„Mi itt nem esünk naponta egymás torkának”

Tóth Tibor: „Nem hiszem, hogy ötven-hatvanéves emberek ízlésvilágát mindenáron meg kellene változtatni” Dömötör Ede felvételeAz igazgatói posztra kiírt pályázati munkájában ön célként fogalmazta meg a fiatal, diplomás színészek megtartását. Gondolom, tudja, miért mennek sokan Magyarországa, hiszen ön is fiatal, diplomás színészként szerződött Sopronba...

Az én helyzetem azért egy kicsit más volt. A főiskola befejezése után, 1995 táján több átszerződési ajánlatot kaptam magyarországi színházaktól, ám akkor komoly lehetőségeket láttam a kassai Thália Színházban, és nem éreztem szükségét a vendégjátékoknak. Később, amikor szabadúszó lettem, kénytelen voltam szétnézni a terepen, és eleget tenni a külföldi meghívásoknak. Sopronba nem akárki hívott, hanem Valló Péter igazgató, akit rendkívüli módon tisztelek, ezért eszembe sem jutott, hogy visszautasítsam. Aztán Valló Péter egy politikai manőver – ha úgy tetszik puccs – áldozata lett, és a társulat több tagjával együtt úgy döntöttem, augusztus elsejével így is, úgy is távozom. Ezzel párhuzamosan alakult ki a komáromi Jókai Színházban az a helyzet, amelyet a sajtónak hála mára már mindenki ismer. Most elsősorban azt kell megakadályoznom, hogy a társulat „szétszaladjon”.

Hogyan?

Az elmúlt években kialakult művészi igényességet fontosnak tartom, de van néhány változtatási javaslatom. Tudom, hogy a fiatalokat elsősorban a művészszínház érdekli, mert ez kínál nekik komoly feladatokat és teljes körű kibontakozási lehetőséget. Komáromban jelenleg nagyon színvonalas alkotóközösség működik, és nem akarom szárnyukat szegni. Ha megkapják a képességeikhez méltó szerepeket, ha jól érzik itt magukat, nem fognak más színházaknál kilincselni. Természetesen nincs kizárva, hogy elvállaljanak vendégszereplést, ha a felkérés és az egyeztetés időben történik. Gondolom, nem szükséges ecsetelni a színészek anyagi helyzetét, a mai világban ki-ki úgy boldogul, ahogy tud.

A Jókai Színházban generációs ellentétek dúlnak, fiatalok és idősebbek alkotják a két szemben álló tábort. Ön több magyarországi vidéki színházban megfordult. Odaát is ilyen markáns különbséget tapasztalt a színházi felfogásban, vagy ott az idősebbek is – csúnya kifejezéssel élve – jobban haladnak a korral?

Az anyaországban nem fedeztem fel ekkora nemzedéki különbségeket. Felfogásbeli, színházról alkotott szemléletbeli eltérések azért voltak, a munkához való hozzáállásban is észrevettem különbséget, de azt hiszem, mi itt, Komáromban specifikus helyzetben vagyunk. Ha Magyarországon egy színész nem vívja ki a vezetés szimpátiáját, nem hívja fel magára a figyelmet, nincs esélye bekerülni egy társulatba. Sok a színész, évente változnak a társulatok, komoly harc folyik a státuszokért. Rengeteg kollégám nem kap munkát, illetve minden évad végén rettegve várja, maradhat-e jövőre is, vagy mennie kell, mert elégedetlenek vele.

A komáromi színészek tehát afféle védett vadak? Elvannak a társulatban, mint a befőtt, és nem érzik az állandó bizonyítás szükségességét?

Igen. Persze nemcsak az idősebbekről van szó, azok a fiatalok is stabilnak érzik a státuszukat, akik már öt-hat éve Komáromban vannak, és volt néhány komolyabb szerepük. Ennek az az oka, hogy nálunk kevés a magyar színész, nagy vándorlásra nincs lehetőség. Előfordul, hogy valaki a kassai Tháliából a Jókai Színházba szerződik, vagy fordítva, esetleg Magyarországon próbál szerencsét, de az már országos téma, sokszor árulónak kiáltják ki anélkül, hogy vizsgálnák a döntés okait. Lehet, hogy az illető egyszerűen rosszul érezte magát abban a közegben, nem tudott kibontakozni, és kapott egy jobb lehetőséget. Ettől még nem hagyta cserben a színházat.

Térjünk vissza azokhoz, akik évtizedek óta a komáromi színháznál vannak, kialakult a játékstílusuk, ízlésviláguk, és lassan „kinevelték” saját közönségüket. Ezek a mai stabil, bérletes nézők, akikre a színház bizonyos értelemben támaszkodik, és akik az utóbbi időben elutasítják, sőt bojkottálják az előadásokat. Úgy tűnik, nem csak társulaton belül kell megvívni a harcot. Merre vezet a kiút ebből a helyzetből?

