Mese a szóról

Hol volt, hol nem volt, tudományos szempontból tán igaz sem volt, élt egyszer egy szó. Világos, egyjelentésű szóként tengette magányos életét. Mi tagadás (nem tagadószó volt...), annyira unta, hogy elment világot látni. Ment, mendegélt, mígnem találkozott egy addig ismeretlen fogalommal. Sok-sok ember gyűlt köréje tanácstalanul. Egyikük valami hasonlóságot fedezett fel, s egy szem?pillantás alatt ráragasztotta a szó hátára a fogalmat. A jelentésátvitel nevű ragasztó pedig oly erősnek bizonyult, mint a szó vágya, hogy megszabaduljon terhétől. Rúgkapált, földhöz verte magát, de nem segített semmi. Folytatta hát világlátó útját, cipelte terhét. Ment, mendegélt, mígnem ismét találkozott egy addig ismeretlen fogalommal, azaz csak félig volt már ismeretlen, mert legfőbb tulajdonságát már jelzőként bevonták jelentésébe, de azt a tagot, amely a fő jelentést hordozná, nem találták a tanácstalanul köréje gyűlt, lingvisztika feliratú, fekete köpenyt viselő, gyanús arckifejezéssel bámuló emberek. Odaért, s a gyanús arckifejezések mosollyá simultak. Egyet pillantott, s már tapadt is hozzá az addig félig összetett szó előtagja, s azontúl nem tudta levakarni magáról. Mit volt mit tenni, továbbindult. Ment, mendegélt, s közben azon törte fejét, hogyan szabadulhatna fel. Elege volt már a világlátásból és ci?pekedésből, visszavágyott unalmas, egyjelentésű, de megnyugtató és szép, tudományos szempontból tán nem is igaz hétköznapjaiba. Egy hatalmas szakadékhoz érve találkozott az állítólagos bölcsességgel. Megkérdezte hát, mitévő legyen. Az állítólagos bölcsesség azt tanácsolta, keressen egy könyvet, s fürödjön meg annak szövegében. Gyalogolt hát a szó, amíg néhány más szóval nem találkozott. Aztán már együtt mentek tovább egy mondatig, amin elsiklottak egészen a szöveg hatalmas, hullámzó jelentésű tengeréhez. Belevetették hát magukat. A szó először örömmel vette tudomásul, hogy a szöveg lemosta róla terheit, s egy darabig boldogan lubickolt benne. Amikor aztán kifürödte magát, s haza akart indulni, megdöbbenve tapasztalta, a szövegtenger partja oly magas és meredek, hogy lehetetlen kievickélni belőle. Ráadásul fokozatosan újabb jelentések, elő- és utótagok ragadtak rá, belepréselődött pár lexikai szerkezetbe. Elkezdték felzabálni a mondatok, teljesen beleveszett a nagyobb szövegegységek számára egyre zavarosabb, tudományos szempontból viszont módfelett érdekes halmazába. A legtragikusabbnak mégis az mutatkozott, hogy a szöveg más szövegekkel lépett intertextuális viszonyba, s így hamarosan behálózta az egész, most már szövegapokalipszissel küzdő nyelvbeli világot. Nemsokára pedig feloldotta, széterjesztette, mondhatni disszeminálta a nyelven kívülit is. Ha ez a nagy-nagy szövegtenger nem lett volna, ez a meskete sem lett volna, így viszont tovább tart, mint kellene, mi pedig, tetszik, nem tetszik, nyelvbenélhetünk, amíg nyelv a világ, s vele együtt magunkat is el nem pusztítjuk.