Menekülés innen ide

Kezdetben azt hittem, Guy Ritchie új filmet forgat. Persze, ebben sem- minkülönös, ha füstölögsz és ravasz vagy, akár egy jókora blöff is lehet, ami addig kellemes, míg meg is nézem, mert a fagyisnál van banán, amit én benyalok bárhol, bármikor. Mint a könyv, amit bárhogy. Mint Mizser.

Sőt a csokit is bírom. Nem tehetek róla, édességpárti vagyok. Jöhet bármi, csak dúsítsa a koleszterinemet. Akár a vér, a gyomor torzszülöttje. Ezt mondjuk nem bírom, de ha jön, most mit csináljak? Ucsásztokék úgysem segítenek. Ha meg igen, akkor minek.

Ati, Ati, hiába mondod, ez a lokál akkor is benned van. Meg a patrióta. Miskolc, Tarján ide, oda, de a szülőhely, az igen. Az ott van. A történelme, a jósága, a szennye. A Kertész utca, ahonnan oké, tán jobb a kilátás, mint tőlünk. (Bár ez egyáltalán nem tuti!) Az biztos csak, hogy ötödik emelet. Az erkélyen Szőcs kedvenc piáját is elfogyaszthatnánk. Miközben Zsófi tán megfogja a kezét. A kezed. Aminek én meg a többiek, vazze, nem akárhogy drukkolnánk, szurkolnék.

Na ne mondd, ez a Beckham nem is jó focista. Bírnám őt, mert szimpi ez az angolszász futból (legalább ezt ne vegyük el tőlük!), bár a Csank se semmi (mondjuk, egyhetes üdülés Jugoszláviában), de tizenegyest nem mernék vele rúgatni. Esetleg bekötött szemmel. Úgy még Owen is nagyobb sztár lehetne. Bár ő most már nem Real Madrid. De azért ő is szöktet.

Zsúfolt terület. Felvidéki regényirodalom. Most ezt hogy tanítsam? Mit mondjak nekik? Hab nélkül Staroprameň, szakmai gyakorlat után zsúfolt területen meglepi? Naplóság? Eredetiség? Szemen köpés?

Nekem Zápner a kedvenc figurám. Tudod, a nőfektető, a mindenen túlfutó, befutott sprintharcos, bármilyen szadista, gerinctelen, hazug is. Meg pernahajder, szatír és görény. Rossz az ízlésem? Meglehet. Engem mégis jobban vonzanak ezek az alakok. A bőr, mi megmásíthatatlan. Ilyen és kész. Sima. És nem Kék Róka. Arról lemaradtam.

Hű, jócskán bejön ez a Zsófi. (Mint ahogy minden nőnemű földlakó!) Elképzelem, felszáll a buszra, észvesztően dülled a szem, Szőcs barátunk meg áldja a szerencséjét. Alapigazság: mindig a csajok döntenek. Először. Aztán meg Zápner. Úgy, ahogy szokás. Vény szerint. Hormon szerint.

„Azt akartad, hogy a részed legyek?” Igen, nem kell még egyszer kimondanod. Hogyne akarnám. Patakban, folyóban, óceánban. Síneken, zakatolás előtt, vagonok után. A lényeg: veszélyes legyen. Adrenalin emelkedjen. Ömöljön bennem szét, vigye az ereket hullámvasútra. Rázza fel végre az életet!

És a magány. Az a sikátoros egyedüllét. Önmagunkba merülés. Kihúz a vár alatti playback. Ami most épp „telel fiatal”. A szerelemittas roma fickó. Itt nálunk, azzal a már-már megsajnált romantikus Győzővel. Hát igen, ettől én is plafont fognék. „Az arcom gyöngyözik”.

Ez a Mozart valamit tudott. Jó volt a füle, hallhatott Casanováról. (Persze Casanova is tudott valamit. Olyan ronda képpel megannyi nőt! Majdnem, mint Zápner.) Szóval Mozart. Színvonal. Hullámzik a test, szőrszálmagasodás, hideglelés. Bűnügy, hisz szöktetés.

A vihar, ami mindent elönt. Semmi nincs ellene. Vákuumtér. Maradék fedél.

Nem kell Ariel. Tiszta mosás. Épp annyi, amennyi kell.

Mizser Attila: Szöktetés egy zsúfolt területre.

Mondom: annyi, amennyi kell.

Vankó Attila