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ötven-hatvanéves emberek ízlésvilágát, szemléletét mindenáron meg kellene változtatni. Ha azonban a vezetés ügyesen, és okosabb taktikával közelíti meg a problémát, a tehetséges idős kollégáknak is talál megfelelő feladatokat. A mostani színházi profilban is van erre példa, Ropog József például be tudott illeszkedni ebbe a színházi szemléletbe. Én azonban ennek az irányzatnak sem vagyok teljes mértékben híve, egyik tábornak sem adok száz százalékban igazat. Megpróbálom úgy közelíteni a kétfajta elvárást, hogy az érdekek találkozzanak.

Azaz kompromisszumot keres?

Igen. Nem ígérem, hogy olcsó szerzők rossz vígjátékai, egyszerű, zenés bohózatok lesznek műsoron, csak azért, hogy a közönségnek kedvében járjunk. Ezzel lebecsülném a nézőket. Ám azt sem ígérem, hogy kísérleti műhellyé alakul át a színház. Megpróbálok színes repertoárt öszszeállítani, szeretnék a közönségre támaszkodni, még akkor is, ha nem minden darab az én szemléletemet, ízlésvilágomat fogja tükrözni. Ha tudom, hogy kétévente illik bemutatni egy operettet, mert a közönség igényli, eleget teszek ennek az igénynek, hiszen a színház a közönségért van. Nem célom a polgárpukkasztás, valamiféle szórakoztató jellegű művészszínházi arculatot szeretnék kialakítani, amibe többfajta stílus belefér. A vidám, zenés darabokat is komoly rendezővel, színvonalas közreműködőkkel akarom színre vinni, mert látom a különbséget. Tudom, milyen az, amikor egy „könnyű műfajú” előadást félgőzzel hoznak létre, és az, amikor ugyanebbe komoly energiákat fektetnek. Biztos vagyok benne, hogy egy színes, gazdag repertoárban az idősebb kollégák is megtalálják a helyüket. Egy híres orosz rendezőtől egyszer egy hatalmas sikerű bemutató után megkérdezték, mi kell ahhoz, hogy így sikerüljön egy előadás. Azt válaszolta, elsősorban szándék kell. Szerintem is ez a kulcsszó. A szándék és az őszinte hozzáállás. Csak olyanokkal tudok együttműködni, akik akarnak valamit. Nem szeretem az alibizmust.

Mit szól ahhoz, hogy a társulat egyes tagjai – némi túlzással – két hakni között járnak be próbára?

Bizony, van ilyen. Nem akarok beleszólni abba, mivel töltik szabadidejüket a színészek, ám nem szeretném, ha ezek a fellépések a színházi alkotómunka rovására mennének. Találkoztam már nagyon fáradt színészekkel, akik „hakniból” estek be a próbára, vagy éppen hajnalig szinkronizáltak, és használhatatlanok voltak. Ezt szóvá is tettem. Szeretném, ha ezek a mellékkeresetet biztosító műsorok is színvonalasak lennének, és a színháznak nem kellene szégyenkeznie amiatt, hogy a társulat tagjai pocsék produkciókat árulnak. A nézők sok esetben azonosítják a Jókai Színházzal ezeket a fellépéseket. Jómagam is rengeteg színházon kívüli műsort hoztam létre, általában irodalmi esteket, de megpróbáltam ezeket is nívósan előadni. Eközben soha nem éltem vissza a színházam nevével. Egyébként itt a stúdiószínpad, ha valaki meri vállalni a „hakniját”, mutassa be itt, és vállalja a kollégák előtt is a megmérettetést.

Ha már szóba került a stúdiószínpad, van-e terve arra nézve, hogyan lehetne a mostaninál jobban kihasználni?

Természetesen, hiszen ez a színpad sok mindenre alkalmas lehet. Két-három évvel ezelőtt valóságos pánikhangulat alakult ki a társulaton belül amiatt, hogy nincs stúdió. Aztán lett, ám a nyitóelőadás óta szinte semmi sem történt benne. Mivel még nincs betekintésem a színház gazdasági helyzetébe, nem tudom, mennyi pénz szorítható ki a költségvetésből a stúdióra. Valamiféle tevékenység mindenképpen elindul, ha az első időszakban nem is lesznek ott bérletes előadások. Irodalmi jellegű produkciókhoz, önálló estekhez, beszélgetésekhez nem kell sok pénz. Ezúton szeretnék megszólítani mindenkit, akinek van ötlete, a stúdióprogram ugyanis arról szól, hogy kísérletezünk, megvalósítjuk ötleteinket. Ezen kívül szeretnék meghívni mobilis, két-három szereplős, megfizethető stúdió-előadásokat Magyarországról, illetve itthonról.

