk is fejlődésnek indult az orvostudomány újszülöttkori ágazata, a neantológia; ma pedig már a perinatológiáról is beszélhetünk, ami a korszerű medicinában az emberi életnek azon időszaka, amikor a magzat még meg sem született, de már ebben a fejlődési szakaszban esély van az orvosi beavatkozásra, ha a baba fejlődésében kezelhető rendellenesség mutatkozik.

Doktornő, eszébe jut néha, hogy 1958-ban, kereken ötvenöt éve kapta meg az orvosi diplomát?

Először Lévára helyeztek, ahol egy kitűnő gyermekgyógyász, Kardos főorvos úr keze alatt dolgozhattam. Ez a részleg két kilométerre volt a nagykórháztól, így nekünk külön kis laboratóriumunk volt. Ott készültek a hematológiai és biokémiai leletek. Volt külön röntgenünk is, újdonságként pedig már infúziókat alkalmaztunk. Akkori tudásunk szerint ennek elégnek kellett lenni az eredményes gyógyításhoz. A mai, friss diplomás orvosok nyilván elképzelni sem tudják a különbséget az egykori és a jelenlegi műszerezettség között. Manapság szinte nem is létezik diagnózis CT, magnetikus rezonancia vagy az endoszkópos kivizsgálások nélkül.

Romantikusabb vagy bizonyos értelemben szebb is volt az a korszak?

A fiatalságunk miatt volt szebb. Szakmailag azonban a jóval nehezebb körülmények révén felelősségteljesebb. A bonyolult orvosi döntések kockázata volt nagyobb. Persze, ha az ember nem tudja, hogy léteznek, létezhetnek más és jobb feltételek, akkor arról nem is álmodik. Különösen indokolt esetekben legföljebb azzal segíthettünk mind a beteg, mind önmagunk helyzetén, hogy Érsekújvárba vagy Nyitrára irányítottuk a pácienseket, beleértve a gyerekeket.

Ha a műszerezettség nem is volt valami jajde, viszont az orvos-beteg kapcsolat – legalábbis a szépkorúak emlékezetében – a mainál szívélyesebb, közvetlenebb volt.

Hetente jártuk a falvakat. Oda is eljutottunk, ahol nem volt orvosi rendelő. Az ilyen községekben fenntartottak egy-egy helyiséget, ahol pakolóasztal és mérleg állt rendelkezésre. Megvizsgáltuk a gyerekeket, és az oltásokat is itt adtuk be, ami nagy segítség volt az anyukáknak. Emellett folyt a tanácsadás a szoptatós anyák étkezéséről, a helyes pelenkázásról, a gyerekeknek szomjúság ellen teát vagy vizet adni dilemmájáról. Főként faluhelyen előfordult ugyanis, hogy akadtak gyermekek, akik egyéves korukig vizet egyáltalában nem kaptak. Telente, amikor a földeken nem volt munka, a Vöröskereszt a felnőtteknek szervezett esti előadásokat. Általában nőgyógyász, belgyógyász, sebész, gyermekorvos, bőrgyógyász és a körzeti orvos ült ki ilyenkor a hallgatóság elé, és nemcsak mi beszéltünk, hanem a közönség is kérdezhetett. Máig úgy tartom, ezek a rendezvények közelebb hozták az embereket ahhoz a felismeréshez, hogy az egészség megőrzése érdekében gondolkodni is kell. Ebből a mindennapi taposómalomból kerültem azután a szerdahelyi kórház eleinte negyven, később húsz ággyal megtoldott újszülöttosztályára. Akkoriban rengeteg szülés volt.

Számolta valaha is, hány szülést vezetett le?

Azt nem. De sokáig vezettem, hogy hány szülésünk volt évente. Manapság szinte hihetetlenül hangzik, de a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején a dunaszerdahelyi körzetben ez a szám olykor elérte a 2200-at is. Bármikor előfordult, hogy egyszerre 40-50 csecsemő volt nálunk az újszülöttosztályon.

Doktornő, hány órát dolgozott naponta?

Pfuhú! Voltak hetek, amikor három-négy, esetleg még több ügyelet esett rám. Sőt, nemegyszer bejöttem szombat reggel és hétfőn estefelé mentem haza. Persze fáradtan is becsületesen elláttuk a gyerekeket. Éjfélkor is ellenőriztem, hogy minden csöppség rendesen lélegzik-e.

Mikor létesült a mai újszülöttosztály, pontosabban annak elődje?

