Miért rövidebb Dél-Szlovákiában az élet?

MIKLÓSI PÉTER

Doktor úr, ön több mint négy évtizede gyakorló orvos. A praxisában volt helyőrségi főorvos, egészségügyi zászlóaljparancsnok, később orvos-alezredes, 1989 után kórházigazgató főorvos. Napjainkban is nemcsak rendel még, hanem Pozsonytól Nagyszelmencig felvilágosító előadásokkal járja az országot. Bő negyven esztendő tapasztalataival lát-e az egészségügyi tárca törekvéseiben egy jól átgondolt, megfelelően előkészített programot? Mert akkor talán Dél-Szlovákiában is javulhatna a lakosság általános egészségi állapota!

Amit én látok, az nem egyéb, mint hogy a hazai egészségügy mind az akadémiai orvoslás, mind a szervezési kérdések terén számos okból a csődtömeg felé halad. Hogy csak a legkirívóbb dolgok egyikét említsem: Dél- és Kelet-Szlovákia több járásában is vannak olyan körzeti rendelők, ahol orvos híján már csak a nővérke „rendel”. Egy fiatal orvos manapság inkább külföldön igyekszik kamatoztatni a tudását. Ott, ahol méltányolják azt és átláthatók a működési szabályok.

Persze, az egészségtelen táplálkozás és a sok vonatkozásban kifogásolható életmód révén azért mi sem vagyunk vétlenek a kialakult helyzetben. Arról már nem is beszélve, hogy az egészségügyi propaganda mifelénk legföljebb a szenteltvíz szerepét játszhatja...

Ez szintén egyértelmű. Ahogyan az is, hogy ’89 előtt évtizedeken át a betegnek az volt a dolga: tartsa a száját, ne beszéljen bele, ne kérdezzen, bízza a gyógyulását a jóságos orvosra. Ezzel szemben például Amerikában – ahol az egészségügy egy főre eső kiadásai a mai napig a legmagasabbak – már az 1960–70-es évek fordulójától programszerűen zajlik a prevenció társadalmi népszerűsítése. Ennek eredménye, hogy ott a lakosság 11,7%-a érdeklődik aktívan a saját egészsége iránt, míg Szlovákiában egy két évvel ezelőtti felmérés szerint az emberek 0,63 százaléka. Nálunk az állam bácsi amondó, hogy amíg bírsz dolgozni, fizesd a nyugdíjjárulékot, utána pedig tiszta nyereség, ha földobod a talpad.

A riporter nem az ördög ügyvédje, de tény: Szlovákia gazdaságilag sajnos még ma sincs ott, ahol Amerika már a hatvanas években volt. Bár azért a jelen körülmények között is élénkebben figyelhetnénk az egészséges életmód követelményeire.

Igen. Ám ehhez egy államilag kidolgozott és pénzelt, az emberek egyéni elhatározását ösztönző program szükséges. A lakosság önmaga iránti felelősségérzetét kell fokozni, átalakítani az emberek gondolkodásmódját. Az egész országban, a rövidebb élettartamot jelző régiókban pedig fokozottan.

A dél-szlovákiai tájakat érintő szegénység, a lecsúszás, a társadalmi beilleszkedési zavarok által megviselt pszichikum, a munkanélküliség riasztó mértéke, illetve annak fordítottja: a megélhetést biztosító, fölülről ránk kényszerített hajszoltság mennyiben kezdi ki az itt élők egészségét?

Kérdésében ott a válasz. A dolgok összefüggenek, de az szintén fontos, hogy az orvos értse a páciensét, hiszen szorult helyzetében a beteg az anyanyelvén is keresi a szavakat. És ha azt tapasztalja, hogy a csupán szlovákul beszélő orvos barátságtalan vele emiatt, máskor csak akkor fordul doktorhoz, ha már mentőkocsiban viszik. A szaktárcának erre is gondolnia illenék, ha pozitív irányban javítani akarja a dél-szlovákiaiak egészségi állapotát. Ezzel szemben megtörtént Irena Belohorská miniszterségének idején, hogy a komáromi kórháznak azt üzente: ott pedig soha nem lesz CT-készülék, elvégre van a „közelben”, Nyitrán!... Szerencsére, akkor segítő kezet nyújtottak a szponzorok. De ha ilyen a központi hozzáállás, hogyan remélhető, hogy ahol szükséges, ott magától értetődően magyarul is beszélő (szak)orvos legyen, esetleg tolmácsszolgálat segítsen.

