Milyen kultúrát terjeszt Amerika?

Napjainkban az „amerikai” fogalom kezd egyenlővé válni a „bunkó”-val. Mellékjelentésként a szó magára vette a „kulturálatlan és erőszakos” fogalmak konnotációját is. Az egész világon terjed az amerikaellenesség (bizonyos helyeken mindig is volt), s úgy látom, nálunk is egyre nagyobb méreteket ölt.

Vajon csak a George Bush elnök személye ellen irányuló nemzetközi ellenszenv nyilvánul így meg? Vagy az Egyesült Államok és közeli szövetségese, Nagy-Britannia tényleg mindent csak a nyersolaj szempontjából lát? Meglehet azonban, teljesen másról van szó. Mégpedig az Atlanti-óceánon túli és az európai civilizáció közti diszkrepanciáról, szétválásról, amely mára olyan méreteket öltött, hogy a különbségek politikai szinten is kiütköznek. A konkrét aktuálpolitikai helyzetnek nyilván számos, a közvélemény által még csak nem is sejtett gazdasági és geopolitikai oka van. Ezeket én most mellőzöm, és egy olyan gondolatmenetet kívánnék fölvázolni, amely a világ technikai értelemben vett két legcivilizáltabb térségét (Észak-Amerika és Európa) a kulturális párhuzamok és/vagy ellentétek szempontjából hasonlítja össze.

A hagyományos kulturális értékeket valló európaiak szemében Amerika (földrajzilag teljesen rosszul használt kifejezés!) a műveletlenség és a kultúrmocsok országa. Nem új jelenség ez, Európa ugyanis lényegében az 1910-es évekig lenézte a cowboy-kontinenst. 1945 után változás állt be azzal, hogy a szovjet blokk állampolgár-rabjai számára Amerika csábképpé vált, amelyről azonban az embereknek alig volt igaz információjuk, lévén hogy sem a kommunisták ideológiai maszlaga, sem a Szabad Európa Rádió propagandája nem adott róla valós képet. A mai szemlélődőnek legelőször a mértéktelen pénzhajhászás és a workoholizmus tűnik fel az amerikaiakon; hosszabb távon pedig az általános műveltség hiánya (Hi! Honnan vagy? Aha, az hol is van?), a tömegétkeztetés alacsony színvonala (kézzelzabáló burgerkultúra) és más tipikus amerikanizmusok szörnyesztik a polgári ízlésű európaiakat.

Pedig sok szellemi szemét nem is onnan jön, vagy ha mégis, ott egész másként létezik, s hozzánk jelentősen eltorzulva ér. A legtöbb kétes kultúrterméket (például hazárdjátékok) éppenséggel Európából vitték magukkal a kivándorlók, s igen, később tökélyre fejlesztették (Las Vegas). Más csinálmányok (dzsessz- és rap-zene, farmer, Coca-Cola) viszont valóban Amerikából özönlöttek szét, de nem egy közülük mire elért hozzánk, Amerikában régen megváltozott. Elég csak azt említeni, hogy nálunk sokkal könynyebb alkoholhoz jutni, mint ott, a szexmagazinokat sem rakják a kioszkokban olyan feltűnő helyre, mint itt, és hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az Egyesült Államokban szigorúan korlátozott a nyilvános helyen való dohányzás. Ezzel szemben a nagyvárosok színházai, operái és koncerttermei állandóan tele vannak, s arról is ritkán esik szó, hogy az amerikaiak a világ egyik legnagyobb könyvvásárlói. Igen, a közhiedelemmel ellentétben meglehetősen sokat olvasnak: metrón, repülőtéren aztán ott is hagyják a filléres paperback köteteket. (Na persze, de mit olvasnak?! – hördülnek fel sokan. Csakhogy ez más síkra, az ítéletek felé viszi a kérdés, amiben mi elég jók vagyunk, nem igaz?)

Kétségtelenül jelentős presztízsveszteség az amerikaiak számára a felszínesség és banalitások szintjére süllyedő emberi kapcsolataik. Megdöbbentő, hogy a legfejlettebb tömeg- és perszonálkommunikációs tréningeket alkalmazó ország fiai és leányai váltak a legfelszínesebb beszélgetőkké: szavaik őszintétlennek hatnak, mert alig jutnak túl a negédes Keep smiling!-on. Nagyon kétséges, hogy a Zöldhasú Mammon helyettesítheti-e a családi meghittség, az összetartozás, az egymásra utaltság, az őszinte érdeklődés értékeit. Végső soron az Egyesült Államok elrettentő tanulságnak látszik, mivé válhat az az ország, amelyet sem történelmi szálak, sem családi kapcsolatok nem tartanak össze (lassan már nyelviek sem). Az egyetlen kezdettől jelen levő vonás, amely vörös fonálként több mint háromszáz év amerikai históriáján végigvonul, nem más, mint az erőszak és a fegyverhasználat kultusza. Paradox módon azonban ma épp ez tűnik az amerikai civilizáció legfélelmetesebb vonásának.