1964-ben. Az akkori szerkezeti felépítés szerint volt ugye az igazgató, a főorvos, a helyettese, s valahol közöttük a gyermekek védője/szószólója: a pediáter. Ahogy fejlődtek a kivizsgálási módszerek, úgy kellett nálunk is egyre több orvos. Később, a nyolcvanas évek második felében kezdett népszerűsödni az az új gyakorlat, hogy az anyukák az első perctől kezdve együtt vannak az újszülöttel. Ez jelentős előrehaladás volt, hiszen az anya és a gyermeke eleve összetartoznak, s egyúttal fontos segítség a szoptatásnál is. Szó ami szó, eleinte kissé tartottam ettől. Aggódtam, nehogy pont akkor történjen baja a babának, amikor a fáradt anyuka elalszik, és mi erről nem tudunk. De azután megnyugodtam. A tapasztalat megmutatta, hogy a természet alkotta anyai lélek egy külön világ, amelyben másutt nem létező receptorok működnek.

Az önök nemzedéke mit tett másként, mint a gyermekorvosok mai generációja?

Mi mást felelhetnék, mint azt, hogy elsőéves medikus voltam, amikor Dunaszerdahelyen megjelent az első gyermekorvos! A mi gyerekkorunkban mindenkinek volt egy családi orvosa, és a doktor bácsi eljött, ellátott felnőttet-gyereket. És még nem volt penicillin! Az egy egészen más, mai szemmel elképzelhetetlen világ volt.

Az ön pályája, kedves doktornő, egy olyan korszakban teljesedett ki, amikor az akkori Csehszlovákia nem egy nyitott országot jelentett.

Bonyolult volt akkor a világ, de a tudás, a tehetség azért többnyire utat tört magának. Nem volt még komputer, járattunk hát egy-két szaklapot, az ember utánanézett mindennek, aminek csak lehetett. Sűrűn voltak orvosi szemináriumok, tanfolyamok, és szinte havonként helyben is voltak szakmai konferenciák. Ha belegondolok, nemigen volt köztünk senki, akinek más lehetőségei lettek volna. Nekünk az volt a feladatunk, hogy amit itt lehet, azt a legjobban megtegyük. És hogy figyeljük, az ország többi kórházában mit csinálnak jobban. Kötött az orvosi eskünk. A sors legnagyobb ajándéka volt számomra, hogy a gyermekgyógyászatban olyan hivatást találtam magamnak, amelyet évtizedeken át imádtam.

Immár nyugdíjasként, az esztendők távolából mit tart szebbnek: a szülészetet, annak levezetését vagy a hétköznapias gyermekgyógyászatot?

Minden első gyermeksírás csodálatos! És a legszebb mondat: Anyuka, rendben van a kicsi! Bár az is remek érzés, ha egy kiszáradt, nehezen lélegző csecsemőt sikerül az élet számára megmenteni! Látni, ahogy egyszerre csak szopja már az ujját...

Sajnos, nem minden igyekezet jár sikerrel. Mit érzett újszülötthalál esetén?

Az szörnyű dolog. Utólag is rémes arról beszélni, hogy mit jelent megmondani az anyukának, a szülőknek a tényeket. Vagy fölkészíteni őket a legrosszabbra. Az ember napokig, hetekig azon spekulál, hogy mikor és hol követett el hibát, noha erre gyakran rá sem lehet jönni.

Bejár még az osztályra?

Ó, dehogy. Minden egészen másképp van már berendezve. Ez már egy egészen más gyermekosztály. Olyan ez, mint a magánéletben: ha az ember megszokta egy szoba berendezését, nehezen fogadja el, ha a szekrényt átteszik emide, a zongorát áttolják amoda... Semmi értelme nosztalgiázni.

Rendre vihart kavar két kérdés: az abortusz és az otthonszülés. Politikai értelemben is.

Az eszem, a lelkiismeretem szerint nem vagyok az otthonszülés barátja, nagyon félnék megengedni. Aggódnék a gyerekért. Az abortusz pedig roppant nehéz kérdés. Etikailag, vallásetikailag és orvosilag is. Szerintem a döntés, például a nem kívánt terhesség esetén, csakis az anya felelőssége. Ő dönt. Orvosilag viszont nem tartom hibának, ha a terhesség közben kiderül, hogy a magzat igazán súlyos, akár az élettel összeegyeztethetetlen fogyatékkal, szervi sérüléssel születne.

Doktornő, az élet komoly dolgairól beszélve is élénk a szeme, mosolygós az arca!

Szeretem, ha a velem szemben jövő vagy a szembenéző ember szintén mosolyog. És ezt valahogy ki kell provokálni. Ezt próbálom derűvel, enyhe mosollyal megtenni.