Úgy tudom, ön főállásban akar foglalkoztatni egy PR-menedzsert, azaz olyan gazdasági szakembert, akinek fő feladata a pályázatírás, a működéshez szükséges anyagiak gyarapítása lenne. Van már valaki a láthatáron?

Van, a nevét azonban még nem szeretném elárulni. Rajta kívül a szervezési osztályra is felveszünk még egy embert, aki a színház népszerűsítését, reklámtevékenységét végezné. Kevésnek tartom a jelenlegi propagációt, mert csupán plakátokkal ma már nem lehet becsábítani a közönséget. A városi tévé és a rádió nyújtotta lehetőségeket is jobban ki kellene használni, nem beszélve a szórólapokról és a színház internetes honlapjáról. A „szájbarágós” reklámban hiszek. Ha tálcán kínáljuk a színházat az embereknek, a postaládájukban a hipermarketek hirdetései mellett a miénket is megtalálják, talán többet érünk el.

Mi a helyzet a tájolással? A keleti végeken sokan hiányolják a Jókai Színház előadásait.

Már Beke Sándor idejében félig-meddig kőszínházzá alakult át a színház. Ez nem kényelmi okokból történt, hanem a költségek emelkedésével járt együtt. Előbb a kisebb falvakat kellett kiiktatni a menetrendből, aztán a nagyobbakat is, mert nem tudták megfizetni a komoly díszlettel és apparatúrával készült előadásokat. Inkább a vidéki közönséget próbálták meg behozni Komáromba. A színház tudvalévően veszteséges vállalkozás, már az is siker, ha nullszaldósra tudunk kihozni egy-egy előadást. A legújabb statisztikák szerint az előadások 75 százalékát helyben, 25 százalékát kiutazással játsszuk. Ezt az arányt a továbbiakban is nagyon óvatosan akarom kezelni, mert tudom, milyen katasztrofális a fogadó felek anyagi helyzete. Ennek ellenére megpróbálnám 35 százalékra emelni a kiutazások számát, hogy olyan helyeken is láthassanak bennünket, ahonnan problematikus a közönség beutazása.

Az igazgatói posztra kiírt pályázat miatt a jövő évi dramaturgiai terv még nincs sehol, annyi azonban már kiszivárgott, hogy ön zenés darabbal akarja indítani a következő évadot.

Igen, mert egyrészt azt gondolom, hogy a szezonnyitó előadásnak lazábbnak, könnyedebbnek kell lennie, másrészt pedig, ha Komáromban szórakoztató jellegű művészszínházat akarunk létrehozni, akkor a repertoárt is ehhez az elgondoláshoz kell igazítani. Ez azt jelenti, hogy a színház repertoárjának műfajilag széles skálán kell mozognia, és ezen a skálán bizony a komédia, a színmű, a népszínmű, a tragédia mellett ott van a zenés műfaj is, ami, ha nagy művészi igényességgel, szakmailag magasan képzett rendező, koreográfus, zenei munkatárs közreműködésével készül, és ez a szándékom, miért ne lehetne akár szezonnyitó előadás is.

Gondolom, elsősorban Magyarországról szándékozik vendégművészeket hívni.

A magyarországi színházi közegben otthonosabban mozgok, de a hazai színházi életre is van rálátásom, szlovák alkotókkal is kapcsolatban állok. A pozsonyi színművészeti főiskolán megismertem rendezőket, szakembereket, a kortársaim szlovák színházaknál dolgoznak. Nem véletlen, hogy egykori osztályfőnököm, Martin Huba jelenleg Komáromban rendezi az Imposztort. Ebben nem kis érdemem van nekem is.

Úgy értsem, ha ön kiszemel egy darabot, máris tudja, kiknek érdemes „felkínálni”?

Nem árt ismerni a rendezőket, azt, hogy kinek milyen a stílusa, ízlésvilága, mihez van kedve. Akadnak, akik már majdhogynem szakosodtak egy-egy műfajra. Hivatalosan persze eddig még nem szólíthattam meg senkit, előzetes megbeszéléseim azonban már voltak. A pályázati bizottságnak például tizenvalahány szándéknyilatkozatot mutattam fel rendezőktől és színházigazgatóktól, akik készek együttműködni a Jókai Színházzal, akár közös produkciók létrehozásában. De félek, hogy kifutunk az időből, és a legkeresettebb alkotók közben már másnak mondanak igent. A szabadúszók egy-két évre előre gondolkodnak, Vidnyánszky Attila határidőnaplójában például legjobb esetben is másfél-két év múlva lesz hely, akkor rendezhet Komáromban. Nem várnak ölbe tett kézzel a Jókai Színház ajánlatára, annak ellenére, hogy most jó híre van a színháznak a magyarországi szakmán belül. Sokan viszont inkább elfogadnak egy kevésbé hízelgő budapesti ajánlatot, mint a kényelmetlenséggel, utazásokkal járó határon túli vendégrendezést. Szerencsére ellenpélda is van, Árkosi Árpád annak idején egy pesti felkérést utasított el, és nekem, a kassai Thália Színház akkori művészeti vezetőjének mondott igent. Az ügynök halálát rendezte meg, szerintem emlékezetesen.