Elmondható, hogy a Dél-Szlovákiában élő lakosság egészségi állapotát tükröző számoszlopok pontosak? Vagy a vonatkozó összesítések előterjesztői olykor-olykor „megszelídítik” a megállapításokat?

Az utóbbi valószínűbb. Érinti ez az alkoholizmust, beleértve az aktatáskás-nyakkendős zugivók táborát, illetve a kábítószer-függőségben szenvedő betegeket is.

Nyíltan a kevésnél is kevesebbet hallani arról, hogy az ország déli régióiban mi sietteti jobban a halálunkat: az egészségügyi ellátás ingerlő nívója, saját romboló életmódunk vagy a fokozódó környezetszennyeződés.

Mindhárom szempont, különbségtétel nélkül. Az emberi szervezet biológiai törvényszerűségeinek alkalmazkodási képessége jóval lassúbb, mint azon változások tempója, melyeknek a vízben, a levegőben és a természet kínálta táplálkozásunkban az elszenvedői vagyunk. Ráadásul a vékonypénzű polgár, érthetően, a táplálék minősége helyett elsősorban annak árát nézi. Azonkívül a vidéki ember régen a saját kertjében megtermett zöldséget fogyasztotta, tele ásványi anyaggal és vitaminokkal. Manapság viszont megveszi a silány minőségűt valamelyik áruházlánc boltjában. Ugyanakkor például a Csallóköz legtermékenyebb földterületein autóversenypálya díszeleg és golfpályák örömködnek...

Túlzok, ha azt mondom: Szlovákia déli tájain az ellátórendszer az indokoltnál kevesebb s egyre türelmetlenebb, hajszoltabb orvosokkal, egyre hullámzóbb színvonalon látja el a betegeket? Egy olyan helyzetben, amikor több helyütt akár még az ötvenéves röntgenek is használatosak?

A sürgősségi szolgálat egy bizonyos szinten még működik; bár előfordul, hogy akinek hirtelen rosszullét esetén röntgenre van szüksége, még órák múlva is a folyosón várakozik. Ennél is elkedvetlenítőbb a helyzet, ha „csupán” rutinellátásról van szó. A minap panaszolta egyik új páciensem, hogy mielőtt az én rendelőm telefonszámát kitárcsázta, tizenhét szakrendelőt hívott föl eredménytelenül. Vagy például az emlővizsgálatok dolgában ennél is komolyabbak a bonyodalmak. Pedig egy olyan országban, mint Szlovákia, ahol magas az emlőrákos betegek száma, és egy központi irányelv szerint minden nőnek időben s rendszeresen szűrésre kellene járnia, számtalanszor előfordul, hogy az illető, ha fölmerül a gyanú, akkor is csak három-négy hónappal későbbre kap terminust. Egy-egy mammográfiai kivizsgálás késedelme, a körülmények szerencsétlen összjátéka miatt, ez bizony akár halálos ítélettel is felérhet! Persze, az sem újdonság, hogy a szakmai személyzet szintén kevesebb a szükségesnél; hogy a felszereltség hiányos és elaggott, amit az orvos csak plusztudással, tapasztalattal pótolhat. Feltéve, ha természetes követelményként módja nyílik az ismeretek bővítésére, célirányos továbbképzésre. Prágában Pauling professzor már 1968-ban leszögezte, hogy az ország egészségügyi rendszere úgy rossz, ahogy van, mert a 21. század orvosi praxisának lényege az ortomolekuláris medicína lesz. Köznyelven ez azt jelenti, hogy csodaszer nincs, hiszen minden egyes sejtünk a legbonyolultabb gyárnál is összetettebb. Ezért a gyógyítást annak teljességében kell látni. Ezzel szemben Szlovákiában máig ott tartunk, hogy például egy 2012-es felmérés szerint a lakosság harmada súlyos magnéziumhiányban szenved. De ki foglalkozik itt azzal, hogy az emberek töltsék föl a magnéziumszintjüket? Említhetek azonban más példát: kérdezem a betegeimet, csináltak-e nekik vérképet. Ha igen, kérem tőlük a leletet. Többen azt felelik: a doki azt mondta, neki ahhoz semmi a köze! Én viszont azt kérdezem: hol vagyunk, a középkorban? És vannak rendelőintézetek, még Pozsonyban is, ahol mind a mai napig úgy vannak beállítva az analizátorok, hogy megfelelőnek elfogadják a 6-os vércukorszintet, holott az EU ajánlása már 2003 márciusától a 4,5-ös fokozat. Észrevette ezt a tisztelt egészségügyi tárca, a főendokrinológus, számos gasztroenterológus? Hát inkább csönd van...

