Mi dolgunk van Ukrajnában?

Az első felocsúdás után jött a kérdés: mi dolgunk Ukrajnában? Miért foglalkozzunk vele? És egyáltalán, milyen hatása lesz annak, ami ott történik, az itteni emberek életére? Ukrajna legalább három szempontból fontos a számunkra, és sorsának alakulása nagyban kihat a mi jövőnkre is. Sőt: már ki is hatott.

Ukrajna jövője

Az ukrajnai események közvetlenül természetesen Ukrajna kilátásait befolyásolják. Az ország már most is kilendülni látszik arról a pályáról, melyet korábban jósoltak neki: hogy némi vacillálás után az oroszbarát elitek Moszkva felé kormányozzák az országot. Az ilyen nézeteket hangoztatók voltak többségben akkor is, amikor Kijev az utolsó pillanatban nem írta alá a társulási szerződést az EU-val. Utána viszont jött a meglepetés: a narancsos forradalom után a városok utcái ismét tüntetőkkel teltek meg, akik ezúttal nem csupán rezsimváltást, hanem kurzusváltást is követeltek.

Ahogy lenni szokott, a tüntető tömeg nem egységes. Soraiban megtalálhatók voltak ukránok és oroszok, Európa-barát ellenzékiek, ukrán nacionalisták, civilek és szélsőjobboldaliak is. Az efféle kényszerkoalíciók sajnálatos, de természetes velejárói az autoriter rezsimek elleni harcoknak. Amikor a kormányzat beássa magát, és a lehető legnagyobb mértékben visszaszorítja az ellenzéket, akkor nincs esély, sem lehetőség mérlegelésre és taktikázásra az egységfront szervezésekor. Az Európa irányába történő fordulatot követelők és a Jobb Szektor csuhás harcosai között viszonylag kicsi az ideológiai átfedés, azonban adott pillanatban arra a közös pontra koncentráltak, ami az egész politikai teret formálta: a regnáló antidemokratikus kormány megdöntésére.

A tereken – a sztereotípiak és az első jelentések ellenére – jelen voltak azok a kelet-ukrajnai lakosok is, akiket gyakran oroszbarát szeparatizmussal vádolnak. Mi több, a Majdanon végzett közvélemény-kutatások szerint az ellenállás kezdeti fázisaiban a téren 25% volt az orosz anyanyelvűek aránya, és emellett további 20% a kétnyelvűeké. Ugyan a két csoport együttes részaránya az események radikalizálódásával egyidejűleg januárra mintegy 5 százalékponttal csökkent, az oroszul beszélők végig a tüntetők jelentős részét alkották, felülírva a konfliktust orosz–ukrán vagy kelet–nyugati polgárháborúként definiálók elvárásait.

A kelet–nyugati szétválás ötlete jelentős teret kapott a médiában. Ezt a lehetőséget azonban (az események jelenlegi állása szerint) magának Vlagyimir Putyinnak a cselekedetei számolták fel. Az orosz bevonulás a nagyrészt oroszok által lakott Krímbe a korábban ingadozónak tűnő, az orosz állam érdekei és támogatói által átszőtt keleti régiókban egyértelműen Moszkva ellen fordította a közhangulatot. Ami Janukovics menekülésekor még lehetőségnek tűnt – Ukrajna felbomlása egy oroszbarát és egy Európa-barát részre –, ma már nem valószínű forgatókönyv. Azonban adottságnak tűnik az is, hogy az oroszok bekvártélyozták magukat a Krím félszigeten. A közelmúlt példái (például Abbázia) azt mutatják, hogy az orosz kormányzatot nem érdekli, de jure kié egy terület, amíg de facto ők irányítják. Ha a Krím kikiáltja függetlenségét vagy csatlakozását az orosz államhoz, az csak hab lesz a tortán.