Állandó főrendezőt találni sem lenne rossz, akár úgy is, hogy Magyarországról csábítanak át valakit.

Ez valószínűleg a következő évad első felében fog kikristályosodni. Akkor már több idő lesz arra, hogy menjek, lássak, tapogatózzam, megszólítsak embereket, felvázoljam a lehetőségeket. Ismerni kell a szóba jöhető rendezők pillanatnyi helyzetét, és ki kell használni a véletlenszerűen adódó alkalmakat. Előfordul, hogy valaki hirtelen felmond egy színházban, szabaddá válik. Ilyenkor kell lecsapni rá. Az értékes embereket nekünk is úgy kell megszereznünk, ahogyan a multicégek fejvadászai csinálják. A szakmában állandó mozgás van, és az is elképzelhető, hogy valakit megnyerünk egy rendezésre, megtetszik neki az itteni közeg, és hirtelen azt mondja: rendben van, vágjunk bele! Telihay Péter is így került a színházhoz művészeti vezetőnek. Ő ugyan most távozik, de később esetleg vendégként viszszajön rendezni.

Mivel tartozik a színház a fenntartónak, azaz a megyei önkormányzatnak? A gazdasági követelményeken kívül milyen igényeknek, kéréseknek kell eleget tennie az igazgatónak? Jónak kell lennie a politikusoknál? Beleszólhat-e bármibe a fenntartó szerv, azaz a politika?

Szerintem nem. Egyébként a meghallgatáson is történt erre utalás, elmondták, hogy sem a műsorpolitikába, sem pedig perszonális ügyekbe nem szándékoznak beleszólni. Nem várják el, hogy az ember hajbókoljon előttük. A színházon belüli helyzettel is csak azért kezdtek foglalkozni, mert az ügy elhatalmasodott, és már nem bíztak a színház vezetésének problémamegoldó készségében. Eddig nem töltöttem be vezető funkciót ebben a színházban, nem volt még kapcsolatom a Nyitra megyei fenntartóval, ám azt gondolom, nem lesznek ilyen politikai jellegű elvárásaik. Az igazgatói posztra kiírt pályázat eredménye is ezt igazolja. Már a pályázati meghallgatás előtt hallottam olyan pletykákat, hogy politikailag már el van döntve a játszma, és sokan tudni vélték: nem az én javamra. A pályázatot megnyertem, így csak azt tudom mondani, hogy a döntésben egészen biztosan nem volt politikum. Kellemesen meglepődtem, bár hangsúlyozom, nem hittem el, és nem is feltételezem, hogy a döntést valakik megpróbálták politikailag manipulálni.

Milyen volt a hangulat a színházban a döntés után? Hogyan fogadta a hírt a két szembenálló tábor?

A végeredmény kihirdetésének éjszakáján érkeztem vissza Magyarországról, csak néhány emberrel találkoztam, ők valamennyien a pártolóim, reakciójuk egyértelmű volt. Viszont el kell mondanom, hogy nagyon jólesett Boráros Imre gratulációja és biztatása. Eljutnak hozzám információk rosszindulatú intrikákról is, de ezzel nem akarok foglalkozni, hacsak rajtam keresztül nem érintik a színházat is. Megpróbálom orvosolni a problémákat, és mindazokkal együtt dolgozni, akikkel szót tudok érteni. Szeretem a színészeket, hiszen én is közülük való vagyok, átérzem a gondjaikat. A sajtóban megjelent írások ellenére ne gondolja senki, hogy mi itt naponta egymás torkának esünk, hogy gyűlölet munkál bennünk. Színész színészt nem gyűlölhet. Molnár Ferenc erről a következőt írja: „Csak aki színészek között él, az tudja, mennyi megnyugtató van egy hiéna tekintetében, s m ilyen szelíden néz egy tigris.” Azt viszont Latinovits Zoltánnal együtt vallom, hogy nincs jó színész vagy rossz színész, csak jó színész vagy nem színész van. Ugyanúgy nincs jó asztalos és rossz asztalos, mert a rossz asztalos munkáját, egy billegő asztalt nem vesz meg senki.