A két kultúrmodell távolodásának lényeges vonatkozása az európaitól alapvetően eltérő amerikai iskolaszellem. Csúfolódni szoktunk az ottani közoktatás felőlünk tekintve nevetséges színvonalán, de azt már nem mondjuk, hogy praktikusság és leleményesség tekintetében az amerikaiak messze megelőzik nemcsak poroszos általános iskoláinkat, hanem a tradicionálisan fejlett európai felsőoktatást is.

Bizonyos vonatkozásban az amerikai nevelés tényleg összehasonlíthatatlan az európaival. A fiatalok korai függetlenedése a szülőktől, az emberekbe rögzült nagyfokú adakozókészség, utazásaikból eredő világlátottságuk, a kedvvel vállalt jótékonysági tevékenységek – mindezek nálunk tényleg ismeretlenek. És ami a legfontosabb: az amerikai munkaetika megbecsült értéknek fogja föl az informális tanulás során szerzett, de esetleg okmánnyal alá nem támasztott tapasztalatot. Ehhez hozzáadódik, hogy az amerikai típusú iskolázottsághoz egy meglehetősen magas fokú munkamorál kapcsolódik, valamint az, hogy a kimondott szón alapuló egyezség szent és sérthetetlen. (Aki valaha dolgozott együtt amerikaiakkal, soha nem felejti el a pontosság és megbízhatóság értékeit.) Ha a pedagógia terén a mérleg serpenyője összességében esetleg mégis Európa javára billenne, akkor is ideje lenne elgondolkodnunk: Miféle szakemberi munkamorál dívik nálunk, és hogy van-e értéke mifelénk az adott szónak a politikában vagy a bizniszben? Ha nincs, miért nincs? Akarjuk egyáltalán, hogy legyen?

A szélsőséges amerikanizmusból való kiábrándulásnak, a hagyományos értékek felé való visszafordulásnak már vannak jelei. Például a világ filmművészetében. Az idei európai filmszemléken sorra jelentek meg nagy amerikai sztárok, akiknek bevallottan sokat számít, mit gondol róluk Európa. (A legkiválóbb művészeknek talán csak ez számít.) Az amerikai producerek hosszú évek óta tudják, hogy ugyanazt a filmet, amire az USA-ban az átlagnéző két éjszaka, két nappal sorakozik jegyért, azt Európában sokszor egyáltalán nem lehet eladni. Európában még ma sem, Hollywood több évtizedes agymosás-próbálkozása után sem lehet bármit eladni. Amikor majd megcsömörlöttünk a beteges, villózó képi zagyvaságoktól, amikor majd hányingerünk támad a fokozni lehetetlen vér-, tűz- és golyózáporözöntől, akkor majd jó lesz értelmes emberi sorsokat látni. Ha a kultúrkorszakok tényleg ciklikusan működnek, amint Oswald Spengler elméletében, előbb-utóbb visszatérünk majd... Hogy hová? Megmondhatatlan. De például a ruhadivat mintha egyre visszább nyúlna az időben.

Most, amikor sikk szidni Amerikát, úgy érzem, világossá kell tennem, hogy bár konkrét tapasztalatok hiányában, de némi nyelvismeret, némi olvasmányélmény és pár személyes ismerős révén is – nagyra tartom az amerikaiakat. (A briteket meg főleg!) Sajnálom, ha a tradicionális kultúra és a korlátlan szabadság hazája (más paradigmában: Európa és Amerika) ma szemben áll egymással. Fájdalommal tölt el, ha Amerikából hazatérő fiatalok mesélik mélységes megvetéssel tapasztalataikat; akiket ottlétükkor ugyan elkápráztatnak a lehetőségek és a méretek, viszont akiken hosszabb távon az Amerika-undor jelei mutatkoznak. A helyzetnek egyáltalán nem tesznek jót az európaiak számára diszkriminatív bevándorlási feltételek, amelyek mind az Egyesült Államokra, mind Nagy-Britanniára érvényesek. Elég néhány órát szemlélődni bármelyik nagykövetségen vagy repülőtéren, hogy megállapítsuk: ez a két, tradicionálisan európai kötődésű ország mára bármilyen minoritás képviselőjét, akármilyen rassz, faj, bőrszín és vallás reprezentánsát könnyebben beengedi határai közé, mint például a kelet-európaiakat. A kisebbségek védelmének és az emberi jogok tiszteletének ilyesféle alkalmazása sokakban kelt rossz érzést.

Amerikai szociológusok maguk is figyelmeztetnek rá, hogy noha a huszadik század Amerika évszázada volt, esetleg a huszonegyedik nem lesz az. A szükséges reformokkal természetesen magának az amerikai társadalomnak kell megküzdenie. Ha nem teszi, elveszítheti azon európai szimpatizánsok jóindulatát is, akik ma még hisznek Amerikában.