Ukrajna jövője azon múlik, sikerül-e a most ad hoc koalíciókba szerveződő, egymástól szétváló, majd ismét egymásra találó politikai és demográfiai csoportokat stabil társadalmi szövetbe szervezni. Ez részben politikai kérdés (mi legyen a szélsőjobbal, mi legyen a régi rezsim támogatóival?), részben etnikai kérdés (oroszok, magyarok), részben jogállami kérdés (mi legyen az oligarchákkal, a rendőrökkel, a bűnözéssel, a korrupcióval), jelentős részben pedig kőkemény szociális kérdés. Ezek az integrációs kérdések pedig részben predestinálják majd azt is, merre fordul Ukrajna: valóban az EU felé mozdul, vagy lassacskán visszagravitál Moszkva felé? Esetleg önmaga tengelye körül próbál majd forogni, lavírozva a két fél között?

Mivel szomszédos országról van szó, szlovák (és/vagy magyar) állampolgárként mindannyiunk közös érdeke egy stabil, toleráns Ukrajna. Egy olyan ország, ahova érdemes átutazni, és ahol a jogállamiság stabilizálódik, mint ahogy nálunk történt a mečiari évek után. Egy olyan Ukrajna, amellyel egy idő után akár a schengeni határokat is el lehet bontani. Ekkor válik ugyanis Szlovákia igazi európai belterületté, kemény határok nélkül. Az egyéb stabilizációs pályák már kevésbé kecsegtetők. Éppen ezért fontos Ukrajna: nem mindegy, hogy az embernek ki a szomszédja.

Európa jövője

Ukrajna azonban nem csak az ukránoknak és közvetlen szomszédainak fontos. Ukrajna ma Európa egyik tisztázatlan határzónája. Miközben északabbra, a Baltikumban többé-kevésbé biztos, hogy Európa keleti határa az oroszokkal tartós, ma még nem nyilvánvaló, mi az EU végleges potenciálja délebbre, a Fekete-tenger partvidékein. Ukrajna európai integrációja választ adna erre a kérdésre, és lehetőséget adna a hosszú távú stratégiai geopolitikai tervezésre.

Ukrajna azonban nem csak 40 milliós határországként befolyásolhatja a jövőben Európát. A képek, amelyek a Majdanról érkeztek, megrázók voltak, beleégtek az európai közvélemény retinájába. Először fordult elő, hogy embereket öltek az EU kék-sárga zászlója alatt. Embereket, aki Európáért haltak meg, úgy, ahogy korábban lengyelek, magyarok, csehek és szlovákok a kommunista rezsimek elleni felkelésekben. A szimbolikának, a vérnek ereje van.

Európának pedig ma nagy szüksége van szimbólumokra. Miközben Közép-Európában a lakosság jelentős része ma még többé-kevésbé tudja, mi az európaiság alternatívája, és mit jelent az, ha valakinek aggódnia kell a saját egyéni jogainak jövőjéért, Nyugaton az európaiság puszta tény. Elidegeníthetetlen adottság. Közép-Európában európainak lenni valami, amiért saját magunk és/vagy a szüleink, nagyszüleink harcoltak. Kivívott eredmény, áldozatra érdemes jövőkép. Kijevben is erről volt szó, ha nem is mindenki számára. Európa mint vízió visszatért, hogy felverje Európát, a tényt.

Az EU menthetetlenül beavatkozásra kényszerül és kényszerült Ukrajnában. A szokásos csúcshatalmak mellett azonban ezúttal maximális aktivitásra vállalkozott Lengyelország is, és Európa lelkiismereteként figyelmeztetett mindenkit arra, hogy Ukrajnában a saját jövőnkért, a saját értékeinkért, a saját összetartásunkért is küzdenünk kell, nem csak a helyzet rendeződéséért, a vérontás megállításáért és egy stabil, demokratikus Ukrajnáért. Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter Európa új arcává vált. Az ő Európája, amely ismét szomszédos Oroszországgal, az egyetlen fenntartható Európa. A reflektált Európa, amely tisztában van azzal, hogy életformái azoknak az értékeknek a védelméből adódnak, amelyeket közösen vallunk. És amely azt is érti, hogy határai vannak, amelyeket tisztázni és védeni kell, a szó geográfiai és szellemi értelmében.