Érdeke, célja lehet manapság egy orvosnak, hogy Dél-Szlovákiában maradjon, és itt lássa el a praxisát? Mondjuk a főváros helyett, Ausztriáról, Norvégiáról, Svédországról már nem is szólva...

Ezt minden kolléga döntse el önmagában. Én még a régi iskola neveltje vagyok, engem még érdekel a páciens. Hogy hogyan vizsgálom meg, miképpen törődöm vele, hiszen a beteg nem tréfából megy orvoshoz. Még medikusként vésődött belém a belgyógyász professzorom tanácsa, aki az egyetemen arra intett bennünket, hogy hallgassuk figyelmesen a beteget, hiszen a diagnózist mondja el nekünk. Ezért hát a páciensnek joga van az időre, az orvos idejére is. Csakis így lehet felelősségteljesen gyógyítani.

És mi, páciensek? Miért nem tudatosítjuk kellőképpen, hogy nemcsak kötelességünk elmenni orvoshoz, hanem jogaink is vannak vele szemben?

Egyrészt, mert a középkorúak és az idősebbek nemzedéke még a zokszó nélküli alázatosság szellemében nevelkedett. Másrészt – szemben a külföldi, főként a nyugati gyakorlattal – Szlovákiában érdemben senki sem foglalkozik a betegek jogaival. Sem a járóbeteg-ellátásban, sem a kórházi kezelésben. Pedig a rendelők szlovákiai kvótarendszerében az orvos jövedelme a nála jegyzett betegkártyák száma szerint alakul, ami lényegében egy szerződés közte és a páciensei között. De ennek tartalmát, a jogok és kötelességek szempontjából, szinte senki sem tisztázza.

Noha darázsfészekbe nyúlhatok, rákérdezek: a roppant módon megnőtt paraszolvenciának milyen szerepe van a hazai egészségügy Dél-Szlovákiában kialakult helyzetében? Abban, hogy az anyagilag legatyásodott ember inkább el sem megy az orvoshoz, illetve ha mégis rákényszerül, sokszor az orvos sem töri magát, hanem rosszkedvűen fogadja a pénztelen beteget...

Igen, sajnos van ilyen jelenség. De van ennek egy olyan vetülete is, hogy a nyugdíjas és sokat nélkülöző páciensnek arra sincs pénze, hogy a lakhelyéről beutazzon a városi szakrendelőbe. Egy ilyen betegtől nehéz számon kérni az ő saját egészsége iránti felelősségét. És itt akkor be is zárul a kör... A paraszolvencia egyébként a magánrendelőkre jellemző a legkevésbé, mert ott tabellákon feltüntetett, nyilvánosan hozzáférhető árak vannak.

Rágalmazásnak számít, ha azt mondom: többnyire csak az jut el a választott orvoshoz, akinek pénze van?

Igaza van, itt, ezen a ponton rossz a rendszer.

Persze, az általános betegellátás ettől még lehetne páciensbarát, lehetne rugalmasabb és nívósabb. Dél-Szlovákiában is, ahol bizonyítottan fiatalabban halunk, így rövidebb a születéskor várható élettartam. Miért nem foglalkozik ezzel, egyebek mellett, a Magyar Egészségügyi Társaság szlovákiai részlege?

Jogos kérdés. A célirányos felmérésektől, a tudományos kutatásoktól kezdve például a klinikákon elérhető tolmácsszolgálatok megszervezésén át az anyanyelven kínált rendszeres prevenció irányításáig valóban rengeteg lenne a teendő. Elvégre bárminő újabb következtetések levonása csak objektív, hiteles adatokra épülhet. Holmi tessék-lássék tevékenység helyett ezzel kellene foglalkozni. Tervszerűen és következetesen, beleértve a szlovákiai magyar orvostársadalmat is.

Ön egyelőre borúsan látja a (közel)jövőt?

Nem tagadom, borúsan.

Pozsonyhidastól Nagyszelmencig duplán nem érdemes hát betegnek lenni?

Betegnek lenni sehol sem érdemes. Bostonban járva észrevettem egy hatalmas, magasra kifeszített posztert, rajta a jelszót: Az egészség nem minden...

Bevallom, nekem ez némi magyarázatra szorul!

Mert egy vessző után így folytatódott:...de egészség nélkül semmi nincs! Ezt kellene megtanulnunk.