Európa tehát saját sorsával is farkasszemet néz Kijevben. Vajon ez az impulzus elegendő ahhoz, hogy felébredjünk? Hogy a dán ne nézze hülyének a románt, ha az Európáról értékként beszél. És hogy a magyar és a szlovák ne nézze hülyének a magyart és a szlovákot, ha ugyanezt teszi otthon.

Magyarország és Szlovákia jövője

És itt érkeztünk el a harmadik sorsfordulóhoz. Magyarországot és Szlovákiát ebben az esetben csakis együtt tudom tárgyalni, de nyugodtan bevonhatnám a cseheket, a szlovénokat és másokat is. Ukrajnában nemcsak Európát keressük, hanem saját sorsunkat is a 21. században. Mindazok az erőfeszítések, amelyek az elmúlt kétszáz évben azért történtek, hogy Közép-Európa sokat szenvedett emberei (nem népei, polgárai!) végre nyugodtan élhessenek, 2004- ben minden korábbinál közelebb vittek a célhoz. Az EU messze van a tökéletességtől, de minden más eddigi konfigurációnál nagyobb stabilitást ad, és javíthatónak tűnik a legfontosabb frontokon. A 2000-es évek elején a fent említett országok lakosai népszavazással erősítették meg igényüket az EU által nyújtott stabilitásra.

Mára ez a konszenzus ostrom alatt áll. Az ellenség a lehető legmeglepőbb módon, a kicsinyesség formájában mászott elő. Közép-Európa polgárai a jelek szerint a nyugatiak által már átélt felejtés útjára léptek, és kezdik adottságnak venni azt a szabadságot, amely mindennapi életük egyik legfontosabb formálója. Európa nálunk is ténnyé válik, és a stratégiai gondolkodás helyét a banalitás veszi át. Régiónkban ma a politikát és a közbeszédet a filléres ügyek szervezik, a szűken értelmezett pénzügyi racionalitás, az önérdek. Fontos tisztázni, hogy nem azokról beszélek, akik a szegénységi küszöb környékén élnek, és valóban a túlélésük múlik egy-egy szociális döntésen, hanem azokról, akiknek van reális lehetőségük a választásra, és a kicsinyes utat választják. Azokra, akiknek a hátán olyan kormányzatokat lehet építeni, amelyek nem tudnak és nem akarnak csatlakozni Európa új, keletről induló lendületéhez, és az orosz pénz reményében lavírozó álláspontra helyezkednek az ukránkérdésben. Varsó nem Pozsonyban és nem Budapesten találta meg az erőt, hogy keletre menjen, hanem Vilniusban. A nacionalizmus, amely Közép-Európában gyorsabban nő, mint az útszéli gyom, most kivételesen valóban hasznos kimeneti csatornát találhatott volna magának, de ezzel a lehetőséggel a nacionalizmust belföldön eszközként használó itteni kormányzatok nem éltek. Pozsonynál csak Pest, Pestnél csak Pozsony reakciói voltak óvatosabbak. A fertőzés az elitektől a polgárokig ér, akik – a varsói utcával ellentétben – valóban nem értik: mi dolgunk Ukrajnában?

Márpedig Ukrajnában saját magunkat is keressük: azokat az európai polgárokat, akik rendszert váltottak, akik saját szabadságuk védelmében másokkal szemben is toleránsak tudnak lenni, akik látják, hogy csak egy erős Európában van esélyük a boldogulásra, és nem csak (vagy nem elsősorban) anyagilag. A kijevi téren eltaposott zászló a mi zászlónk is: aki ezt pánszláv, szélsőjobbos, kicsinyes, opportunista vagy bármely más szemellenző miatt nem látja, az saját magát hagyja cserben.

Kijevre nézek és a saját jövőm kérdéseit látom: szomszédként, európaiként, közép-európaiként, szlovákiai magyarként. Emberként. Hát ez a dolgunk Ukrajnában.